Baley Endre: Utak és találkozások
A Nap a Naprendszer központi csillaga. Körülötte kering a Föld, valamint a Naprendszerhez tartozó bolygók, törpebolygók, kisbolygók, üstökösök… (Wikipédia)
Az Út a forgalom lebonyolítására szolgáló, különböző tömegbírással rendelkező, lineáris, épített létesítmény. Lehet földút, amit gyalogos- vagy járműforgalom „taposott ki”, vagy burkolattal rendelkező műút, ami építőipari technológiával készült. Az ősidőkben úgy keletkezett, hogy egy csapás, egy ösvény, állat-, emberjárás vagy kerékcsapás az általuk feltört nyers földön – a folyamatos használat következtében – kitaposódott, állandósult, látható maradt. (Wikipédia)
A Napút egy 1999-ben alapított magyar irodalmi és kulturális folyóirat, amely évente tízszer jelenik meg. (Wikipédia)
Ha átvitt értelemben beszélünk egy útról, mindenképpen szükséges definiálni, honnan indul, hova vezet vagy hol végződik, és arról is, milyen az az út. Rögös? Árnyékos? Derűs? Napos?
És mi van a vég után, talán egy újabb út? Hol az Alfa, és hol van az Ómega? Egyáltalán:
Mi a kezdet és mi a vég?
A kezdet és a vég gyermekkorom óta érdekel. Szülővárosom halovány utcai lámpái nem bocsátottak ki olyan fényáradatot, mint a nagyvárosok, így az égbolton a horizontig láthattunk csillagokat. Emlékszem, egy nyári estén hanyatt feküdtünk apámmal a fűben, és bámultuk az eget. Apám magyarázta a csillagképeket, és próbálta elmagyarázni, mi az a végtelen. Persze nem értettem.
Emlékszem, rengeteget töprengtem rajta esténként, elvalvás előtt, és csak úgy tudtam magyarázni, hogy a véges dolgok nem végesek, mert minden keletkezik valamiből, és mindenből lesz valami, amikor véget ér, és ez alól én sem lehetek majd kivétel.
Az írással már középiskolában kacérkodtam, és akár ez is lehetett volna irodalmi pályafutásom kezdete, de mégsem így alakult. Mi másról is írhattam volna akkoriban, mint a szerelemről? Igen, írtam arról is, de természetesen meghatározó volt az Alfa és Ómega; a kezdet és a vég.
„Gyertyafény, könnyek, fenyőillat.
A koporsófedél alatt egy vég adja
ezernyi új kezdetét”
Ilyen gondolatok motoszkáltak tizenhét évesen a fejemben, és elindultam egy úton, ami vezethetett volna jóval messzebbre, mint ameddig tartott, ha veszem a bátorságot, és elküldöm verseimet, novelláimat irodalmi lapoknak. Nem küldtem, és az élet persze elsodort.
Nagyon úgy tűnt már, hogy ez az út véget ér, amikor a sors összehozott egy különös fickóval, aki tudott „békául”, és mellesleg költő volt. Oláh Zoltánnak hívták. Neki köszönhetem, hogy akkoriban már majdnem elhittem, lesz még utam az Irodalom Birodalomban. Egy igazi költő – akinek akkoriban már nyomdában volt az első kötete – biztatott, hogy írjak.
Az élet azonban ismét elsodort. Úgy tűnt, ez az út most már végérvényesen lezárult. Messzire kerültem az írást, hogy véletlenül se raboljon el az egzisztencia építésétől. Különben is. Elhagyva a világmegváltó ifjúi éveket az ember már egyre kevésbé hajlamos arra, hogy kifordított belsővel mutogassa magát a világban. Jobb a béke.
Ez sem így lett. Az évek múlásával egyre többször éreztem magam úgy, mintha egy felrázott pezsgősüveg lennék, amiből bármelyik pillanatban kivágódhat a dugó. Sokáig, küzdöttem, hogy ne történjen meg, de egy idő után fel kellett adnom a harcot. A dugó kirepült, és engem elöntött a húsz év alatt felgyülemlett mondandóm. Persze a megjelenéshez továbbra sem volt bátorságom, de legalább eszembe jutott Oláh Zoli barátom. Vajon mi lehet vele?
Annyit sikerült kiderítenem, hogy Pakson él már évek óta, és több kötete is megjelent. Végül az önkormányzattól kaptam meg a számát, és két nap múlva már ott ültünk Zoli lakásának egyetlen szobájában, ahol térdig értek a levelek, kéziratok, emlékek a legnagyobb magyar költőktől, íróktól.
Felelevenítettük barátságunk kezdetét, és felolvastunk egymásnak. Újra biztatott. Általa ismerhettem meg Utassy József özvegyét, Horváth Zsókát és Vathy Zsuzsát is. Neki köszönhetem barátságukat.
Zoli már öt éve befejezte földi útját, de versei tovább élnek. Óriási tehetség volt, ám ahogyan írta, „eljátékozolta életét”. Remélem, hamarosan lesz egy irodalomtörténész, aki részletesen foglalkozik munkásságával.
Ismét elindulhattam egy ösvényen, de ez az ösvény végre elvezetett egy mindig derűs útra, ami számomra irodalmi utam Alfáját jelenti. Mindez 2011-ben történt, amikor ez a derűs út már tizenkét éve épült. Ha a görög ábécé hasonlatánál szeretnék maradni, és a Napút 1999-es indulása az Alfa, akkor én a tizenkettedik betűnél, azaz a Mű-nél, léptem saját mű-veimmel a Napútra. Azonban a görög ábécés hasonlat már biztosan nem lehet teljes, mivel 2021-ben, huszonkét év után megszűnik a Napút, mint nyomtatott irodalmi folyóirat; néhány betűt kihagyva ért el az Ómegához, amire kedvenc íróm, Kurt Vonnegut biztosan csak ennyit mondana:
– Így megy ez.
Ennyi zagyvaság után talán már érthető, mit jelent számomra a Napút, de mégis késztetést érzek, hogy megfogalmazzam:
• Irodalmi tevékenységem Alfáját
• Egy olyan ember barátságát, akinek nagyon sokat köszönhetek, és nagyon remélem egyszer viszonozhatom azt a sok jót, amit kaptam.
• Álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan neves irodalomtörténészekkel, írókkal, költőkkel, képzőművészekkel, kerülök egy kiadványba, akikkel a Napút egy-egy számában.
• Megerősítést, hogy egészen az én Ómegámig tennem kell, amit eddig tettem.
Köszönöm, Napút, köszönöm szépen, Szondi György, Gyuri.
