*
Szmájli
Amint másztam kifelé a körvonalamból, és épp nekiütköztem nagy koccanással saját határaimnak, elém pattant két kis méltatlankodó szóköz, akik egy vigyorgó szmájlit görgettek a süppedős tejúton.
– Állandóan elbitangol a kozmikus térben ez a kölyök – panaszkodtak a szóközök.
– Most visszük a négyszögesítőbe, akkor aztán nem fog elgurulni minduntalan a pimasz, ráadásul állandóan vigyorog, de ott majd leszoktatják róla – hadarták lihegve, mert időnként meglódult a gömbölyded fogoly, ők pedig térdig süppedve a csillagporban botorkáltak utána.
– Hogyne vigyorognék – kurjantotta szmájli visszanézve – hiszen ti ütöttétek be a kettőspontot és a jobb zárójelet, lételemem a derű, erről nem lehet csak úgy leszokni!
– Minden leütött billentyű sorskérdéssé válhat – mondta elmerengve a bal szóköz – ami egyszer valóra válik, végigéli a maga életét, nem vethet gáncsot neki a teremtő akarat…
– Méghogy nem? – kérdezi hetykén a jobb – most viszik négyszögesíteni, hallottad, akkor aztán nem fogja végiggurulni az életét, odateszed, ahová akarod, csak tologatni kell. Még hálás is lesz érte…
– Nem először fordul elő a kozmikus térben, hogy a biztosnak hitt igazságok csődöt mondanak–jegyezte meg a bal.
– Sose bízz a balsejtelmeidben – mondta a jobb, és legyintett, mire légüres tér alakult ki körülötte.
– Te meg csak ne legyintgess, tudod, a vákuum… múltkor is alig bírtam kimászni, ha nem lóg le annyira az a J, még mindig ott lebegnék két szó között…
– Szerencséd, hogy kézzel írták, jó nagy alsó hurokkal – bólogatott a társa – a szenvedélyes vonalvezetés mentette meg az életed, az érzéki kunkor. Ha az értelem dominált volna, a felfelé ívelt betűk – rossz rágondolni!
– Bizony, így van, az értelem veszélyei, csak nehogy túlzásba vigye az ember a gondolkodást, mert elkezdenek nőni a kunkorok, lassan túlnőnek a saját kereteiken, mi meg átesünk az íveken…
Én még mindig határeset voltam, bár az egyik lábam már átlépett a negatív formámba (ez bíztató jel volt, múltkor tovább tartott az átesés saját határaimon), mikor váratlanul megcsapott a szélfuvallat: ufószag – szimatoltam a légben – megismerem ezer szó közül is. Összetéveszthetetlen. Ambrózia és disznópörzsölés keveréke. Ez adja a sajátos zamatát, kettős lényének ötvözetét.
Nem zavar, meg sem gyorsítom a lépteimet, nem is tudnám ebben a süppedő égi váladékban. Ártalmatlan, csak kissé kínos a jelenléte.
Aztán hirtelen bevillan: szmájli! Hiszen az ufók csak rájuk vadásznak, szmájlikkal táplálkoznak! Kiszippantják belőlük a létörömöt, derűt, életkedvet, mint valami speciális vámpírfajta! Szent ég, milyen messze járhatnak? Elérték már a négyszögesítőt ebben a latyakban? És ha elérték? Talán akkor jobban jár? – torpanok meg. Ha elveszti mindazt, amitől önmaga, gömbölyűsége a világ pozitívumainak lenyomata, maga a kozmikus nevetés, az isteni derű? Mikor kacagása végiggyöngyözik a csillagokon, tőle habzik a felhőfodor, bugyborékol a tejút iszapja, csillogó gyöngysorként folyik le az esőcseppeken, le egészen a Földre, a gyerekek klaviatúráira? Mikor küldözgetik egymásnak az emberek, ezek a furcsa lények? Mikor jellé válik, mert a valódi derű nem terjed, mert ahhoz hús–vér kapcsolatok kellenének? Elszigetelt jelenség, csak a virtuális vidámság szaporodik, de szmájli megérti, asszimilálódik, alkalmazkodik az elvárásokhoz…
Futásnak eredek, hatalmas ugrásokkal próbálok haladni a csillagközi iszapban, pásztázom a tejfehér ködöt, ami leszállt a folyam fölé, hogy újabb csillagokat ringathasson álmaiban, tapogatózva haladok a vattaszerű közegben, nem látszanak a körvonalak, a sajátomat már rég átléptem, most nem találok vissza, odamenthetném, elrejthetném, hol lehet? Mi lehet a fontosabb szerinte, a tárgy, a matéria, vagy amit kivág a környezetéből? Egyik sincs meg a másik nélkül. Egyáltalán, a körvonal kívül van, vagy belül? A tárgy érintkezése az őt körülvevő térrel, vagy önmaga belső határa? Hol végződöm én, és hol kezdődik az engem körülölelő világ? Határmezsgyén állok. Van-e átjárás? Töprengek, miközben mögöttem árad a pörzsölt ambróziaszag, terjeng a levegőben, egyre közeledik, karjai hosszan kavarognak, mint a pipából elvágyódó füst, előttem gurul a kuncogás, rávetem magam – alig sárgállik a ködben –, bedugom a köpenyem alá, ne hallatszódjon ki az árulkodó derű, de hol a körvonal, amit át kell lépnem, hol vagyok? Kívül vagy belül?
**
