*
Előszó
2022-ben, hatvanadik érettségi találkozónkra készülve, sikerült rábeszélnem néhány osztálytársamat, hogy ki-ki írja meg emlékeit gyermekkoráról. A kezdő dátum természetesen születésünk éve, 1944 volt, de hol legyen a gyermekkor felső határa? Egyöntetű volt a vélemény, hogy 1956-nál. Annál az esztendőnél, amelyre szinte mindenki hajszálpontosan emlékszik. A mi gyermekkorunknak akkor lett vége.
Most, a hetvenedik évforduló előtt döbbentem rá, hogy voltaképpen mi vagyunk szinte az utolsó évjárat, amelynek még személyesen átélt emlékei vannak a forradalomról, meg ami utána jött. Úgy gondoltam, kár volna veszni hagyni ezeket. Baráti körömben találtam még néhány embert, aki hajlandó volt leírni, amit átélt.
Külön említést érdemel a két utolsó írás.
2017-ben, amikor Ceglédre költöztünk, utána néztem a lakóházunk történetének. Kiderült, hogy nevezetes ház: a Hitter-ház, amelyben a város legtekintélyesebb ügyvédje lakott családjával, amíg 1951-ben el nem vették tőle. Velem szinte egyidős unokájának visszaemlékezését az interneten találtam meg, Hitter nagypapa megrendítő levelével együtt. Így lett teljes a gyűjtemény, amelyet most az ötvenhatos hősök emléke előtt fejet hajtva, jó szívvel ajánlok gyermekeim és unokáim nemzedékének figyelmébe.
Csíkhelyi Lenke
*
REMÉNYI TIBOR – Cegléd
író, költő, villamosmérnök
1942–
Budapest
Reményi Tibor (jobbra)
Emlékeim szerint október 22-én késő délután feltűnt a városközpontban lévő nagy élelmiszerbolt (a volt Hangya-áruház, majd nagy Népbolt címen ismert üzlet) katolikus templom felé néző kirakatában a szegedi egyetemisták kiáltványa. Ez a nyilatkozat és követelés-jegyzék valamivel megelőzte a Budapesti Műszaki Egyetem ifjúságának 16 pontját, amit MEFESZ-kiáltványként ismerünk.
Megmaradt az 1956-os és 1957-es kis zsebnaptáram, amiben kézírásos bejegyzéseim vannak az eseményekről.
Október 23-án ez áll: „Forradalom Bp-en”, 24-éről: „Tanítási szünet” van beírva.
Mindjárt az első napokban elkezdtünk Kossuth-címereket rajzolni, kartonlapokra, majd kivágtuk és diáksapkánkra tűztük. Az idő szép, napsütéses volt. Langyos őszi szellők járták az utcákat. Érződött a várakozás feszültsége, de a városban nyugalom volt. A gimnáziumi és nem kis részben a városi eseményeket is persze a felsős diákok határozták meg. Mi elsősök őket figyeltük, és valószínűleg követtük is. Személyesen nem vettem részt minden eseményben. Sok mindent csak hallottam, persze ezek azért elég friss és hiteles beszámolók voltak. Negyedikes iskolatársunknak, Csendes Istvánnak az iskolán kívüli szerepléséről biztosan annyit tudok mondani, hogy a Kossuth téri nagygyűlésen higgadt beszédével nyugalomra intette a tömeget, mindenkit arra kért, hogy kerüljön mindenféle erőszakot, és talán neki (is) köszönhető, hogy a tömeg végül elállt attól a követelésétől, hogy a Városi Rendőrkapitányság épületében lévő kézifegyvereket adják ki a tüntetőknek.
Édesanyám féltett, de nem tiltotta meg, hogy az utcára menjek, főleg ha osztálytársaimmal együtt voltunk. Határozottan emlékszem a Bajcsy-Zsilinszky téren elvonuló magyar harckocsikra és páncélautókra. Lelassítottak, a fiatal katonák barátságosak voltak hozzánk, nyugalomra intettek. Megnyugodtunk, mert nemzeti színű zászló volt rajtuk. Némelyiken krétával rajzolt Kossuth-címer is. Ez úgy 24-e és 29-e között lehetett. Nagy izgalommal figyeltük a Kossuth rádió híreit. Nekünk csak középhullámú rádiónk volt, de T. L. barátomnál egy nagy világvevő rádión hallgattuk a külföldi magyar adásokat is. Azután megszólaltak a hazai vidéki stúdiók is, a Vörösmarty rádió, a Szabad Petőfi rádió és a többiek.
Október 31-én diákgyűlést hívtak össze a gimnázium kollégiumába. Zsúfolásig megtelt a nagy aula, lehettünk nyolcszázan, talán ezren is. Úgy emlékszem, itt került sor Németh Ferenc igazgató közakarattal történő „leváltására”, és a városból való „száműzetésére”. A gyűlés középpontjában a fővárosi diákok és munkásfiatalok küldöttségének beszédei voltak, akik több kisebb darabot hoztak magukkal a ledöntött Sztálin-szoborból. Áhítattal néztük és vettük kezünkbe a bronzdarabokat. A diákok közül a tizenhatodik évüket betöltöttek jelentkezhettek nemzetőrnek. A gyűlésről euforikus hangulatban mentünk haza.
November 4-én hajnalban, úgy három után, hatalmas zajra ébredtem. Harckocsik dübörögtek az utcánkban. 280 szovjet nehéz harckocsi vonult el ablakunk alatt ezen a reggelen Budapest felé. Mint később megtudtuk, T 54-esek. Kecskemét felől érkeztek, és Cegléden a Kőrösi út – Déli út – Bajcsy-Zsilinszky út – Pesti út – 4-es főútvonalon haladtak. Nyirkos, hideg reggel volt, és a rádióban meghallottuk Nagy Imre kétségbeesett hangját.
November 4-én ez a bejegyzés áll kis naptáramban: „Szovjetek támadása, veszélyben a forradalom és a magyar!”
A város fontosabb pontjait is megszállták a harckocsik. Ágyúcsövek meredtek a Tanácsházára (városháza), a Főpostára, a Gimnáziumra, a kollégiumra, a rendőrség, a Tiszti Klub épületeire, a templomokra(!), ott álltak a fontosabb útkereszteződéseken, tereken, és persze körülvették a pályaudvart. Ezen kívül szinte egész nap, de főleg este kilenctől reggel 6-ig (a kijárási tilalom idején) páncélautók cirkáltak szerte a város utcáin.
Az egyik novemberi napon történt, hogy édesanyámmal úgy este fél tíz felé kimentünk két nagy vödörrel az utcai nyomós kúthoz. Másnap mosni akart édesanyám. A kút mintegy kétszáz méterre volt a kapunktól. Szorongva, sietős léptekkel mentünk oda is, vissza is. A közvilágítás üzemelt, de a ködös estében elég gyér volt a fény az utcán. Csak távolból hallottunk némi motorzúgást. Szerencsésen megjártuk az utat, és éppen becsuktam a nagy, nehéz fakaput, amikor éles fegyverropogás rázta meg a levegőt. Rövid sorozat, egészen közelről. Mindketten megdermedtünk édesanyámmal. Onnan hallatszott, amerre a kút volt. Aztán újra csönd lett, de mi nagyon nehezen nyugodtunk meg és tudtunk elaludni. Másnap reggel a Pesti út éles S kanyarjában szedegettük a kb. 8-10 cm hosszú töltényhüvelyeket, a páncélautók géppuska-lövedékeinek maradványait. A kis postaláda a falon agyon volt lyuggatva ujjnyi vastag kerek nyílásokkal, a lövedékek becsapódásaival. Később hallottuk, hogy az oroszok szitává lőttek egy embert. A szerencsétlen állítólag megpróbált a fák vagy a villanyoszlop mögé bújni, amikor meghallotta a reflektoraival pásztázó páncélautó közeledését. Nem tudom, talán éppen ez a mozdulat volt a veszte, mindenesetre nem menekült meg. A vonattól jött hazafelé.
Emlékem szerint a városban ő volt az egyetlen „ellenforradalmi áldozat”. Ha 3-4 perccel később megyünk, mi is így végezhettük volna.
A pesti ágyúdörgést tisztán lehetett hallani körülbelül november 12-ig.
Valamikor november hat-hetedike körül az egykori Györe-féle vegyesboltnál álltunk sorba kenyérért úgy harmincan-negyvenen. Az Összekötő út magasságában néhány nappal korábban farudakból hevenyészett sorompót állítottak a nemzetőrök, megállásra figyelmeztetve a kocsikat, autókat. A kivezető főutakon több ilyen ellenőrző pont volt. A sorompót persze könnyedén elsodorták az orosz tankok, de maradványai ott hevertek, és a kenderáztató rét felőli oldalon egy póznára tűzve még mindig ott árválkodott a háromszínű nemzeti zászló. Ezekben a napokban rengeteg szétlőtt vagy harcképtelenné tett harckocsi és egyéb páncélozott jármű jött visszafelé a 4-es úton. Löveg, sőt teljes lövegtorony nélkül, felhasadt oldalpáncéllal, „sántító” lánctalpakkal, kilőtt lánckerekekkel vánszorgott vissza a vert sereg. Rettenetes ricsajjal gördültek a lánckerekek, többnyire saját motorral, de volt köztük, amelyet vontatni kellett. A visszavonuló oszlop elején és végén két-két páncélautó haladt, természetesen hiánytalan fegyverzettel, tüzelésre kész géppuskákkal felszerelve. Amikor odaért az oszlop a sorompó maradványaihoz, az egyik páncélkocsiból kiszállt két mongol képű fiatal katona, odamentek a zászlóhoz, rúdját ketté törték, a piros-fehér-zöld vásznat darabokra hasították, és a sárba dobták. Közben az alig 20 méterre álló páncélautó géppuskájának torkolata pontosan ránk, a sorban állókra meredt. Rettenetes feszültség lett úrrá rajtunk. Tudtuk, nem szabad mozdulni. A menetoszlop lassan elindult, dolguk végeztével tovább mentek az idegen katonák a belváros felé. Iszonyatos csönd volt a sorban, némán araszoltunk a kenyeres pulthoz. Úgy emlékszem, nekem is jutott még kenyér.
Zsebnaptáram tanúsága szerint november 8-tól megkezdődött a tanítás a gimnáziumban, minden második napon, azaz hetente háromszor. A téli szünet december 19-én kezdődött és január 20-ig tartott. Utána február 2-ig másnaponként jártunk iskolába. Február 4-én állt helyre a rend.
Családi körben valahogy kevés szó esett a dolgokról. Édesanyám szűkszavú volt, a politika amúgy sem foglalkoztatta, de örült és lelkesedett, amikor legális lett a Kossuth-címer (ha később furfangosan be is zárták az új állami jelkép közepébe), amikor egyre többször hallhattuk és énekelhettük a himnuszt, sőt a Szózatot is, amikor delenként megszólalt a rádióban a harangszó. Még Dobi István első rádióbeszédének is örült, amelyben a szónok Isten áldását kérte és kívánta a magyar népre.
Nagyapám akkor 81 éves volt, meleg hangon és aggodalommal kérdezte tőlem: „Mondd, aztán mi lett azzal a Csendes-gyerekkel – Csendes Pistával -, kár lenne érte, ha baja esnék!” November közepe után nem sok értelmeset tudtam válaszolni nagyapámnak, később is csak annyit, hogy talán Kistarcsán tartják fogva, és remélhetőleg él.
Az 1957-es naptáramban az év első napja előtt ez áll: „Újra a nemzeti gyász kábító, merevítő sötétségében.” Így láttam a dolgokat tizennégy évesen.
*
ADORJÁN GYÖRGY – Pécs
A Pécsi Szimfonikusok és a Pécsi Nemzeti Színház fagottosa
1944–
Pécs
Adorján György (jobbra) testvérével
Ötvenhatról nincs sok emlékem, még nagyon fiatal voltam ahhoz. Azt láttam, hogy a pécsi városháza főbejárata előtt hetekig egy páncélautó állt. Amellett jártam nap mint nap a tér tetején lévő általános iskolába.
Azt hallottam, hogy a Hunyadi úton (akkor Sztálin út) 2-3 tank a Mecsekre lődözött gránátokat. Ott volt egy kis ellenálló csoport, a „Mecseki Láthatatlanok”. Sokkal később megtudtam, hogy az ilyen vaktában lövöldözés teljesen eredménytelen volt. A csoport később átment Jugoszláviába.
Egy eredménye mégiscsak volt, a Pálos templom harangtornyát átütötte egy lövedék. A luk még évek múlva is látszott.
*
BENYÁCS ZOLTÁN – Pécs
Mélyhegedűs
1944–2023
Hollandia, Hilversum
Benyács Zoltán
A makári szőlőhegyen ragyogó októberi napsütésben vidám szüretelők csapata (család, barátok) tárgyalta izgatottan a levegőben keringő híreket. „Hallottad? A Szabad Európa tegnap bemondta… Állítólag a Petőfi-kör gyűlésén arról tárgyaltak… Gerő Ernő Titóval , már indult, tárgyal…” szófoszlányok jutottak el fülemig. Érezhető feszültség volt a levegőben. 12 éves gyerekfejjel már felfogtam, hogy valami nagy dolog van készülőben… Esténként körülültük a rádiókészüléket, és feszült figyelemmel hallgattuk a Szabad Európa Rádió rövidhullámú adását: Pa-pa-pa-pam, a négy vészjósló dobütés után síri hang szólalt meg: „Isten malmai lassan őrölnek”. Ezt követte Gallikusz rovata: „Mátyás, a gazságos” mottójával. Sípolás, kellemetlen zörejek jelezték, hogy biztonsági szerveink a helyükön vannak, és mindent elkövetnek az adás zavarása érdekében. Fáradozásuk nem járt sikerrel, a várva várt információk így is eljutottak a hallgatókhoz. Rendkívül hatásos módon készítették el ezeket a műsorokat, az adás végeztével első gondolatom az volt, hogy kimegyek az utcára és forradalmat csinálok… Híre ment, hogy október 23-án tüntetés lesz a Széchenyi téren! Anyu nem tudta, mi tévő legyen, feltétlenül részt akart venni velünk együtt ezen a rendkívüli eseményen, ugyanakkor nagyon félt a belügyi szervek esetleges „rendfenntartó” tevékenységétől. Megszólalt a csengő, Anyu egyik barátnője jelent meg az ajtóban. „Aranka, megyünk a Széchenyi térre!” Karon fogta Anyut, már indult volna, amikor megjelent a színen Nagyanyuka, aki 1955-ben végre elhagyhatta Tito földi paradicsomát, és Zomborból áttelepült Magyarországra. Özvegy lévén tíz éven keresztül kérvényezte, hogy átköltözhessen hozzátartozóihoz, de kérelmét rendre elutasították. Nagyanyuka kipirult arccal, rendkívül felindultan megszólalt: „Kislányom, mennetek kell, itt az idő, szabadok leszünk!”
Hosszú, tömött sorban vonultunk a Király utcában a Széchenyi tér felé. Boldog, derűs arcok vettek körül minket, végre nem parancsszóra kellett kivonulni, a vörös úttörőnyakkendő is otthon maradhatott. A téren hatalmas tömeg gyűlt össze, valaki elszavalta a Nemzeti dalt, felemelő élmény volt! Az események gyorsan követték egymást, a rádió rövid hírekkel megszakítva, egész nap az Egmont-nyitányt sugározta.
Elérkezett a végzetes nap… November 4-én, vasárnap reggel, templomba igyekezvén, váratlanul egy tank ágyúcsövével találtuk szembe magunkat. Egy orosz katona bamba, kifejezéstelen arca meredt ránk, éreztük, ennek nem lesz jó vége! Nagy Imre drámai rádió-szózata nem váltott ki különösebb hatást a Szabad Világban! A szuezi válság lesöpörte az asztalról a Magyar Ügyet.
Riasztó hírek a budapesti harcokról, sztrájkok, sorban állás következett. Ez megszokott napi programmá vált, a mindennapi kenyér beszerzése hosszú órákig tartott. A beszerző általában én voltam, azóta is nagyon ideges leszek, ha sorba kell állnom… Elkezdődött a Mecseki Láthatatlanok elkeseredett harca, ágyúlövések, gépfegyversorozatok hangja tartott izgalomban minket. Lovas Laci barátommal nagyon szerettünk volna valamit látni a harcokból! Mivel házunkból kitűnő kilátás nyílott a Tettyére, elhatároztuk, hogy a padlásablakon keresztül kimászunk a tetőre. Ezt az ötletet Apu nagyon nem tudta értékelni, lekevert nekem egy fülest. Igaza volt, egy eltévedt lövedék kellemetlen következményekkel járhatott volna… Nagybácsim, Pista bátya Budapesten részt vett a híressé vált Kossuth téri nagygyűlésen. Átérezte az esemény jelentőségét, és mivel a közelben laktak, hazaszaladt fényképezőgépéért, hogy megörökítse a történelmi pillanatot! Eközben eldördültek a fegyverek, a hírhedt vérfürdő a távollétében zajlott le! Szerencséje volt, fényképész szenvedélye megmentette az életét!
Következett a megtorlás, a szép álom beteljesületlen maradt…
*
MÁRK LÁSZLÓ – Pécs
1944–
operaénekes, grafikus
Budapest
Márk László (középen) szüleivel és macskájával
Napra, órára nem emlékszem, csak arra, hogy el sem hittem: anyám elenged a bátyámmal a Széchenyi térre, ami akkorra már megtelt skandáló, éljenző emberekkel.
Mindenki a Nádor Szálló felé tekintett. A szálló tetején a vörös csillag hulló csillaggá válását követtük nyomon. Pányvák, kötelek segítségével egyszer csak a kövezetre zuhant!
Tombolt és örömmámorban úszott a tömeg. Egy teherautóhoz kötötték, és az lassan körbe-körbe járt a téren, az emberek ráköpködtek, dobálták, megtaposták, míg teljesen ronccsá nem vált. Egyszer csak a térbe torkolló utcákban megjelentek a tankok, mindenki menekülni próbált – ez volt a céljuk, oszlatni -, még nem lőttek. Kacskaringós mellékutcákon keresztül menekültünk haza.
Izgalommal olvastuk a helyi újság újabb és újabb híreit. Milyen öröm volt látni, hogy az új Kossuth-címerrel jelentek meg! Az akkori számokat mind eltettük, évekig dugdostuk, hol ide, hol oda. Aztán jobbnak láttuk megsemmisíteni. Ezekben a mámoros napokban én állandóan Kossuth-címereket festettem. A házunk utcai frontján két háromszárnyas ablakunk volt. Mindegyikre ragasztottam. A szomszédokat is elláttam. Mikor győzött a forradalom, olyan eufórikus állapotba kerültünk, hogy muszáj volt megosztani örömünket a szomszédjainkkal. Apám megtöltött több üveget borral (minden üvegre új címert festettem), anyám sütött. Így mentünk ünnepelni. Sírva ölelgettük egymást. Egyedül anyám volt szkeptikus, szomorúan mondogatta: lehetetlen, hogy ez így maradjon. …Aztán a leverés napján iszonyú dübörgésre ébredtünk. A keskeny macskaköves utcánkon soha nem látott szörnyetegek zakatoltak. Szovjet tankok. Csövükkel állandóan mindkét házsor ablakait pásztázták. Félelmet éreztem, de a kíváncsiság győzött. Címereim mögül lestem ki az ablakon, anyám le-lerántott a párkány alá. Amit addig csak szovjet filmekben láttam, most valósággá vált. Egész nap ropogtak a fegyverek. Az akkori városparancsnok, Bukszár Béla (későbbi színházi kolléganőm, Bukszár Márta édesapja) megtagadta a parancsot, nem lövetett a tömegbe. Ezért halálra ítélték, majd börtönbüntetésre változtatták az ítéletet, de a börtönt nem élte túl.
Gyerekkori jó barátom a Vince utcában lakott. Mesélte, tizenéves fiatalok tömegesen vonultak az utcájukban föl a Tettyén keresztül a Mecsekbe harcolni. Édesanyja az ablakon át könnyezve osztotta nekik az ételcsomagokat, cigarettát. Vajon közülük valók voltak, akiknek tavasszal, mikor elolvadt a hó, megtalálták a holttestét?
A környékünkön nem csitultak a harcok. A tőlünk is jól látható Havihegyen befészkelte magát egy ágyú, ellenséges „duett-partnere” tőlünk délre, a Balokány környékén lehetett, egész nap lőtték egymást. Anyám nagyon félt. Szlipcsevicséknek volt egy földbe vájt pincéjük, oda menekültünk pár napra.
Apám hajlandó lett volna külföldre távozni, mondatfoszlányokat hallottam: „…a vasutasok megszervezték…” „…a nyugati határ közelében a vonat lassítani fog…” Győzködte anyámat, de hiába.
Sokat gondolkodtam, jól döntöttünk-e? Jól? Ma sem tudom…
*
NAGY ZSUZSANNA – Cegléd
könyvtáros Abonyban, Nagykátán, Cegléden
1948–
Cegléd
Nagy Zsuzsanna
Nyolc éves voltam. 1956-ot írtunk. Csak a kijárási tilalomra emlékszem. Mindenki behúzódott a házába. Cegléden a lakókörnyezetemben csend és nyugalom volt.
A mai eszemmel már felfogom, hogy a felnőtteknek igényük volt arra, hogy találkozzanak és beszélgessenek, véleményt cseréljenek, kibeszéljék az eseményekkel kapcsolatos félelmeiket.
Ezt csak a nap végén, vagyis este tehették, a kijárási tilalom miatt. Ennek részese voltam, ötéves öcsémmel együtt. Világosan emlékszem, hogy történt.
Apukám, anyukám és mi, gyerekek egy elemlámpa gyenge fényénél elindultunk a kapu felé. Apukám nagyon halkan kinyitotta a zárat, majd óvatosan és lassan résnyire nyitotta a kaput, kinézett és várt. Mindenki csendben volt, nem szabadott megszólalni. Ez nekünk még elég nehéz volt, mert öcsém nem nagyon értette, és az izgalomtól kuncogott. Apukám előreosont a sarokig, a keresztutcában is szétnézett, majd intett, hogy mehetünk. Csak ekkor léptünk ki a kapun, és az utcasarki lámpa gyér világítása mellett siettünk utána, a pár házzal odébb lakó ismerősökhöz. A házaspár már a nyitott kapuban várt bennünket, szó nélkül történt minden. Odabent a spalettákkal elsötétített lakásban végre mindenki beszélhetett… Mi gyerekek ezt az egészet egy olyan csínynek gondoltuk, mely izgalmas, titkos, és nagyon bátornak gondoltuk magunkat.
Feltételezem, hogy a Szabad Európát hallgatták a felnőttek, mi jól elvoltunk a finom pogácsa evésével.
A hazafelé út ugyanúgy történt, óvatosan és lassan, csöndben osonva.
Megnyugvást az adott, amikor szerencsésen hazaértünk. Hát így történtek akkor az információcserék szájról szájra.
Jóval később értettem meg a szüleim látható, érzékelhető, szavakkal alig kimondott félelmét, nyomott hangulatát, a bizonytalanságot az akkori események kimenetelével kapcsolatban.
Arra emlékszem még, hogy anyai nagymamám erőteljesen unszolta anyukámat, hogy vásároljon és tartalékoljon gyertyát, gyufát, szárazbabot, petróleumot, lisztet és cukrot, ha bármi történne…
*
MATKOVICS MATILD – Bácsalmás
1944–
Több finn- és magyarországi zeneiskola zongoratanára és korrepetitora
Budapest
Matkovics Matild (balra) nővérével
A forradalom kitörése bennünket gyerekeket nem lepett meg, jóllehet nagy volt a paraszti lakosság elégedetlensége, sérelme. Csupán az eredeti állapot visszaállítását követelték, meg a vagyonuk visszaszolgáltatását.
Semmi atrocitás nem történt nálunk, egyetlen egy lövésre vagy bármiféle megtorlásra nem került sor. A Forradalmi Bizottság elnökének Sárkány Ernő tanár urat választották meg, aki nővérem gimnáziumi osztályfőnöke volt. A bizottság többi tagjai szintén nyugalomra intettek mindenkit, és gondosan őrködtek – mindenki érdekét féltve – hogy ne szólaljon meg a fegyver. Ennek ellenére több év börtönbüntetést kaptak a forradalom leverése után. „Perük” nyilvános volt, védőügyvédre egyáltalán nem emlékszem, hogy jelen lett volna. Otthon persze folyamatosan hallgattuk a Novi Sad-i rádiót, ahonnan a szerbiai tavankúti táborból az újonnan disszidáltak naponta üzenhettek haza Magyarországra. Az „aki hallja, adja át” szisztéma fontos eszköze volt a kommunikációnak. A szerbiai lágerekbe csak azoknak volt érdemes menekülni, akiknek külföldön rokonaik vagy konkrét befogadó címük volt. Sokan pár nap múlva visszatértek, mert a jugoszláv hatóságok csak azokat tudták elosztani, akiknek határozott elképzelésük volt a jövőt illetően.
És 1957 tavaszától újra oroszul tanultunk, nem pedig németül. Mi gyerekek simulékonyabban viszonyultunk a régi-új rendszer visszaállításához. Édesanyám nagyon odafigyelt, hogy a tanulmányi eredményeinken ne látszódjanak meg a közelmúlt történései.
*
ALMÁDY EDIT – Tata
1946–
közgazdász, vezető beosztású külkereskedő
Budapest
Almády Edit
1946-ban születtem Tatán, tehát pontosan 10 éves voltam akkoriban. Elkezdtük az ötödik osztályt, és szeptemberben mindenki nekiesett (nem túl buzgón) az orosz tanulásnak. Nem tartott ez sokáig, mivel egy szép napon, úgy 10 óra tájban bejött az iskola igazgatója, és azt mondta, hogy mindenki gyorsan menjen haza, de haza, és nem csatangolni a városban. Nem tudtuk, mi történt, de akkor még szófogadóak és fegyelmezettek voltunk. Otthon már szüleink hallották (valószínűleg a Szabad Európa rádióból), hogy Budapesten tüntetnek az egyetemisták, és forradalom készülődik. No, az én Anyukám jócskán letiltott mindenféle csavargásról!
Másnap aztán jött a hír, hogy a város főterén – a Haranglábbal szemben – álló szovjet katonai emlékművet a rajta lévő ötágú csillaggal együtt ledöntötték.
Nem tudtuk, mikor lehet újból iskolába menni, ezért Anyukám elküldte a nálam hat évvel idősebb nővéremet egy közelben lakó tanárnő ismerőshöz, hogy tudja meg, mikor lesz vége a tanítási szünetnek, de a nővérem félútról riadtan rohant haza, mert látta, hogy jönnek be az orosz tankok a városba.
Október 23 után minden gyerek gyorsan oroszról németre váltott, majd novemberben ismét visszatért az orosz nyelv tanulása.
Szerencsére nem voltak áldozatok, persze a gimiből egy-két gyereket eltanácsoltak, meg a csillag leverése miatt is történt rendőrségi eljárás, aki meg bűnös volt és még időben észbe kapott, ők külföldre távoztak.
*
CSÍKHELYI LENKE – Kaposvár
1944–
történész, műfordító, az ELTE docense
Cegléd
Csíkhelyi Lenke
Úgy kezdődött, hogy Édesapám a szokásosnál is többet hallgatta a rádiót, felváltva a Kossuthot, a Szabad Európát és az Amerika Hangját. Édesanyám sopánkodott, hogy baj lesz ebből. Őt jobban megtörte mindaz, amit a születésem óta eltelt tizenkét év alatt átvészeltünk. Édesapám fel volt villanyozva, amikor meghallottuk, hogy a Műegyetem diákjai követeléseket fogalmaztak meg.
A történethez tartozik, hogy Béla bátyám abban az évben fejezte be a Műegyetemet, és éppen hat hónapos sorkatonai szolgálatát töltötte Solton. Attila pedig azon az őszön lett másodéves az építészmérnöki karon.
Édesapám lelkesen, Édesanyám kezét tördelve hallgatta, mit követelnek a műegyetemisták. Október huszonharmadikán egész nap a rádión csüggtünk, így percről-percre követhettük az eseményeket. Egészen addig, míg a Kossuth rádióban el nem dördültek az első lövések. Akkor jéggé fagytunk mindnyájan. Semmi kétségünk nem volt afelől, hogy Attila is ott van a Rádiónál.
Nem szoktunk hangosan együtt imádkozni. Lefekvéskor ezt ki-ki csendben, magában intézte. De most Édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy az asztalt körbeülve (szüleim, nagymama és én) hangosan együtt imádkozzunk a két bátyámért.
Imánk meghallgatásra talált. Attila másnap beállított. Euforikus állapotban volt még mindig. Elmesélte, hogy előző nap ott volt mindenütt: a Petőfi-szobornál, a Bem-szobornál, a Rádiónál… Aznap kiment Kelenföldre, éppen indult egy vonat Kaposvárra, felült rá, és jött, hogy nekünk mindent elmeséljen, de már fordul is vissza, mert nem akar kimaradni az eseményekből.
Édesanyám erre rázárta a szobaajtót, és azt mondta, hogy innen ugyan ki nem teszi a lábát, amíg ez tart. Attila nagyon boldogtalan lett, de aztán – hosszas rábeszélésre – megbékélt a helyzettel, elvégre az sem volt utolsó dolog, hogy gimnáziumi barátainak első kézből való értesülésekkel szolgálhat.
Másnap délelőttre tüntetést hirdettek Kaposváron is. Elmentem az iskolába, mint máskor, de tíz óra tájban azt mondták, vége a tanításnak, a hetedik-nyolcadikosok a tanári karral együtt elmehetnek a tüntetésre. Az egész osztály jelentkezett. Még sosem tüntettünk, azt sem tudtuk, mi az. De nyilvánvaló volt, hogy valami rendkívüli dolog, amiből nem szabad kimaradni. A tüntetés a katolikus templom előtti téren volt, rengeteg résztvevővel, lelkesítő beszédekkel.
Utána átvonultunk egy gyárépület udvarára, leverni a vörös csillagot. Kijött az épületből egy elvtárs, hogy lecsillapítson bennünket. Azt mondta: „Mi bajuk van azzal a csillaggal? A pénzükön is az van! Akkor a pénzüket is dobják el!” Több se kellett a tömegnek, máris repültek a pénztárcák. Tátott szájjal néztük. Végül összeszedték egy kupacba, és felajánlották az elesettek és sebesültek családjainak.
A Kossuth rádióban teljes volt a zűrzavar. Sűrűn (talán félóránként) mondtak híreket, olvastak be kiáltványokat, egyébként zene szólt. Akivel beszéltem, mindenki csak az Egmont-nyitányra emlékszik, de én a „Hopsza Sári” kezdetű operettdalra is, felváltva ment az Egmont-nyitánnyal. Hátborzongató párosítás.
Attila már biztonságban volt, de mi tovább imádkoztunk az asztalnál Béla bátyámért.
Közben a város forrongott, mindenféle kósza hírek terjedtek, kitört a vásárlási láz. Még csak tíz évvel voltunk a nagy infláció után, mindenki félt, hogy elúszik a megtakarított pénze. Nekünk ettől nem kellett tartanunk. Illetve mégis, mert Béla bátyám az egyetem mellett óraadóként pénzt keresett, és mi őriztük az összekuporgatott pénzét. Nosza, Édesanyám belevetette magát a vásárlási őrületbe. Ő is úgy volt vele, mint a többiek: bármit megvenni, ami még kapható, csak szabaduljon a pénztől. Végül egy Velence rádióval jött haza boldogan, amelynek még varázsszeme is volt! Elhűlve mesélte, hogy előtte egy asszony állt a sorban a már eléggé kifosztott áruházban, aki menyasszonyi ruhát kért. Amikor a méretről kérdezték, azt felelte: „Nem tudom. Még csak nyolc éves a menyasszony.”
Pár nappal később Béla bátyám is megjött. Mint mesélte, a Köztársaság tér védelmére vezényelték fel őket Soltról. Átálltak a felkelők oldalára, letették a fegyvert és szétszéledtek. Ő azonnal hazajött.
A lakásunkkal éppen szemben volt az Engels utcában a katonai helyőrség. Október végén becsöngetett egy katona, hogy nem tudnánk-e kisegíteni őket nemzetiszín szalaggal és gombostűvel, mert kellene a szalag a letépett sapkarózsák helyére. Jó háztartás volt a miénk, tudtunk szolgálni mindkettővel. Édesanyám egyforma darabkákra vagdalta a szalagot, én meg gombostűvel tűzdeltem fel a kapu előtt sorban álló katonák sapkájára.
Megkapó látvány lehettünk, mert valaki még le is fényképezett bennünket. Egy másik alkalommal a padlásunkra kéredzkedett fel valaki, hogy az utcán robogó tankot fényképezhesse. Volt aztán miért reszketnünk, nehogy előkerüljenek a fényképek, amikor rosszra fordultak a dolgok. Ennél kevesebbért is vittek el embereket Kaposvárról – Attila barátját például Kistarcsára több hónapra, mert letépett egy plakátot.
Ekkor már nem a Kossuthot hallgattuk, hanem a Szabad Európát és az Amerika Hangját. Naphosszat egymást követték a rejtélyes félmondatokkal megtűzdelt üzenetek, amelyekben a nyugatra távozottak közölték szeretteikkel, hogy élnek, jól vannak, ne aggódjanak értük. Az üzenetek közt zeneszámok: „Ahogy lesz, úgy lesz”, „Oly távol, messze van hazám…” Bénítóan szomorú volt az egész.
Attila roppant nyugtalan volt, ment volna ő is, legalább Pestre, aztán onnan ki tudja hová… De Édesanyám nem tűrt ellentmondást. Azt mondta, elég volt, nem tud több megpróbáltatást elviselni.
Aztán nagy-nagy csend lett a városban is, a lelkünkben is. Amire még emlékszem, Nagy Imre kivégzésének napja. Kaposvárt ez különösen megrázta. Éppen a piacon voltunk Édesanyámmal, amikor a rádió bemondta a hírt. Futótűzként terjedt el. Némaság, gyász, egy-két keresztvetés.
Aznap megfogadtuk Attila bátyámmal, hogy soha többet nem nézünk meg szovjet filmet. Sok értelme nem volt, néhány jó filmtől megfosztottuk magunkat, de betartottuk a fogadalmat. Ennyi volt, amit tehettünk.
*
PAKSA KATALIN – Zalaegerszeg
1944–2022
Széchenyi-díjas népzenekutató, az MTA Zenetudományi Intézet professzora
Budapest
Paksa Katalin (jobbra) szüleivel és két testvérével
Október második felében otthon a felnőttek egyre többet hallgatták a rádiót, és valami szokatlan izgalom vibrált a levegőben. Értesültünk, hogy távol, a fővárosban tüntetések vannak.. Egyszer aztán az egyik iskolai óraközi szünetben megindult a szóbeszéd, hogy nálunk, Egerszegen is kivonulnak az utcára a diákok. Ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt, míg egyszer csak az óra alatti csendben távolról éneklést hallottunk, a Kossuth-nótát! Tanárunk abbahagyta a magyarázatot, mindenki feszülten figyelt, majd hamarosan látni is lehetett az ablakokból az Ady utcán rendben felvonuló középiskolás fiatalokat. Az osztály szinte megdermedt, hiszen ez maga volt a csoda! És akkor anélkül, hogy bárki kezdeményezte volna, egészen egyszerre és egészen halkan felálltunk a helyünkön, és vigyázzban vártuk végig, amíg elhaladnak az iskolánk előtt. Éreztük, hogy ezzel valami nagyszerű és bátor dolgot tettünk. A következő szünetben már mindenki arról beszélt, hogy nekünk, adysoknak is csatlakoznunk kell a tüntetőkhöz. Ezt a tanárok nem hagyták jóvá, de megengedték, hogy egy osztálytársammal együtt kimenjünk a városba nemzeti színű szalagot vásárolni, hogy mindenki kitűzhesse a kabátjára. A következő napokban sok minden megváltozott az iskolában. Sztálin szobra, Lenin és Rákosi képei eltűntek, a folyosói aszparáguszok meg a horgolt terítők már csak öncélú dekorációként maradtak a helyükön. Az igazgató bácsi körbejárt a tantermekben és többször is kijelentette, hogy most már cipőpucoló rongynak használhatjuk a piros nyakkendőt. Az orosz tankönyveket elégettük. A vaskályhák tetejét – melyekkel akkoriban fűtötték az osztálytermeket – föl lehetett hajtani, így egyenesen a lobogó lángokba dobtuk a könyveket, de jobban égtek, ha előtte szétnyitottuk vagy néhány darabra szét is téptük őket. Orosz helyett áttértünk a német nyelv tanulására. De az volt a legkülönösebb, hogy egy pap bácsi is bejárt az iskolába, és ettől kezdve nem a hideg templomban vagy a sekrestyében (lehetőleg titokban) volt a hittanóra, hanem igazi tanteremben! A vasárnapi kilenc órai diákmisén – melynek idejére kötelező úttörő foglalkozásokat szerveztek rendszeresen – most alig lehetett beférni a templomba, még a padok között is álltak. A zeneiskola szokásos őszi diákhangversenye egy újabb műsorszámmal egészült ki: a Rákóczi-induló kórusra írt változatát énekeltük nagy átéléssel: „Magyarok Istene, rontsd a labanc seregét / Közeleg az óra csatariadóra / Hogy a magyar akarata, csatavasa, viadala / Mentse meg e szomorú hazát!”
Édesapám a forradalmi eseményekben nem vett részt. Mivel köztiszteletben álló, hajlíthatatlanul becsületes, nagy tudású embernek ismerték, távollétében is beválasztották a városi forradalmi bizottságba. Otthon feszült volt és szótlan, egyébként is alig láttuk, ha tehette, ment ki a város határában fekvő szőlőnkbe, a hegyre. Nem hitt a forradalom győzelmének lehetőségében, hiszen neki közvetlen, háborús és hadifogoly tapasztalatai voltak a Szovjetunió erejéről és brutalitásáról. Halk szavú, csendes édesanyám azonban lelkes elszántsággal és teljes szívvel részt vett a forradalomban. Mint legidősebb gyermekét, a tüntetésekre engem is magával vitt, amit nagy kiváltságnak éreztem. Máig hálás vagyok érte, mert megtapasztalhattam a közösségben átélt hazaszeretet elszántságát és a szabadság semmihez nem hasonlítható felszabadult örömét.
Az iskolások délelőtti felvonulása után, október 26-án délután a Megyei Pártháznál nagy tömeg gyűlt össze. A pártház emeletes, erkélyes épület volt az Ady utca végén, az újonnan épült strandfürdővel szemben. Emberek sokasága lepte el a járdát, az úttestet és a strand előtti füves, parkos részt is. Mi édesanyámmal nem láttuk át a teljes térséget, de úgy tűnt, hogy egészen a Göcseji útig állnak emberek. Kórusban jelszavakat kiáltoztak: „Éljen a haza / Az orosz menjen haza!” vagy „Mars ki /ruszki!” Többször is elénekelték a Kossuth-nótát. Igyekeztünk mi is helyet találni magunknak a tömegben. Felkapaszkodtunk egy dombra, így már elláttunk az emberek feje fölött, bár az épület bejáratánál folyó kiabálásnak csak foszlányait hallottuk. Kiderült, hogy a pártbizottság vezetőjét, Dénes Istvánt követelte a nép, akinek előzőleg hozzájuk intézett beszédét visszautasították. Az épület azonban zárva maradt, és a forradalmi küldöttek számára sem nyitották ki. Ekkor az erkély mellett lévő két zászlórúdon fölmászva próbáltak behatolni az utcáról az épületbe. Lélegzet visszafojtva figyeltünk, félő volt, hogy a rúdról visszacsúsznak, vagy bentről lelövik őket. Ez szerencsére nem következett be, viszont híre jött, hogy kivezényelték ellenünk a katonaságot. Valahol a Kálvária környékéről közeledtek, és persze nagy volt az izgalom, hogy mi fog történni. De csodák-csodájára, a tömeg addig kérlelte, győzködte a katonákat – „Aki magyar, velünk tart” skandáltuk -, hogy nem fogtak ránk fegyvert, sőt egy idő után el is távoztak a helyszínről. Lassan sötétedni kezdett, de a sokaság továbbra sem tágított. Édesanyám azonban úgy döntött, hogy ideje hazamenni, mert meg kell etetni Titikét, a legkisebb testvéremet (öten voltunk gyerekek), és vacsorát kell készíteni a többieknek. Néhány perc alatt már otthon is voltunk. Valószínűleg nem sokkal ez után került sor a lövésekre a pártház emeletéről, melynek két halálos áldozata és több súlyos sebesültje volt. Így utólag jut csak eszembe, hogy mi ott fönt a magaslaton kiváló célpont lettünk volna.
Egy másik lövöldözésnél viszont jelen voltam. Az Ady utca elején, a Tiszti Klub épületénél tüntettünk. Az emberek egy része benyomult a kapualjba, rettenetes zaj, kiabálás, jelszavak és éneklés visszhangzott a zárt térben. Egészen szorosan álltunk a félhomályban, de a felszólítás ellenére sem távozott senki. Én azonban – magam előtt is szégyenkezve – úgy éreztem, talán jobb lenne kifelé indulni, bár édesanyámnak ez meg sem fordult a fejében. Ám hirtelen fülsértő, félelmetes puskalövés hallatszott az ajtóból, és a megriadt tömeg kezdett visszahúzódni. Az utcán aztán iszonyúan maró, gomolygó füst fogadott bennünket. Félig vakon, könnyezve, botladozva kerülgettük egymást, míg nagy nehezen hazafelé vehettük utunkat. Másnap édesanya erős fejfájással ébredt, a szeme, az arca be volt dagadva. Át is ment a szomszédba Gyurka bácsihoz, a család orvosához, aki megállapította, hogy a nagy mennyiségben belélegzett könnygáztól betegedett meg. „Magának „fasiszta betegsége” van! – mondta. Ezzel gúnyosan arra a képtelenségre utalt, hogy a hivatalos vélemény szerint a tüntetők „nyugati kapitalista bérencek, fasiszta csőcselék”. Nekem semmi bajom nem esett.
A forradalom napjaiban mintha megelevenedett volna a város. Nemcsak a tüntetések idején, hanem minden határozott cél nélkül is nap közben a szokottnál sokkal többen jártak-keltek vagy álldogáltak az utcákon, és ismeretlenek is szóba elegyedtek egymással. Valami különös vidámság és felszabadult egyetértés vibrált a levegőben. Micsoda élmény, mikor az ember nem fél, és nem kell tartania a másiktól. Már nem tudom, hányadika lehetett, és hogy miért voltam a Petőfi és a Főutca sarkán, de tisztán emlékszem egy falusias külsejű, középkorú férfira, aki egy papírt tartott a kezében, és láthatóan tanácstalanul kérdezősködött a többiektől. A közelemben álló asszonynak is megmutatta a papírt, és hallottam, amint elmagyarázza: a mai napra idézést kapott az ÁVÓ-tól, aminek most nem tud eleget tenni, mert sehol nem találja őket! Ragyogó arccal és hamiskás humorral kérdezte: nem tudna segíteni, hol keressem őket? És nem volt képes betelni a válasszal, újra meg újra hallani akarta minél több embertől, hogy eltűntek bizony, és ő most már megszabadult a rettegett szervezet karmaiból.
November harmadikán este már édesapa is úgy érezte – mint édesanyának bevallotta – hogy valóban győzött a forradalom. Másnap hajnalban aztán kiderült, hogy a szovjet hadsereg megszállta Magyarországot! Éjszaka Zalaegerszegre is bevonultak a tankok. Vasárnap reggel a kihalt városban legtöbb házon még a zsalukat sem hajtották ki, a redőnyöket sem húzták föl. Mi azonban, édesanyám és testvéreim, elindultunk a kilences diákmisére, hiszen vasárnap volt. Egy lélekkel sem találkoztunk a néma utcákon. A Fő utcára érve már messziről láttuk, hogy a nagytemplom előtti tér tele van tankokkal. Mindenképpen át kellett jutnunk közöttük, máshogy nem lehetett a nagytemplomot megközelíteni, pedig olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy csak libasorban mehettünk. A hatalmas alkotmányok fenyegetően magasodtak a fejem fölé, és arra gondoltam, hogy ha csak egy kicsit is megmozdulnak, halálra morzsolnak bennünket. Nagyon aprónak éreztem magamat, és nagyon törékenynek.
Amilyen váratlanul tört ránk október végén a szabadság, olyan váratlanul ért véget november elején. Egyszerűen nem lehetett feldolgozni! A vasutasok, a ruhagyári munkások sztrájkoltak, és december 13-ra asszonytüntetést hirdettek. A rengeteg fekete kendős asszony csendesen, lassan, méltóságteljesen vonult végig a városon. Az Arany Bárány szálloda elé érve a tömeg egy része elindult a nagytemplom felé a „Boldogasszony Anyánk”-at énekelve. Mi is besodródtunk a templomba, ami egészen tele lett. Édesanyám mégis fájlalta, hogy nem mindenki tartotta fontosnak bejönni a templomba, hogy sokan egyszerűen tovább mentek. A tüntetést riasztó lövésekkel és könnygázzal oszlatták szét.
Sokan „disszidáltak”, mások börtönbe kerültek, vagy legalábbis elvesztették az állásukat. De valami makacs reménység mégis tartotta magát, hogy ”Márciusban Újra Kezdjük”. A remény kissé vicces kezdőbetűi – MUK – sok helyen virítottak a városban, hiába tisztogatták le őket folyamatosan.
A forradalom alatt Kossuth-címert viseltünk a kabátunkon. A piros műanyagból készült jelvényen fehér festékkel húzták meg az árpádsávokat, zöld festékkel színezték ki a hármas halmot. Karácsony után, amikor már senki sem hordta, én is levettem a galléromról, és a hátsó felére tűztem vissza, ahol nem látszott, de mégis érezhettem, hogy ott van. Jött a tavasz, lekerült a kabát, és a címer már csak fájdalmas gondot jelentett. Egy darabig a tanszeres fiókomban őriztem. Ahányszor csak kihúztam, előkotortam a füzetek alól, nézegettem, majd visszadugtam. De aztán ezt sem találtam biztonságosnak. Hiszen megtalálhatják! Végül papírba csomagoltam és elástam az udvaron az orgonabokor alatt. Olyan volt, mint egy temetés. Mégis jól megjegyeztem a helyét, hátha egyszer majd újra elővehetem.
*
A freedomfighter56.com honlapról:
*
GAJDA ILDIKÓ – Budapest
(teljes nevén Diósadi Bodó Gajda Ildikó)
1943–
Baton Rouge, Louisiana – USA
Gajda Ildikó (jobbra) szüleivel
1956 október 24. reggelén pont az iskolába készültem, amikor nagyanyám bejelentette, hogy nincsen tanítás, mivel harc folyik az utcákon. A magyar forradalom az előző este kezdődött. Bár én nem voltam túl biztos, hogy ez pontosan mit jelentett, de az, hogy nincsen iskola, csodás hír volt egy 13 éves gyerek számára. És még sok napig nem volt iskola. De a Bulcsu utca, ahol én laktam, csendes volt.
Néhány nappal később a házbeli barátnőimmel minden ajtón bekopogtunk, pénzt és könyveket kérni, hogy azokat elvihessük a sebesült szabadságharcosoknak a kórházba. A barátnőim ismertek egy ápolónőt, aki úgy gondolta, hogy a fiatalemberek a kórházakban igazán értékelni fogják ezt. Miután összegyűjtöttük a pénzt, a dohányboltba mentünk, hogy cigarettát is vegyünk. Mivel csak személyenként két csomagot tudtunk megvenni, így a bolt előtti járókelőket kértük meg, hogy vegyenek cigarettát a mi pénzünkkel. Végre mindhárman eljutottunk a kórházig, és bementünk a férfiosztályra.
Egy fiatalember elmondta, hogy mire néhány nap múlva visszatérünk, ő már nem lesz itt, mivel biztosan ki fogják engedni a kórházból, még teljes gyógyulása előtt, hogy folytassa a harcot az oroszok ellen. Mindezt úgy viszi véghez, hogy idő előtt kiveszi a hőmérőt a szájából, s az azt fogja mutatni, hogy nincs láza, s mivel a helyre nagy szükség van az újabb sebesültek számára, valóban ki fogják engedni. A látogatás legszomorúbb része az volt, mikor egy nő jött be elköszönni a többiektől. Nagyon boldog volt, mert haza készült. De közben az egész szoba észrevehetően elcsendesedett – egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a többiek osztanák a nő boldogságát. Mikor elment, elmondták, hogy amikor ő maga megsebesült a forradalom kezdetén, teljesen elfelejtette, hogy a férje a karjaiban halt meg, és senkinek nem volt bátorsága ahhoz, hogy elmondja az igazságot neki.
Bár a XIII. kerület, ahol laktunk, kiesett a harcok színteréből, mégis történt két izgalmat keltő eseményünk. Az egyik az volt, amikor egy orosz tank felfutott a járdára. Órákon keresztül állt. A katonák féltek kiszállni belőle. Nekem nem volt megengedve, hogy túl közel menjek hozzá, de még néhány órán át figyelni is igazán izgalmas volt. A katonák végül kibújtak, és semmi bajuk nem lett. A második incidens akkor történt, amikor magyar vagy orosz katonák házról házra mentek fegyvereket keresni. Bárkit, akinél fegyvert találtak, letartóztattak. Mielőtt odaértek volna a mi lakásunkhoz, szabadságharcosok jelentek meg, és az ablakunk alatt folyt a harc. A biztonság kedvéért a pincébe menekültünk.
A szüleim nem tartózkodtak Budapesten, amikor a forradalom kitört, s mivel a közlekedés nem működött, egy jó hétig nem is tudtak hazajönni. Miután édesanyám mégis megjött, minden aktivitásom megszűnt és képtelen voltam még a kórházba is elmenni. Végül rábeszéltem, hogy vigyen be a városba, hogy láthassam, miféle rombolások történtek. Akkor láttam meg azokat a lakóházakat, amelyeknek a fele le volt rombolva, a másik oldalon állt az ebédlő asztal kávés csészékkel, mintha valaki csak egy percre ugrott volna le valahová. Életemben először láttam holttestet – az egyik kapualjban. Mellkasára nagy csokor virág volt helyezve.
Az élet Budapesten a forradalom alatt eléggé nehéz volt. Problematikus volt az élelmet beszerezni. Szerencsére a közelünkben volt a piac, de húst és kenyeret mégis máshol kellett bevásárolni. Jól emlékszem rá, hogy órákat töltöttem kenyérért sorban állással. Ettől különben féltem is, mert többször hallottunk olyan esetet, hogy a sorban állókat lőtték, és néhányan meg is haltak.
A szüleim főleg november 4-e után, amikor az oroszok visszajöttek, beszéltek arról, hogy elhagyjuk az országot. De amennyire lehetett, biztonságos módon akarták megszervezni. Az édesapám november 24-én hazajött a munkahelyéről (ÉPFU – Építőanyag Fuvarozó Vállalat), ahol munkatársai közül talált valakit, aki hajlandó volt kivinni bennünket a határig – de azonnal indulnunk kellett. Emlékszem, miféle izgalmas kalandnak tartottam ezt akkor. Több réteg ruhába öltöztem, hogy a szomszédok ne egy bőröndöt lássanak a kezünkben, ahogy elindultunk a lakásból. Édesanyám egy pár kolbászt és kenyeret pakolt egy aktatáskába – ez volt minden, amit magunkkal vittünk.
Miután könnyek között elbúcsúztunk egy pár rokontól, elindultunk gyalog Budára. Egy budai térre volt megbeszélve a találkozó édesapám kollégáival. A sofőrnek engedélye is volt a kormánytól, hogy egy teherautót vigyen el a határig, és megkeressenek és visszahozzanak olyan teherautókat, amit mások elvittek a munkahelyükről, hogy abban a családjukat szállíthassák ki a határhoz. A teherautónk jól meg volt pakolva, mivel összesen heten voltunk elöl, és három férfi pedig hátul. Mivel tudtuk, hogy át kell hajtanunk rendőrségi ellenőrzési helyeken, meg volt beszélve, hogy kinek mi a munkája, mit kell mondani, miért van a teherautóban. Édesanyámat és engemet rokonokhoz vittek közel a határhoz. A másik nyolc ember pedig vagy sofőr vagy szerelő volt.
Ahogy szaladunk a határ felé, egyszer csak három teherautó hagyott el minket, ugyanattól a vállalattól, A mi vezetőnk ismerte őket, és tudta, hogy megjárták már az utat a határig, s tudják, hol lehet könnyen átmenni, Ez nagyon jól jött nekünk is, mivel ha valaki rossz helyen próbálkozik, a rendőrség könnyen letartóztatja, a katonák akár le is lőhetik. Úgy döntöttünk, követjük ezt a három autót, bár nekik más ötleteik voltak. Úgy érezték, hogy négy teherautó ugyanattól a vállalattól pont olyan képet fest, mint egy karaván, túl sok figyelmet vonva magára. Nem tudom egyébként, három autó miért ne lehetne ugyanilyen feltűnő.
Tehát kezdődött a színjáték. Mi elöl hajtottunk mindaddig, amíg tudtuk a helyes irányt. Később a többiek utolértek és kikerültek. Így haladtunk egész délután és este is. Éjfél körül megérkeztünk egy kicsi faluba, ahol azt mondták, maradjunk reggelig, mert a falu és a határ között egy orosz tank tart ellenőrzést, és a sötétben könnyen ránk lőhet. De a faluban már senki nem volt ébren, aki befogadott volna, így egy zöld házba beparkolva az éjszakát a teherautó ülésén töltöttük.
Másnap reggel korán fent voltunk, és hatkor indultunk a határ felé. Mivel nem voltunk biztosak az útirányban, megint a többi teherautót követtük. Bár nálunk voltak a szükséges papírok, amikor ellenőrzés volt, az első autó adott pénzt, szalonnát és vodkát a katonáknak, így a többi kocsit nem is ellenőrizték. Addig vezettünk, amíg lehetett. Az út végén nagy meglepetésünkre ott találtunk még három teherautót az ÉPFU vállalattól. Innét aztán csak gyalog lehetett menni, mivel a határ már nem volt messze.
Ausztria és Magyarország között húzódott egy mély patak, de egy vállalkozó szellemű ember kifeszített egy láncot a két part, a két ország között, és egy kis komphajóval szállította ki az embereket. Olyan volt, mint egy filmdíszlet, ahol az emberek különböző irányokból sorban érkeznek, hogy át tudjanak jutni Ausztriába. A férfi zsebe kidudorodott a sok pénztől. Nekünk akadt egy nagyon ijesztő pillanatunk is, mivel a lánc mellett egy kotróhajó állt, amelyen egy magyar katona ült és nézte, amint mindenki távozik. De unalmában úgy döntött, hogy pisztolyával fellő a levegőbe. Így mindenki majdnem szívrohamot kapott. Megmondtuk, még egyszer ilyet ne csináljon. Végre mi is Ausztriában találtuk magunkat. És végre szabadok voltunk.
*
HITTER MIKLÓS és MÁRIA – Cegléd
Gajda Ildikó nagyszüleinek levele
A szabadság ára
1956. november 24 – december 1.
Hitter Miklós és Mária
Drága Gyerekeink!
A fenti naptól és bizonyára még igen sokáig a többiek is feketék-gyászosak ránk nézve. És talán sohasem derül ki felettünk ez a mostani ködös ég!
Hát elmentetek! Itt hagytatok magunkra minket, az öregeket, a sír szélén állókat – a talán soha viszont nem látás teljes reménytelenségében. Talán soha többé nem halljuk hangotokat, hirtelen nagyot nőtt kicsiny unokánk feleselgetését, nem ölelhetünk Benneteket szívünkre. Nem várhatunk Benneteket szeretettel haza szombat esténkint. És nem kell már számotokra mélységes szeretettel csomagokat, bort stb. készítenünk. Nem lesznek már többé közös ünnepeink, barátságos, békés, hangulatos estéink.
A mi életünk kapuja váratlanul és rettenetesen becsukódott. És föléje már csak az a dantei mondat illik: „lasciate ogni speranza” – hagyjatok fel minden reménnyel!
Próbálunk egy kissé megnyugodni – meggyőzni és mások által meggyőzetni magunkat, próbálunk erőt venni a szülői önzésen és a ti érdeketeket nézni egyedül. De csak nem megy! Elismerjük, ti a magatok életét akarjátok élni a még hátralévő 35-45 évi életetekben. És ha ehhez jogotok is van, a mi vérző szívünket ez a tudat csak nem hegeszti be. Nincs már sem jelenünk, sem jövőnk, és nincs értelme, célja a mi életünknek. Nincsenek többé rózsás vágyaink, bennetek kivirágzó reményünk, meghalt az élet minden szépsége, öröme számunkra. És mit gondoltatok, mi lesz a ti jövőtök? Hol, merre vet-hajt, zavar benneteket a teljesen bizonytalan élet szele, vihara. Különösen most télvíz idején, amikor szinte egyetlen szál ruhában és vékony cipőben – hócsizma nélkül indultatok nehéz, bizonytalan utatokra? Dolgozni pedig majd mindenütt kell! És minő munkakörben, minő gazdaságban és egyéni viszonyok, minő emberek között?! Mert rózsás képeket festeni könnyű, de a megvalósulásuk olyan bizonytalan! És talán nem is lehetséges?
Imádkozunk – ha már elmentetek, szerencsés sorsotokért, boldogulásotokért, testi-lelki jólétetekért. Talán ha szépet – de egyben valót – is hallunk rólatok, egy kicsit enyhülni fog rettenetes fájdalmunk.
Mindazt nem a megszomorításotokra, csak saját fájdalmunk enyhítésére írjuk. Lehet, hogy sohasem fogjátok megkapni ezt a levelet és elolvasni.
Egyébként a múlt vasárnap (november 25) a rádió adta is azt az első üzenetet, amely így szólt: Doktor Hitter Miklóséknak üzenjük Ceglédre, ne nyugtalankodjanak, amíg telefon értesítést nem kapnak.” Mi nem hallottuk csak kedden délelőtt (november 27) szereztünk róla tudomást, és délután négykor telefonon beszélve Boronkay Jánossal megtudtuk a valót. Másnap természetesen azonnal Pestre utaztunk, itt meghallottuk a részleteket és elolvastuk búcsúsoraitokat is. Anyu azóta folyton ezeket olvassa – sírva, szinte már könnytelenül. Én csütörtökön, Anyu pénteken jött haza. – A szennyeseket, ezüstjeiteket, sálakat stb. hazahoztuk. Mindent számon vettünk, de mindent a helyén hagytunk – lezárva. Egyelőre hónapokig, amíg biztos jó hírt nem hallunk felőletek – mindent ott is hagyunk, és csak esetleg ezután hozzuk haza mindet. És mindent igyekszünk megőrizni számotokra, és mindenről számot adunk majd ha erre sor kerülhet.
Itthon bizonytalan még teljesen a politikai és gazdasági helyzet. És én mint ügyvéd hat hét óta egyetlen fillért sem keresek, ami bizony elég nagy csapás, mert nincs eladni valónk semmi sem. És nekünk, hogy élhessünk, mindenért fizetnünk kell! Persze itthon mindenki azt mondja, örüljünk a ti biztos jobb jövőtöknek, és az adjon vigaszt nekünk. Szép ez a beszéd, de nekünk kevés, mi a még hátralévő rövid életünket veletek együtt szerettük volna eltölteni. Egymást látva-hallva, egymást segítve-támogatva, ha küzdve is, de mindig egy szebb-jobb, boldogabb jövőben reménykedve – minden politizálástól mentesen. Az egyik szívünk kívánja, bár ne sikerült volna utatok, és jönnétek vissza – a másik minden szépet és jót kíván nektek a legőszintébb szülői szeretettel. A jó Isten majd kiválasztja számotokra és számunkra a jobbik utat, amely reméljük boldogságotokhoz vezet, egész életetekre. Próbálom a másik több ezer éves latin mondatot is felidézni és fenntartani szívemben, mely szerint „dum spiro, spero” – amíg élek, remélek.
Reméljük, hogy a jó Isten mégis ad majd egyszer lehetőséget arra, hogy még e földi életben találkozhassunk és a szívünkre ölelhessünk benneteket! Csak ne soká lenne az!
Sok szeretettel ölelnek, csókolnak a ti nagyon szerető szüleitek: Édesapa és Édesanya
Dr. Hitter Miklós és Mária (Gajda Ildikó megjegyzése)
Gajda Ildikó nagyszülei, Dr. Hitter és felesége írták ezt a levelet egyetlen lányuknak és unokájuknak, miután rájöttek, hogy Ildikóék 1956 november 4-e után elmenekültek az országból. Hitterék Cegléden éltek és gyakran meglátogatták családjukat Budapesten. Dr. Hitternek, akinek házát az 50-es évek elején a kormány elkobozta, ügyvédi irodája volt Cegléden. Bár leghőbb vágya volt, hogy még egyszer életében láthassa családját, ezt sajnos nem érhette meg. 1959-ben hunyt el. Hitterné 1963-ban Amerikába utazott, és ott élt lányával és unokájával, 1976-os haláláig, részt vett unokája esküvőjén, és ismerhette mindkét dédunokáját.
