*
Kilenc nap-kilenc éjszaka
Nekünk gyerekeknek 1941 nyara is pont olyan nyár volt, mint az előző. A nap ugyanúgy felhevítette az utca porát, mint ahogy azt mindig tette, hogy időnként záporok, zivatarok vizével összekeveredve a hűsítő sárban dagonyázhassunk. Ha csak lehetett az egyedül élő nagyanyámnál töltöttem a nyarat, keveset lábatlankodtam otthon, inkább az unokatestvéreimmel és a többi utcabéli gyerekkel játszottam el az időt, ha kellett segítettem ezt, azt a ház és az állatok körül. Számomra a változás annyi volt, hogy már egy évet jártam elemibe és össze tudtam olvasni a betűket, de ezt a tudományomat a szünetben nem kellett kamatoztatnom.
Ahol laktunk, a békési kis falunkban minden csendes volt, azaz, csak a megszokott hangok töltöttek be a teret, a háború még nem érintette meg zsigereiben az itt élőket, az majd később következett be. Egyelőre rendben lezajlott a határban az aratás, a kukorica, a cirok, a kender növekedett és egyre másra értek a gyümölcsök is, amivel jól megtömhettük a hasunkat. Mi gyerekek meg főleg nem sejtettük, hogy Németország szövetségeseként a júniusban megnyitott keleti front miféle következményekkel fog járni, hogy a falunkból is tucat szám fogják majd elvinni a fiatalokat, az édesapákat, az idősebbeket a harcterekre. Mindösszesen akkor szorult össze a gyomrunk, ha a kis mozink ajtaján beleskelődve a híradó mozgóképiből elkaptunk valamit, ami a háborúra utalt.
Kíváncsi gyerek voltam, szerettem a felnőttek beszélgetéseit hallgatni. Egyik rokonomnak rádiója is volt és nála jöttek össze a családtagok, szomszédok politizálni. Néha én is besurrantam hallgatózni. Húsvét tájt itt ütötte meg a fülem, hogy valami mérnökök, külföldiek is, tanyát vertek a határban és olajat keresnek. Azt már tudtam, hogy olajféle kell a motorkerékpárba, az autóba, hogy működjenek, de a keresését nem tudtam elgondolni. Két falu határában, özvegy Doroginé tanyája mellett hatalmas vasból készült fúrótornyot állítottak fel és azzal kezdték meg a fúrást a mélybe, akinek arra volt dolga, már láthatta is. A szüleim tanyája pont az ellenkező oldalt, a kis mezőváros felé nézett, így a későbbiekben csak messziről láttam a torony csúcsát. Ekkortájt több helyen is állítottak fel kőolajkereső tornyokat, amiket éjjelre ki is világítottak, hogy messziről lehessen őket látni. Egy alkalommal, az iskola végeztével nagyobb gyerekekhez csapódva sikerült közelebbről is szemrevételeznem a tornyot, de a közvetlen tövébe nem engedtek, elzavartak a munkások, mondták veszélyes közel jönni, csak azt láttuk, hogy agyagos földkupacok vannak a környékén. Aztán nem mindennapi dolog esett meg velünk.
Első nap: Aznap éjjel a nagyanyámnál aludtam, velem volt az öcsém is. Egész nap nyomott volt az idő, bár nem voltak felhők az égen, mégis mintha lett volna a levegőben valami szokatlan. Nehezen aludtam el, pedig aznap is sokat futkostunk, főleg én a testvérem után, mert rám volt bízva. Éppen megszunnyadtam, amikor a semmiből elemi erővel tört a falura a vihar. Az egyik villám a közeli villanyoszlopba csapott, amitől úgy megijedtünk, hogy sírásra fakadtunk. A felhőszakadás nem tartott sokáig, amilyen gyorsan jött, úgy ment is. Viszont az ilyenkor megszokott, békés csend helyett furcsa morajlásra lettünk figyelmesek. Mintha a föld alól jött volna, alattomosan, fenyegetően jutott el hozzánk a hang. Rázkódott az egész ház, táncolni kezdtek ajtók, ablakok. Az állatok nyugtalanok lettek, olyan volt mintha a világ összes kutyája egyszerre szólalt volna meg. Néhány perc múlva futkosásra figyeltünk fel, valakik végigszaladtak a falun és kiabálták, hogy a fúrótorony alatt kitört a gáz. A határ felől érkező emberek a Doroginé tornya felé mutogattak. Mi még nem tudtuk, hogy pontosan ez mit jelent.
Második nap: Hajnalban a falu népe körbevette a fúrótornyot, persze jó messziről és csak annyira, amennyire a kordon engedte, meg a csendőrök, akik igyekeztek elterelni az embereket. Ekkor tudtuk meg, hogy a munkások már napok óta küzdöttek a gázszivárgással, de nem tudták eltömíteni, lezárni a nyílást és a küzdelemben az éjjel hirtelen keletkezett vihar végleg eldöntötte a kút sorsát, a kútfej és a béléscső belesüllyedt a mélybe. Hatalmas kráter keletkezett és elnyelte a vasszerkezetet. A kráter belseje fortyogott, égett és hatalmas oszlopban égett a gáz is.
Mi szorosan fogtuk nagyanyánk kezét és elkerekedett szemmel néztük a poklot, amit pont ilyennek képzeltünk el. Pontosabban én nem ennyire szörnyűnek, mert csak kis fortyogó üstöket, pici ördögökkel festettem magam elé, a hangját meg soha nem tettem hozzá, így borzongással figyeltem, hogy most mi lesz. Egy búzatábla szélén álltunk és én e bizarr látványban a karcsú búzaszárakra figyeltem, mintha a kalászokban megbújó kicsiny búzaszemek sírtak volna körülöttünk. Már jórészt véget ért az aratás és nem értettem, hogy ez a kút közeli tábla még miért nem volt learatva. Mintha a búzaszemekkel Isten is tanúja akart volna lenni eseménynek. A szélébe belemart a tűz, de már oltották is az emberek.
Munkásokat toboroztak mindkét közeli faluból, hogy a kráter köré gátat húzzanak, megakadályozva a forró anyag szétömlését. Kivonult a katonaság is. Katonai repülőgépeket küldtek, hogy homokot szórjanak a kráterbe. Nem bizonyult hatékonynak, de arra jók voltak, hogy tovább növeljék az amúgy is fülsiketítő zajt. Estére már vissza is vezényelték őket. Értünk jött apánk és visszakerültünk a falú túloldalán álló tanyánkra.
Harmadik nap: Mindenki a kúttal volt elfoglalva, édesapám is ott volt a munkások között. Találgatták az emberek, hogy most mi lesz. Sikerül-e eloltani a tüzet, meddig ontja a föld magából az anyagot. Aki csak mozogni tudott talicskákkal, lapátokkal a katonák mellé állt, hogy segítsenek a gátépítésben. Nem elég, hogy a nyár legforróbb napjait éltük, még a szél is ellenünk fordult és időnként a falu felé sodorta a forró levegőt, ezzel is fokozta a hőérzetet. A mérnökök egyértelműen feladták a harcot, tanácstalanok voltak. Közülük, aki már látott ilyet, az próbálta megnyugtatni a többit: majd abbahagyja.
Negyedik nap: A morajlás erősödött és sűrű fekete folyadék kezdett a felszínre törni. Időnként robbanásszerű hangokat is lehetett hallani. Kisebb nagyobb darab fekete fényes köveket lövellt szét magából a fortyogó tavacska. Ezek közül jó néhány az épülő gát mögé pottyant kisebb nagyobb sérüléseket okozva a munkásoknak. A mérnökök megállapították, hogy ez kőszén. Az emberek meg később zsákszámra hordták haza, hogy jó lesz vele télen fűteni. A gátba kisebb nagyobb csatornákat húztak, hogy elfolyjon a kráterből az iszapár és a kátrány. A fekete kátrány szerű anyagot edényekbe fogták fel a falubéliek, amivel később bekenték a kerítéseket, mert úgy tudták, hogy ezzel megvédhetik az időjárás viszontagságaitól a faanyagot.
Ötödik nap: Még mindig nem hagyott alább a morajlás. Éreztem, hogy a bizonytalanság engem is kikezdett, legszívesebben sírni szerettem volna, de nem mertem, mert tudtam, hogy ezzel csak a feszültséget növelném. Az égéstermékektől egyre büdösebb lett a faluban és a környéken. Az emberek nem tudtak éjszaka pihenni, mindenkit egyre jobban letaglózott a fáradság. A gát nem bizonyult elég magasnak, felváltva folytatták az emberek a kubikos munkát. A katonaság a falu határában konyhát állított fel. Innen etették a falu népét. Apám tudta nélkül az egyik nagybátyámmal kimentem a kráter közelébe, majd megsültem, de segítettem a kőszéndarabok gyűjtésében.
Hatodik nap: Már reggel elterjedt a faluban, hogy a mérnökök tartanak attól, hogy berobban a kráter és mint a vulkán úgy fogja a kőolajat kilövelleni. Nem tudtam elképzelni mi az a vulkán. Még hegyet sem láttam életemben. Elmagyarázták, hogy messze más népeknél vannak a föld belsőjét magukból ontó képződmények, amik építik a hegyeket. A vulkán olyan, mint a gáz-kőolaj kitörés, a gáz-kőolaj kitörés meg olyan vulkánszerű. Nekem már a gyomrom is felfordult a melegtől és a büdöstől. Akiknek kibabájuk volt már elhagyták a falut, próbáltak távolabbi rokonoknál meghúzódni.
Hetedik nap: Semmi változás nem történt, csak dübörgés megállás nélkül, füst és elkeseredés uralt mindent. A faluban kidobolták, hogy ha harmadnapra sem hagy alább a kitörés, evakuálják az egész falut. Mindenki készüljön, senki nem maradhat az otthonában. Hogy mire készültek nem tudom, lehet, hogy a katonaság be akarta a krátert robbantani. Szerencsére feltámadt a szél és a falu levegőjét kitisztította, így pillanatnyilag felfrissültünk.
Nyolcadik nap: Megint tombolt a hőség. Engem a testvéremmel visszavittek a nagyanyámhoz. Apám a nagyanyám állatait, két lovat meg két szarvasmarhát kihajtott a tanyára, hogy ha evakuálni kell, akkor az állatokkal ne legyen gond. Legalább azok megmaradjanak. Főleg a bizonytalanságból eredő félelem kezdte ki az embereket. A gátépítést abbahagyták, egyelőre elég magasnak ítélték meg a földfalakat. Az asszonyok ez idő alatt nem mostak, nem lett volna értelme. Az olajos, füstös szag beette magát mindenbe.
Kilencedik nap: Mindenki elkezdett pakolni. Pillanatnyilag csak a legszükségesebb dolgokat. Minden olyan kilátástalannak látszott. Estefelé a templomban összegyűltek az istenfélő népek. Mi is elkísértük nagyanyánkat a rövid engesztelő misére. Nem győztek az öregasszonyok imádkozni. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz a faluval, ha elhagyják a népek. Egyfolytában kérdeztem nagymamát, hogy most mi lesz, de leintett. A zsongító morajlásban lefeküdtünk. Zárt ablakok mellett is hallottuk a hangokat, amitől napközben is csak percekre tudtunk megfeledkezni, akkor, amikor mi gyerekek piszkáltuk egymást. Ha nehezen is, de elaludtunk. Hajnalodott, amikor arra ébredtem, hogy síri csend van. Először nem értettem mi történt. Erősen füleltem. Az ablakon beáramló fénysugár megvilágította a nagyanyám ágya fölötti Szűz Mária képet. Mária szemébe néztem. Az áhítatból egy kakas kukorékolása zökkentett ki. Ekkor már nagyanyám is felült az ágyon. Fülelt és felsóhajtott, vége van! Akkor nem kell elmennünk? Nem. Volt a válasz.
Az emberek gyülekeztek az utcán. Hála Istennek, kifáradt mondogatták. Kiégett a gáz, kifolyt, elégett az olaj, megmenekült mind a két érintett falu. Csodával határos módon még özvegy Doroginé tanyája is megmaradt, mert a kráter a torony túloldalán keletkezett.
Még évtizedekig nyomot hagyott a kőolaj, mert a környékbeli falvakba széthordták a kátrányt és mindent, ami fából készült átkentek vele. Fekete lett a kerítés, a lovaskocsik szekérrésze, a házak fa oromzata, a közösségi helységek padlózata, de a házak falát szépen felfrissítették, fehérre meszelték.
Szürkés sárgás iszapkéreg alakult ki a kráter környékén, amiben még két, három év múlva is előkerültek a kőszéndarabok. Évekkel később pedig kristálytiszta tó keletkezett a kráterben, amit bevizsgáltak, és megállapították, hogy sós-jódos tartalommal bír.
A két falu ezt megúszta, de Európában, a keleti és a nyugati fronton is a pokol csak ezután kezdődött sok-sok kráterrel, tűzzel-bűzzel és mocsokkal.
Ui. A történet az 1941. augusztus 4-i Tótkomlós Kaszaper közötti gáz és kőolaj kitörésnek, az eseményeket átélt embereknek állít emléket.
*
Megtört-én
A 70-es évekből, kislány korából úgy emlékezett Sebestyénre, a nagybátyjára, mint közepes termetű, meghatározhatatlan korú emberre, akinek simára borotvált közömbös, széles arca enyhén püffedt volt és ritkuló, fehérre őszült haját hátra fésülve hordta. Amikor észrevette őt mindig elmosolyodott. A feleségét idegennek találta, hozzá nem illőnek, aki lilás árnyalatú tollpihe hajával, csontos alkatával inkább tűnt egy falanszter bolygóról szalajtott lénynek, mint hús-vér embernek, akinek korán ráncosodó arcán a keskeny száj semmi biztatót nem ígért. De a férfi megtörtségében látott valami titokzatosságot, mély bánatot és lemondást. Ha nagy ritkán találkoztak csak annyit kért tőle, hogy lépjen hozzá közelebb. Egy karnyújtásnyira megállt előtte, ő lehelet finoman megérintette a szeme alatt megbújó picinyke anyajegyet és komolyan a szemébe nézve annyit mondott, szép a tekinteted. Hogy mit látott benne nem tudta, szemének kékségében talán az ártatlan gyermeki tisztaságot, amit ő már régen elveszített, vagy azt a gyermeket, akit mindig várt, de a saját családjába nem született meg, pedig kétségeitől megválthatta volna.
Váratlan fordulatokkal, gyorsan történtek az események 1956 őszén, ami világossá tette sokak számára, hogy megrendült a korábbi világ, megroppanni látszott a diktatúra. Az őszi forradalom első napjaiban az emberek fellázadtak a rendszer ellen. A békésnek indult tüntetés vérbe fulladt…
Az Államvédelmi Hatóság szolgálatában álló, a külföldi kémek elhárításáért felelős csoport nem kapott központi utasítást arra vonatkozóan, hogy a kialakult helyzetben mi a teendőjük. Sebestyén ennek a csapatnak volt a tagja, pontosabban a csoportvezetője. Ezért óvatosságból öt fős csapatuk úgy döntött, hogy elhagyják az irodájukat és beszállásolják magukat egy a Korvin köz és a Kilián laktanyától kissé távolabb eső utca régi bérházának egyik lakásba, ahonnan kivárhatják az események további alakulását. Az államvédelmisek részére számtalan ilyen és ehhez hasonló lakás volt fenntartva, hogy mindenféle fedő akcióikat legyen hol lebonyolítani. A lakásban próbáltak észrevétlenek maradni. A szekrény mélyéről elővették a rádiót, összeszerelték, de a központtal már nem tudták felvenni a kapcsolatot, mert aki csak tudott harcolt, vagy menekült. Figyelmüket a halkan szóló, sűrű megszakításokkal és recsegésekkel kísért, komor komolyzenével tűzdelt rádióadásra szegezték, azokra a hírekre, amik őket is húsba vágóan érintették. Az események gyors változása miatt értetlenül néztek egymásra és a sötét függöny mögül figyelték az utcán fegyverekkel gyülekező, szaladgáló embereket. Már egy napja rostokoltak itt, amikor tudomást szereztek a Köztársaság téri eseményekről, ami azért volt számukra zavaros, mert ekkora már hivatalosan is szélnek eresztették az Államvédelmi Hatóság állományát. A hírekből nehezen lehetett kiolvasni, hogy pontosan mi történt. A pártház ostrománál az emberek egyes csoportja az elmúlt évek kegyetlenkedéseiért megtorlásul ÁVH-s tisztviselők akasztásától sem riadt vissza. Erre a hírre a csapat tagjaiban egy pillanat alatt elillant az erő, a bizakodás, hogy megúszhatják a lincselést.
Arra a gondolatra, hogy a forradalmárok elkaphatják őket is a fiatal alhadnagy, Sebestyén különösen rosszul érezte magát, félelme pánikká növekedett benne, majd a rettegéstől majdnem elájult. Rosszul döntött, azonnal szélnek kellett volna eresztenie a csapatát, nem várni a bizonytalant. Hátán végigfolyt a verejték és a vastag gyapjúból készült tiszti egyenruhán át érezte saját émelyítő testszagát. Mindenki egyenruhában volt, mert a tüntetés miatt egyenruhában rendelték őket szolgálatra, pedig a munkájukból adódóan leginkább civilben járhattak. Mivel tisztviselőknek számítottak, róluk teljesen megfeledkeztek, nem vetették be őket katonaként. Most az egyenruha teherként nehezedett rájuk, csapdába ejtette őket. A lakásban nem voltak civil ruhák, átöltözni nem tudtak, pedig az megkönnyítette volna a menekülésüket. Ollóval megcsonkították zubbonyukat, minden jelzést, gombot letéptek, ami a hovatartozásukat pontosíthatta.
Sebestyén nem értette, hogy mitől retteg ennyire, hiszen őt elvileg minden helyzetre felkészítették. Átfogó kiképzést kapott a Ludovika Akadémián, ahol rendésznek tanult és még némi alapot adtak ahhoz is, hogy később a civil életben akár tanári pályára léphessen. A rendőrségnél helyezkedett el, itt környékezték meg, szervezték be az Államvédelmi Hatósághoz. Dehogy akart ő ide tartozni, de tudta, ha nem engedelmeskedik akkor vége a rendőri karrierjének. Pedig őt, mint a legidősebb fiút kiemelték a családból, tanulhatott, ha gyors talpalón is, de leérettségizett, hogy az akadémiára járhasson. Látta maga előtt az apjának az arcát. Fekete bajusza alatt keskeny száját összeszorítva szinte sziszegve mondta, hogy nem kell, nem kell beállni közéjük. Ő már tudta, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, látott már néhány megtorlást és jelezte, hogy ha nem engedelmeskedik a családja is számíthat bosszúra, mert olyan magas rangú belügyistől kapta az ajánlatot, akit nem lehetett figyelmen kívül hagynia. Ekkorra már mindenkinek volt tapasztalata, hiszen otthon, az alföldi kövér földeken is zajlott a téeszesítés. Cseppfolyós anyagként mindent beburkolt a propaganda és már megmérgezte a földeken edződött lelkeket is.
A tisztképzőben Sebestyén hiába lett kiképezve különböző helyzetek elviselésére, de valahogy erre, ami itt zajlott, nem számított. Halálfélelmét képtelen volt feloldani, olyan érzése támadt, mintha hurokkal összeszorították volna életerejét, mintha máris fojtogatták volna. Pedig belső énjének most a túlélésért kellett volna küzdenie. Azt tapasztalta, hogy semmilyen vészkapcsoló nem indított el nála értelmes gondolkodást, cselekvést. Idegességében a szemébe omló sötét haját a feje búbjához simította, ami elől csak annyira volt hosszúra hagyva, hogy kényelmesen megmaradjon a kor divatja szerint hátrafésült állapotban. A későbbiekben ez a szokása megmaradt, mint önmagát megnyugtató, zavarát leplező mozdulat. Társai kapkodva igyekeztek megoldást találni a helyzetre, mivel egyre kényelmetlenebbül érezték magukat a lakásban. Az épületen belül is voltak fegyverrel felszerelt civilek, akiknek a jövését-menését kifigyelték. Féltek, hogy a mozgásukkal leleplezik magukat. A lakás a földszinti lépcső mögötti beugróból nyílt, az utcai bejáróval szemben, amit így szemmel tarthattak. Tudták, hogy a lépcső mögött, a lakás bejárati ajtaja mellett nyílik egy használaton kívüli széntároló pince és azt találták ki, hogy ezen keresztül fognak menekülni. Az egyikük emlékezett, hogy a pincéből a szomszéd házba, aminek az udvara már két utcára nyílott, van egy átjáró.
Nem lehetett tovább halogatni a menekülést, néhány nap elteltével elfogyott a konzervekből, teából és kétszersültből álló készletük. A távolból pedig nehéz tüzérségi lövedékek becsapódásait hallották, amik már az orosz haderőktől eredhettek. Egy tank dübörgött el az ablak alatt. Az utolsó hír is az oroszok bevonulásáról szólt. A ház lakóin is eluralkodott a nyugtalanság. Megnövekedett a ki-be járkálás. Az éjszaka folyamán elérkezettnek látták a kitörés pillanatát. A földszinti folyosót és lépcsőházat elnyelte egy gyengén világító lámpa halovány fénye, ami arra volt elég, hogy meg lehessen találni a lépcsőfokokat. Tartottak attól, hogy zárva lesz a pincelejárat, de szerencséjük volt, mert egyenként, egymást fedezve sikerült leereszkedniük. Bíztak abban, hogy a szomszéd házból nagyobb eséllyel hagyhatják el a környéket.
Nem így alakult. A széntárolóban valóban nem volt szén, így megtalálták a ládákkal eltorlaszolt ajtót, amit ki tudtak feszíteni és mögötte már a szomszéd házhoz tartozó, elhagyatott szikvizes raktár belső helyiségében találták magukat, aminek lezárt előtere a szikvízpalackozó része nem közvetlenül az udvarhoz, hanem a másik lépcsőházhoz kapcsolódott. Ekkor már a Korvin köz felől hallották, hogy elszabadult a pokol és az utcai mozgások is óvatosságra intették őket.
A kezdeti bizakodás után Sebestyénben újra eluralkodott a félelem, hogy nem lesz szabadulás ebből a helyzetből. Nem tehettek mást, mint reménykedtek a dolgok jobbra fordulásában. A többnapos feszült várakozás elhanyagoltságában egyre gyengébbek lettek, hiszen egyetlen táplálékuk az otthagyott palackokban rejtőzött, a szénsavas vízben. Hasuk felpuffadt az éhségtől, de legalább nem száradtak ki.
A feszült várakozás napjaiban az egyetlen elfoglaltságuk az volt, hogy a két keskeny, utcára nyíló pinceablak rácsán keresztül figyelték a le-fel közlekedő embereket. Ebben a szűk résben nem láttak mást, mint lábakat. Meg tudták különböztetni a katonák lábait, a kopott bakancsos munkásokat, a finomabb bőrcipős tisztviselőket a női és a gyermeklábakat. A Korvin köz frontja mögött is zajlott az élet, mert fenn kellett azt tartani. A hétköznapi élet cselekvése a lehetetlen helyzetben is működtette a társadalmat. A lábak mozgásából próbáltak következtetni arra, hogy hol tartanak az események. A női lábak pedig elindították a fiatal férfiak fantáziáját. Próbálták kitalálni, hogy milyen alakot, személyiséget hordoznak a különböző cipők, amik más-más életkorú, életvitelű egyénekhez tartoztak. Azt játszották, hogy a pár másodperces látványból ki tud pontosabb képet adni a lábak viselőjéről. Akit a legszellemesebbnek tartottak, az kapott egy pontot, amit egy tégladarabbal karcoltak a falra. A legfantáziadúsabb leírások az elvétve megjelenő nejlonharisnyás lábak feltételezett tulajdonosairól szóltak.
Sebestyén nem vett részt a játékban, letargiája nem engedte, de volt egy pár cipő, amit már másnap felismertek és többször is megjelent az ablak mögött. Ennek birtokosát a csapat legfiatalabb tagja szőke hajú, formás testű nagyvilági nőnek írta le, de Sebestyént emlékeztette valakire, így előtte másképpen jelent meg a cipő gazdája, egy kedves-arcú barna nőként, akinek van gyermeke, aki bátran kimerészkedik az utcára, hogy az adott helyzetben is megoldást találjon az életükre. Sebestyén ebbe az egy képbe tudott belekapaszkodni.
A közel egy hétig tartó pokolnak, lövöldözésnek, csatazajnak egyszer csak vége szakadt. A játék segítette a túlélést. Mivel más hírük nem volt a pontos történésekről, fülelték és figyelték, ahogy a lábak mozgása megváltozott. Minden félelem és elcsigázottság ellenére a túlélés vágya sürgető cselekvésre buzdította őket. Elhatározták, hogy egyenként, meghatározott időközönként hagyják el az épületet. Mindenki másfelé indult el. Az első két ember az udvaron túli utcába távozott, majd késleltetéssel a többiek is elsiettek az előttük húzódó utcába más-más irányokba. Ekkora mindenki már borzas, szakállas és koszos lett, mert mosakodni nem tudtak. Volt, aki az egyenruha zakóját visszájára fordította és volt, aki még inkább összepiszkolta. Torkukban félelemmel indultak neki az útnak. Abban maradtak, hogy senki nem árulja el a másiknak, hogy hova megy, ha esetleg elkapnák őket, ne tudják feladni egymást.
Sebestyén Cinkota felé vette az irányt. Itt volt olyan ismerőse, ahol rendbe szedhette magát. Azt sem tudta, hogyan érkezett meg a kis családi házhoz. Örült, hogy a katonákkal való találkozást és ellenőrzést elkerülte. Bezörgetett az ablakon. Kijöttek elé az ismerős család tagjai és rémült tekintettel néztek rá. Nem akartak hinni a szemüknek. Sebestyén pedig hajtogatta, hogy én vagyok, koszosan, büdösen, de ismerjetek már meg végre. A házban megtudta, hogy miért ijedtek meg tőle annyira. Egy tükröt raktak elé, amiben szembesült az ábrázatjával. A borostáival ellentétben a haja ugyan nem nőtt sokat, de teljesen megőszült. Először nem értette, hogy sorstársai miért nem figyelmeztették erre a változásra. Talán tapintatból, talán annyira el voltak gyötörve a pince félhomályában, hogy ez a tény fel sem tűnt számunkra.
A csodálkozásában pedig nem volt semmi csodálat, csak kábulat. Végigsimította őszbe borult haját, és szeméből elindultak a könnyek, nem a felszabadulás megkönnyebbüléseként, hanem az önsajnálatban a félelemnek áldozott fiatalságáért, mert tudta innentől fogva semmi nem lehet olyan, mint volt, jobb semmiképp, mert bukott a szabadság eszméje, aminek felszabadító erejére titkon ő is vágyott és megértette, hogy a visszarendeződésben nem a békesség fogja a rendet jelképezni.
Az eseményeket olyan mélyen temette el magában, mint amilyen mélységet hozott magával a megtorlástól való félelem, hogy lehetőleg senki ne merjen beszélni az egyéni szinten is megélt valóságról. Még a családja sem tudta pontosan mi történt. Senki nem fedhette fel, hogy a többiekért vállalt felelősség, a lelkiismeret, vagy ki tudja milyen előzmények vezethettek ehhez a gyors megőszüléshez. Sebestyénben csak később tudatosult, hogy traumaként élte meg a helyzetet, a váratlan eseményt, amire nem készült fel, aminek a megoldását nem látta, aminek a kilátástalanságában teljesen magába roskadt. A családban mindenkinek, a később felnőtté érett kék szemű lánynak is, ez az ősz haj jelképezte az egyik oldalról nézve ellenforradalmat, a másik oldalról nézve a szabadságért folyó küzdelmet, a forradalmat.
Sebestyén még két hétig bujdokolt Budapesten, majd civil ruhában teherautók platóin sikeresen eljutott a szülei falujába, ahol kivárta az események további alakulását. Még néhány évig a katonaság szolgálatában állott, közben, hogy kibírja ezen köteléket, rászokott az italozásra, csendesen, néha magányosan, titokban, néha kocsmákban itta meg a mámorító italokat, hogy lehetőleg ne kelljen a tükörbe nézve szembesülnie önmagával, a meghasonlott állapotban levő társadalommal és azzal, hogy ő a másik oldalon állt és ezt már nem lehetett visszacsinálnia.
*
Hopp – lop!
A nagyközség CBA üzletének biztonsági őre, Józsi alig bírta ásítását leplezni, azt, hogy már hat órája ült a kasznijában, és kifáradt a térfigyelő kamarák által közvetített élő egyenes adás négy monitoron keresztül történő folyamatos megfigyelésébe, ami ugye majdnem lehetetlen feladat, de ő precíz emberként a nehézségek ellenére is – mint meredt szemek és elgémberedett végtagok -, minden erejével igyekezett a bevásárlóteret felügyelni. Magát sem értette, hogy hogyan bírja ezt a feladatot nap, mint nap elvégezni, de amikor végigjáratta az agyán, hogy mit kellene csinálnia, ha vízvezeték-szerelő, ha kőműves, vagy netán ételkiszállító lenne, rögtön megborzongott és megnyugtatta magát, hogy ennél biztonságosabb helye, munkája nem is lehetne, ahol ilyen kényelmesen ennyi értékre vigyázhat.
Persze, időnként muszáj volt felállnia, hogy kezét-lábát megmozgassa és az elmaradhatatlan kólájába belekortyoljon, de ezen cselekedetek között sem vette le tekintetét a monitorokról. Igazából azt szerette a legjobban, ha nem történik semmi érdemleges dolog, nyugodtak a vásárlók, nem lop senki, a pénztáraknál sincs semmiféle fennakadás, az árukihordás is akadálymentes. Az eseményekben azt utálta a legjobban, hogy jegyzőkönyvbe kellett rögzítenie őket. Mit kell azokon a lopásokon annyit rágódni, írogatni, jönnek a rendőrök és lerendezik.
Józsi kasznija műanyag lapokkal volt leválasztva abban az előtérben, ahová az áruikkal fizetés után megérkeztek a vásárlók. Egyik másik bebámult a plexin keresztül, ami olyan érzést keltett benne, mintha őt is folyamatosan ellenőrizné valaki. Azonban a vásárlók közelsége meg is nyugtatta, mert ha műszakon kívül volt, akkor megint csak képernyőn keresztül látott maga körül arcokat, mivel egyedül élt. Nem sikerült horogra akasztania egy nőt sem, nem volt felesége, gyereke. Így ötven körül már beletörődött és megelégedett annyival, hogy egy-egy kedves gyerekarcra rámosolygott, ha pedig hisztiző, követelőző gyerekek kerültek a szeme elé, szinte megkönnyebbült, hogy neki ilyen helyzetekkel nem kell megküzdenie.
Józsira már rohamként tört rá az ásítás, leplezni sem bírta, egyfolytában a szája előtt volt az egyik keze, amikor a képernyőn látottaktól egyszer csak a torkába szorult az ásítás. Az egyik monitor mutatta, hogy esemény történik. Két suttyó gyerek a csokoládés pultnál mintha szélsebesen elemelt volna valamit. Pislogott néhányat, kicsit visszatekerte a filmet és valóban, hihetetlen ügyességgel tüntettek el néhány finomságot a bő szárú farmerükbe. Felugrott, berúgta a kaszni ajtaját és máris ott termet a két kamasz előtt. A pénztárhoz kísérte a nagyszájú, elterelő mozdulatokat tevő fiúkat. A pénztáros és egyéb tanúk jelenlétében kérte, hogy ürítsék ki a zsebeiket. A fiatalok hadonásztak, kikérték maguknak a bánásmódot, nem voltak hajlandók előszedni a zsákmányt. Nem telt bele néhány perc megjelentek a rendőrök. Nekik már ismerős volt a két fiú, nem egyszer akadt velük dolguk. A rendőröknek már hajlandók voltak kipakolni és a csokoládék mellett kis üveg pálinka, dezodor és szappan is előkerült a zsebekből. Az árukról készítettek egy gyors leltárt és kiderült, hogy most is azon a határértéken belül maradtak, ami kis értékű lopásnak minősült. Mindig ezt csinálják sóhajtott fel az egyik rendőr. Iskolába nem járnak rendesen, egyesre írnak meg egy matek dolgozatot, de a forintot megtanulják összeadni és tudják milyen összeghatárig nem lehet büntetést kiszabni. Azért bevisszük őket az irodába a rendőrségi jegyzőkönyv miatt.
Megérkezett Józsi váltótársa, ami még nem jelentett neki felszabadulást a munka alól, hiszen most jött az oroszlánrésze, mert esemény történt és a bolt részére meg kellett írnia a jegyzőkönyvet.
Nagy nehezen nekidurálta magát, előre lapozott a könyvben, elolvasta, hogy korábban hogyan is írták meg az ilyet, majd nekilátott a jegyzetelésnek. Megkönnyebbült, amikor eljutott odáig, hogy a két fiút további kihallgatásra elvitték a rendőrségre.
Jól esett kerékpárra pattannia és hazatekernie a község egyetlen emeletes társasházának földszinti kis lakásába. Hazaérvén leheveredett a kis kanapéra és érezte, hogy mégsem könnyebbült meg, a történtek tovább dolgoztak benne. Nem értette, hogy miért nem lehet tisztességesen nevelni gyerekeket, miért kell lopásra biztatni őket, mert, hogy nem egyszeri esetről volt szó, az biztos, a rendőrök is megmondták. Azt is, hogy tehetetlenek, nem tudnak az ilyenekkel mit kezdeni, kiskorúakat nem lehet büntetni, a kis értékhatár miatt sem mennek semmire. Marad a megfigyelés, a feljegyzések, a szülők figyelmeztetése. Sajnos gyakran belőlük lesz a felnőtt bűnöző is.
Az idők változtak, de a lopás, az régen még inkább lopásnak számított. Eszébe jutott, hogy kisgyerekként dédnagyanyja többször elmesélte a következő történetet.
A sarki nagy házunkkal szemben lakott István az egyik fiam, az apai nagyapád testvére. Egynéhány furcsa lopás megesett a portáján. Istvánéktól az utcába befelé két házra laktak Rácék egy megkopott kis parasztportán. Igen nagy család voltak, ki tudja hány gyerekkel. Nagy hiányban voltak mindig, mert az apjuk csak napszámot vállalt, ha éppen nem a kocsmában múlatta az időt. A nagyobb fiúk már lehettek tizenhat-tizenhét évesek, de ők sem szerették megfogni a munka végét.
Egy borús, őszi hajnalon István fiam már elment a vásárba. Rozi a felesége arra lett figyelmes, hogy zörgetnek az ablakon, még sötét volt, a nagy felhőktől éppen csak homályosan derengett az égalja. Rác Feró, a szomszéd volt az. Könyörgött, hogy adjon neki két zsákot, meg talicskát, van egy kis dolga vele, de hamarosan vissza fogja hozni. Rozi mit sem sejtve a nagykendőt magára csavarta, kilépett a szemerkélő őszi esőbe és a csűr alól kitolta a talicskát, a gerendáról leemelte a zsákokat és átadta Ferónak. Beindult a reggel, Rozi elintézte a jószágokat, megreggeliztette a gyerekeket és mire ezekkel végzett Feró visszatolta a talicskát, rendre benne voltak a zsákok is.
Késő délelőtt megérkezett István fiam is, tettek, vettek egész nap, mikor estefelé István a csűr mögötti szalmabálához ment és arra lett figyelmes, hogy a kertben, a kukoricásban a kukoricacsövek szét vannak hajigálva, a szárak megtörve, megdézsmálva, a több napos esőtől felázott sáros földben pedig láb és talicskanyomok mindenütt.
István kérdőre vonta a feleségét, kicipelte a kertbe és a csűrben az árulkodó sáros talicskakerék mindent világossá tett számukra. A saját kertjükből a saját kukoricájukat a saját talicskájukon, zsákokba szedve tolta át magukhoz Rác Feró, a szomszéd, hogy nem sült le a képéről a bőr. Na, gondolhatjátok, hogy mit kapott az a Feró a fiamtól!
Legközelebb már nem úszták meg ennyivel. Karácsony táján, ahogy szokásban volt Istvánék is vágtak egy szép disznót. A füstölt árut, sonkát, kolbászt mind fölaggatták a padlásra. Kívülről, a házhoz ragasztott kiskonyha előtt lehetett felmenni falépcsőkön a padra. Az ajtó zárva volt, Rozi felügyelte a kulcsokat. Rendje volt a szalonna osztásnak, a kolbász meg inkább levesbe, babba került, a sonkát meg őrizték húsvétra. Jó sokáig tartott a tél, a húsvét közeledtével sem engedett hajnalonta a jég, a rügyek kínlódtak, didergő szemmel lesték, hogy melegít-e már a fény. Bármilyen hideg is volt, az ünnep közeledett, így húsvét csütörtökén Rozi felment a padlásra, hogy lehozza a sonkát és pótolja a lenti kamrából kifogyott szalonnát. Majd elájult, amikor látta, hogy üres a pad. Ez már nem tréfa, erre már kihívták a komisszárokat is.
A komisszárok katona félék voltak, akik hivatalosan nem szereltek le a katonaságból, a fegyverüket sem szolgáltatták be, viszont őrizhették a helyi rend nyugalmát. Ezek nem tréfáltak, a nyomok egyből Rácékhoz vezettek. Meg is találták a kis kamrájukban a szalonnát, a több szál kolbászt és a nagy hátsó sonkát. A két kamasz fiú volt a tettes, egyből magukra vállalták.
A komisszárok szereztek két táblát, irónt és felíratták a következő szöveget: Hopp, hopp -lop, így jár, aki szalonnát, sonkát, kolbászt lop. A táblákat rákötözték a fiúk hátára és büntetésképpen le-föl járkáltatták őket a falu utcáin. Kezükbe nyomtak egy-egy kolbászt és kiabáltatták is velük a szöveget.
Szégyenoszlop már régen nem volt a faluban, de ettől nagyobb megaláztatás sem, mint világgá kürtölni azt, amit tettek. Az biztos, hogy volt következménye a cselekedeteiknek.
A szép az a dologban, hogy a falu népe mindig támogatta a nincsteleneket. Mi lett volna, ha szépen kértek volna? Aki önhibáján kívül volt szegény, az innen-onnan, de mindig kapott valami betévőt.
Józsi végigsimított a homlokán és sóhajtott egy nagyot! Most, ebben a nagy demokráciában és jogállamban meg tehetetlenek vagyunk!
