*
*
Kálnay Adél
Miért írok?
Hat évesen karácsonyra megkaptam A rút kiskacsa meséjét. Anyukám olvasta fel nekem, én pedig ámulva hallgattam. Létezik ilyen, hogy ami nem volt, egyszerre csak van? Anyukám azt mondta, igen, ezt egy bácsi írta, Andersen, ő egy író volt. Azt hiszem, ekkor találtam rá a bennem létező vágyra: többet akarok, mint ami van. Sokkal többet. Mindent. Ahogy ez a vágy előbukkant, én folyton írni akartam. Nem papíron, hanem a fejemben. Kitaláltam meséket, más világokat, más embereket. De a körülöttem élők történeteit is megszállottan hallgattam. Hét ház volt abban a völgyben, ahol éltünk. Házról házra jártam, mindenhol otthon éreztem magam, s hallgattam őket. A meséiket. S nemcsak hallgattam, láttam is. Láttam, ahogy Zsofka néni fiatal lányként tereli a libákat a réten, s arra jön egy fiatal legény, megszólítja, ő elpirul, s egy évre rá megesküsznek a templomban. Láttam, ahogy Ernő bácsi Egyiptomban kutat a piramisoknál, s megtámadja őt egy mérges kígyó. Láttam, hogyan menekül Teréz néni kisgyerekeivel a háborúban,miközben lőnek utána. Láttam a múltat, mint egy filmet, úgy éreztem én is ott vagyok velük, velem is történik mindez. Csodálatos volt, csodálatos és félelmetes is egyben. Borzongató.
Így kezdődött. Nagyon sokat voltam egyedül és mégsem. Ott voltak velem akiik egy másik világban éltek, s én láttam azt a másik világot is, járkáltam benne, több életet éltem egyszerre. Mert azt éreztem, hogy egy élet kevés. Kevés, hogy minden megtörténjen velem. S ha nem volt, aki bevezessen a világába, hát létrehoztam én egyet, majd még egyet és még egyet . . .
Azt gondolom, amikor azt mondják, Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, az nem a külsőnkre vonatkozik, hanem a teremtő vágyra, ami mindannyiunkban ott van. Mindenki teremtő, alkotó, aki létre- hoz valamit, ami nem létezett. Én első sorban világokat, s bennük történeteket akartam létrehozni. Ezért írok. Hogy ne érezzem egyedül magam. Hogy megélhessek mindent, ami megélhető. Ha nem magam által, akkor a szereplőim által. Mennyi lehetőség, mennyi tapasztalat, mennyi érzelem. Csodálatos dolog, olykor kétségbeejtően kényszerítő.
Ezért írok. Mert mást nem tehetek.
*
*
Marton Árpád
Miért írok?
Elsőre Rilke jut eszembe, aki azzal a tanáccsal fordul „ifjú költőjéhez”, Franz Xaver Kappushoz: „Csak akkor írjon, ha úgy érzi, meghalna, ha kivernék kezéből a tollat.” Talán nem szó szerint így, ki-ki előkeresheti.
Meg József Attila furcsa hasonlata, aki „a világ jelenségeinek mérnöke” gyanánt azonosítja a költőt.
Írhatnám így is: a Költőt. Irodalomtanításunk egyik nagy tévedése, hogy a versbe szedett szó alkotóját márványba faragja, piedesztálra állítja. Amiként a zenetörténet nagyjaival is így történik. Valami átszellemültség-mázzal öntik le a nagy alkotókat, miáltal végképp megközelíthetetlenekké válnak a nadrágos, gyalogjáró ember számára.
Goethe minden bizonnyal tetszelgett ebben a pózban – vö. Thomas Mann: Lotte Weimarban. Magam ellenben úgy látom, a költészet nem efféle magasztos hivatás, nem a kiválasztottak előjoga. Épp ellenkezőleg.
„A világ jelenségeinek mérnöke.” Mai füllel a mérnök szó persze olyasvalakire utal, aki alapos számítások eredményeképp meghatározza bizonyos mechanizmusok hatékony működését. Apám mérnökember volt, logarléccel és egyenletekkel bajlódó, most is itt ülök egykori munkaszobájában, ahol világraszóló Pick-klímáit kalkulálta.
És mégsem!
Semmi sem állt tőle távolabb, mint a költészet, a metaforikus képzetek bódító világa. Az elvont dolgokat egyetlen szóval söpörte le az asztalról: „Filozófia.”
A maga szemszögéből igaza is volt. Ennek ellenére lelkesen olvasta irodalmi szárnypróbálgatásaimat, sosem mulasztva el hozzátenni, hogy ugyanis „ezt többször is el kellett olvasnom.”
Más rugóra járt az agyunk, az bizonyos.
Ő is, én is a világ jelenségeinek mérnöke volnánk. Csak hát a szó szerinti mérnök a kézzelfogható dolgokkal bajlódik. A költő a megfoghatatlanok révületében alkot.
Számomra a vers a világ teljességét átfogó, a létezés egészét megragadó, megrészegült gesztus. Révület, ha úgy tetszik. Egy jó versben a világ egésze tükröződik, akárcsak valami kinyilatkoztatásban, mert az ihlet pillanatában a költő mintegy az elomló látszatok mögöttes, időtlen tartalmaiba nyer betekintést. És ha ehhez a megrendítő élményhez rendelkezésére áll a szavak hatalma – jelentéstani, metaforikus és akusztikus tartalmuk -, megszületik a vers, az Örökre Érvényes. Számomra a rím a kapocs, amely összefűzi a fóliánslapokat. Habár megesett, hogy rímtelen verseket írtam. Mindenesetre: a versben a szó legmagasabb helyi értékén szerepel. Jelentés, képzet, hangzás. A többi – ha van – ebből születő metafizika.
Ilyen egyszerű – mondaná Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész, atyai jóbarát, nyugtassa Isten. Azt is tőle tanultam: a művészetben nincsen fejlődés. Igaza volt. Nofretete szoborportréjánál máig sem alkotott senki sem élettelibb művet. S hogy a föntebb leírtak holmi avíttas ihlet-esztétikára utalnak? Bánom is én. A vers az eksztatikus pillanatok szülötte. Amikor egybenyílik a föld és az ég, az idők és a terek. Miközben meg nem egyéb zsonglőrmutatványnál. Ezt is megírtam valahol, világjáró barátomnak, Eötvös Loránd zsonglőrnek ajánlott versemben: „Ha elkapod a karikát / a vers nem tűr meg rabigát” stb. – így valahogy, meg is jelent valamerre, díjat kaptam érte, visszakereshető eredetiben.
Második éve nem írtam le egyetlen verssort sem. Hiányoznak az átszellemült, égbe emelő élmények. És nincs is már, akinek fölolvassam napi kerékpártúráim gyűjtését. A veszteségből regény is született, Szondi Gyuri jelentette meg, aki költő voltomban anno fölfedezett. A dolgok rímelnek. Akárcsak a verssorok…
*
*
Rimóczi László
Miért írok
[azért, hogy…
… ne maradjak le. Azért, hogy ne legyek sorozatgyilkos. Azért, hogy ne legyek mártír, se bíboros, se tiszteletbeli konzul. Azért, hogy ne legyek elhagyott vasútállomás. Azért, hogy ne kelljen olyan embereket szeretnem, akiket egyébként szívesen felboncolnék. Azért, hogy ne váljak a saját életrajzom legellenszenvesebb szereplőjévé. Azért, hogy ne alapítsak olyan vallást, aminek én lennék az egyetlen hitetlen tagja. Azért, hogy ne kelljen bocsánatot kérnem azoktól, akiket már felboncoltam. Azért, hogy ne kelljen lenéznem azokat, akik lenéznek engem. Azért, hogy ne kelljen egyenes választ adnom a Jóistennek, ha egyszer végre felteszi a megfelelő kérdést. Azért, hogy ne legyek se vevő, se eladó, sem a kettő közötti kompromisszumos megoldás. Azért, hogy ne legyek etethetetlen galambok ellensége. Azért, hogy ne kelljen megmagyaráznom a rendőrségen, miért tartok otthon tizenkét egyforma méretű ásót. Azért, hogy ne váljak egy olyan emberré, akiben a saját gondolatai unatkoznak. Azért, hogy ne legyek olyan próféta, akinek soha nem teljesülnek a jóslatai. Azért, hogy ne nevezzenek ki olyan prófétának, akinek mindig teljesülnek a jóslatai. Azért, hogy ne legyek olyan lábjegyzet, amibe a többi lábjegyzet csak belerúg. Azért, hogy ne szégyelljen a macskám. Azért, hogy ne kelljen megmentenem az emberiséget, amely láthatóan nemigen igényli, hogy megmentsék. Azért, hogy ne legyek milliomos, kiemelkedően középszerű vagy elégedett halott. Azért, hogy ne váljak olyan emberré, aki minden reggel hálát ad azért, hogy önmaga lehet. Azért, hogy ne legyek a saját igazam áldozata. Azért, hogy ne legyek mások tévedéseinek bizonyítéka. Azért, hogy ne legyek egyetlen mondatba zárható ember. Azért, hogy ne kelljen választanom a pokol és a mennyország között, amikor mindkettőnek meglehetősen rossz a sajtója. Azért, hogy ne legyek szent, mert a szenteknek nincs humorérzékük. Azért, hogy ne legyek egy eltolt teremtés passzív szemtanúja. Azért, hogy ne kelljen megszólalnom. Azért, hogy ne fázzak. Azért, hogy ellentmondásba keveredjek önmagammal. Azért, hogy csillagokat lássak. Azért, hogy ne maradjak Isten korrektúrakísérlete. Azért, hogy legalább valami nyoma maradjon annak, hogy nem voltam egészen veszélytelen. Azért, mert valamit mégiscsak kezdenem kellett ezzel az egésszel, amit életnek neveznek
ezért írok ]
