„Ne kérdezze senki, hogyan és miért találtatott fel
ennyi diribdarabja ennyi sok kárba veszett évnek…“
(Bognár Antal: Mesés éveink – Beszélykék egy elképzelt regényből, Napkút Kiadó, Budapest, 2020)
Bognár Antal relatíve igencsak hosszúprózáját olvasván, ami a mennyiségi tényezőket számba véve egy grandiózus elbeszélés és a kisregény között hezitál, ilyenformán könyvét bötűzgetve már az első oldalakon szemembe ütközött, a költői megfogalmazásmód, a barokkosan burjánzó, virulens részletesség a leghétköznapibb tárgyakat is tekintve, sőt főleg azokra nézvést, például egy vászonlepedő csak úgy otthagyottsága leírásának egy szegmense: „Ráncot vetett agyagteknő kávája, vajszín hajnalodásban.“ Ez a pár sor már önmagában egy rendkívül szuggesztív, plasztikus, zseniális szabad-haiku lehetne. A pokróc makacs természete alapján meg egy szinte drámai kozmológiai mikro-értekezés tárul elénk valahogy így: A pokróc meg sehogy se tudta betölteni a fészket, valahol, valahogy behorpadt vagy púposodott… Azért bámulatos, mire képes ez a semmi kis nehézkedés! A világegyetemben a főerők egyike. (Hogy is van ez? Tehetetlenség vagy tömegvonzás?) Nem véletlenül említem a pokróc makacs természetét, ez antropomorfizálás részemről és csakugyan, és azért, mert a szerző poétikájával átlelkesíti a tárgyakat, a kötet abszolúte realista hangvétele, megközelítése ellenére.
Ez a lírai, emelkedett és filozofikus lendület az írásmű mindhárom római számmal jelzett részén végigvonul. Az első fejezet elsősorban az apa-fiú viszonyra koncentrál, a második a családhistóriára, a történetiségre általában. Szépen ír erről a szerző a (BÁBEL.) beszélyke elején: Az időfolyamban együtt úszó, folyton dagadó katyvasz a képzelet játéka. Csak itt van most. Sehol másutt nincs most, csak itt, mivelünk vagy bennünk. A vízzel rokon időközeg. A Földről bámult csillagképek lenyomataiban „visszakeresve“ is csak jelen önmagunkat látjuk. Azt nem, amivel „időközben“ lekörözve minket, vak jövendőmondók. A harmadik rész összegezés megfűszerezve Borika meséjével.
A mindent felölelő részletezés számomra az Ulysses légkörét hozza elő, ahol Joyce egy ember egyetlen napját száz, meg száz, meg száz oldalon képes leírni, miként Szentkuthy, illetőleg Thomas Mann egy-egy szereplőjének úgyszólván csak a képét tíz és tíz lapon keresztül festi, fösti, ecseteli, no, hogy érthetőbb legyek, képes felét. Bognár Antal a legnagyobbak leghosszabb, egyben legfajsúlyosabb sorainak szellemét idézi meg.
Tehát a könyv végestelen végig elmerülés a jótékony részletekben, ahol ezúttal nem az ördög lakik, hanem seregnyi (magyarázó és őrző) angyal a gombostűfej-részletekben, kikről valaha a skolasztikusok vitáztak, hogy mennyi férhet belőlük ottan. Ezen alapul a könyv szerkezete is, mire az alcím utal, sok-sok beszélyből. De mi is a beszély? Rövid, rendszerint prózában írt elbeszélés mint írói műfaj; novella.
A Mesés éveink mese, ám a narráció értelmében, elbeszélések, narratívák felsorakoztatása. A beszélykékben mindig más a mesélő, hol a fiú, hol az apa, hol egy titokzatos elbeszélő, Bognár remekműve nem pergő párbeszédek, fordulatos cselekmények hálózata, hanem filozofáló pszichológiai belső monológok mátrixa, oldalszámát tekintve lehet kisregény, de gondolati formátuma alapján nagyon is nagyregény, mint a „fent említettem” nagy elődökéi.
