Pár hete kezdődött, nagyszünetben. Aznap a szokásosnál többen tolongtak az iskolaépület „B” szárnyában létesített büfé előtt. Már legalább egy perce csengettek, amikor a fiú is megkapta a kakaós csigáját. A büféslány beledobta egy nejlonzacskóba, idegesen a fiú kezébe nyomta, és a pénztárgépbe szórta az aprópénzt.
A fiú sietve ment a termük felé. Ketten voltak, nála pár évvel idősebbek, és az egyik lépcsőfordulóban állították meg. A srácok lógtak az óráról, és a hátsó kijárat felé igyekeztek. A bőrkabátos srác kétszáz forintot kért a fiútól. A fiú megrémült, előhúzott a farzsebéből egy papír kétszázast, meg némi aprót. A bőrkabátos srác kikapta a kezéből, nevetve vállba veregette, és tovább mentek.
Onnantól kezdve minden nap megállították. Mindig gyűjtöttek valamire: buszra, telefonálni, cigire, üdítőre, kajára, biliárdra, és a fiú minden nap odaadta nekik az ebédpénzét, egy idő után már a reggeli pénzét is. Egy hétig nem is ment ki a teremből szünetenként, inkább a füzetei fölött könyökölt. Arra gondolt, hogy biztosan megfeledkeznek róla, ha hosszabb ideig nincs szem előtt.
Hétfő volt, és már kora délután szürkület borult mindenre, sűrű ködös derengés kúszott be az utcákba, a fákon maradt vályú alakúra felpöndörödött levelek öbléből apró páracseppek hullottak az árkok piszkosszürke vizébe. A nyálkás aszfalton tarka varangytetemek hevertek.
A fiú a tanítás után megvárta, amíg az összes gyerek kimegy az iskola épületéből, és amikor úgy érezte, hogy tiszta a levegő, kisétált a nagykapun, átvágott az úttesten, egyenesen a Nap út felé. Útnak keresztelték anno, mert végigfutott az egész városrészen, és onnan nyíltak jobbra és balra a kisebb utcák. Minden másodikat köznek hívtak, azok zsákutcák voltak.
A fiú szorosabbra húzta a szíjakat a táskáján, hogy ne lógjon annyira a hátán. Az egyik vállpánt sehogy sem akart beállni. Mikor felnézett, már túl közel voltak. Hirtelen bomlottak ki a ködből, a három nyúlánk, nevetgélő srác, és amikor megpillantották a fiút, a bőrkabátos elkiáltotta magát, hogy „ott van az a gyerek!”, és elkezdtek futni felé. A fiú megfordult, és elkezdett a másik irányba szaladni, majd egyenesen berohant a Hordó közbe.
A köz végén a nyirkos téglafal állította meg. Az egyik oldalon magas kerítés és sövény, a másik oldalon egy szupermarket hátsó fala.
– Rég találkoztunk, barátom – kezdte a bőrkabátos srác. – Vagy egy hete már, de lehet tíz napja is. Lógsz nekem két rugóval.
– Nincs pénzem – mondta a fiú. Kiáltani akart, de a gyomrára mért ütéstől belé szorult a levegő. Összeesett.
A bőrkabátos srác lehajolt, és elvette a pénztárcáját. Háromezer volt benne. – Ezt elteszem előlegbe, vigyázok a vonalaidra, nem kell az a sok kakaós csiga, még elhízol. Sőt, tudod mit? Elvisszük a kabátodat is! Sok rajtad a zsír, nem fogsz fázni! – tette hozzá, és lerántotta a földön fekvő fiúról a kabátját. – Na szeva, haver, jövő héten találkozunk! – mondta, majd nevetve elindultak a Nap út felé.
A fiú nem bírt felkelni, a gyomra görcsölt, arca a sáros kavicságyban pihent. A szeme sarkából látta a felvillanó kék fényt, hallotta az éles szirénahangot, nem messze tőle, valahol az úton.
*
*
Illusztráció: C. R. W. Nevinson (1916)
