Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája?
Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
Önazonosságunk kialakulása azzal kezdődik, hogy magunkról beszélve áttérünk harmadik személyből első személyre. Az öntudatra ébredt személyiség identitását formáló legszélesebb értelemben vett kulturális rétegek, benne a nemzethez való tartozás tudati dimenzióival, ezután kezdenek rárakódni. Utóbbinak tiszta példái mindig a nemzetként felfogott közösség iránti felelősségvállaláshoz kapcsolódtak. A feltett kérdésekre választ keresve tehát vessünk egy pillantást a magyar nemzetfogalom alakulására. A középkori kezdetek az akkor Európát jelentő keresztény világgal való közösséghez kapcsolódnak. A rendiség kialakulásával egészen a polgári átalakulás napirendre kerüléséig a rendi értelemben vett nemesi nemzet volt az igazodási pont, Erdélyben pl. erre épült a magyar, a szász és a székely ’nemzet’ uniója a 15. század közepén. A nemzeti identitás minden mai nehézségében, amit a kapott kérdések is sugallnak, alighanem alapvető szerepe volt a magyar polgári fejlődés töredezettségének és az elmúlt jó száz évben ezzel együtt, a világhatalmi tényezők számunkra rendre kedvezőtlen drámai fordulatainak.
Mire gondolok?
A reformkor szellemi és politikai küzdelmei 1848-ban elvezettek a jobbágyfelszabadításhoz és ezzel a parasztságot beemelték az addig csak nemesembert magában foglaló nemzet sáncaiba. Ez a döntő változás a forradalom polgári berendezkedést kiépítő egyéb és a Habsburg-abszolutizmus által is fenntartott eredményeivel együtt Magyarországot hatalmas lendülettel indította el a kapitalista fejlődés és széles körű modernizáció útján. A mai bajok egyik forrását éppen ebben a folyamatban ismerhetjük fel, ugyanis nem volt elég történeti idő arra, hogy a rendkívül dinamikus átalakulás által megteremtett két új osztály, a tőkések és az ipari munkásság a nemzetbe szervesen integrálódhasson. Az ország agrárius jellege a kapitalizmus térnyerése ellenére is tartósan fennmaradt, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a „nemzeti” gondolkodásban is hosszú időre konzerválódtak az egyre anakronisztikusabb rendies vonások. A tőkés fejlődés hazai élenjárói jelentős részben a zsidóság köréből kerültek ki, legfelső rétegük nem véletlenül igyekezett külsőségekben és persze címekben is – gondoljunk csak a bárósításokra – a régi nemesi osztály stílusához és elvárásaihoz igazodni. Mindez azonban a közgondolkodás jelentős részében nem változtatott a zsidósággal, sőt a kapitalizmussal szembeni fenntartásokon, mint ahogy a munkásság jogaiért megindult küzdelmek is kívül maradtak a nemzeti gondolkodás horizontján. Egy ilyen konstrukcióban a társadalmi szereplők könnyen fordíthatóak radikálisan egymással szembe, és nehezen alakul ki, ha egyáltalán, az egy nemzet sikeressége szempontjából alapvető jelentőségű jó kompromisszumok kultúrája. Válságos időkben ilyenkor a polgári józanság helyett a bűnbakképzés önsorsrontó logikája kerül előtérbe. A válság tényezői pedig az egész dualista korszakban ott voltak a „békebeli béke” valóban káprázatos eredményei, de egyre jobban kiüresedő, csillogó díszletei mögött. A probléma geopolitikai oldala: a polgári magyar állam ugyan létrejött, de nemzeti függetlenség híján integritásának fennmaradása összefonódott a dinasztikus alapon szervezett Habsburg Birodalommal. Utóbbinak kilátásai pedig éppen akkor fordultak rosszabbra, majd váltak alig másfél generációt követően reménytelenné, amikor Magyarországra a soha nem látott gazdasági prosperitás korszaka köszöntött.
A rendi karakterét őrző magyar nemzeteszme a kor másik közismert, Magyarországot létében veszélyeztető kihívására sem adhatott sikeres választ. Ez pedig, az ország lakosságának felét kitevő nem magyarok, hatalmi taktikából, Bécsből is, majd a 19. század vége felé egyre inkább a külföldi közvélemény által is támogatott nemzeti emancipációs törekvései. Ennek kezelésére a Magyar Királyság valamilyen föderalizációja lehetett volna talán megoldás, ezt a gondolatot egy ma Romániában igen olvasott történész, Lucian Boia is felveti, azonban a dualista magyar politikában, mint tudjuk, a felmerült tervezetek ellenére, mindvégig idegen maradt.
Így jutottunk oda, hogy amikor Magyarország elnyerte állami függetlenségét, az nemzeti katasztrófával kapcsolódott össze. Ritkán figyelemre méltatott súlyos ellentmondás!
Trianon addigi történelmünk egyik lelki és politikai mélypontját jelentette, a területek és nemzetrészek elvesztésén túl az állam és gazdaság teljesen új alapokra helyezett megszervezésének feladatát is jelentette, mégpedig előbb ellenséges, majd náci német nyomás alá került nemzetközi környezetben, példátlan világgazdasági válság csaknem fél évtizedével súlyosbítva. Ennek ellenére a két világháború közti időszak egészét tekintve Magyarország versenypozíciója a dualizmus idején elért színvonalhoz képest végül is nem romlott, ami kiemelkedő teljesítmény. A szép eredmények mellett azonban az egész korszak súlyos tehertétele maradt társadalmi, politikai és szellemi tekintetben a nagybirtokrendszer érintetlensége és a közgondolkodásnak a dualizmus korába visszanyúló súlyos torzulása. Ennek meg- és feloldására az újabb vesztes világháború után kerülhetett sor, amikor szabad választások eredményeként az addigi rendszer politikai ellenzéke, a Kisgazda Párt és szövetségesei kaptak mandátumot arra, hogy egy társadalmi és politikai tekintetben is korszerű Magyarország létrehozására irányuló, a történelmi tanulságokkal számot vető és a megelőző évtizedekben már sok tekintetben kiérlelt programjukat megvalósíthassák.
A világhatalmi tényezők azonban ismét közbeszóltak, a német megszállók elűzése és a béke beköszönte nem válhatott felemelő nemzeti élménnyé, mert ezzel együtt, Szekfű Gyula magánkörben elhangzott egykorú értékelése szerint, egy „újabb török hódoltság” korszaka köszöntött be. Ezért aztán a földosztás sem válhatott egy erős, családi gazdaságokra épülő, a népi írók vízióiban megfogalmazott, a KALOT által meghonosított skandináv népfőiskolai rendszer által a gyakorlatban is támogatott, új Magyarország alapjává, mert ehelyett hamarosan jött a bolsevik kollektivizálás és a mindent átfogó brutális társadalommérnökség.
Az eredmény: 1990-ben egy fizetési válság szélére sodródott, tőkeszegény, széles keresztmetszetben értékválságban szenvedő, irányát vesztett, a tulajdontól rendszerszinten megfosztott, ezért jobb híján csak magának kaparó, felelősségvállalást és a közös cselekvés előnyeit alig ismerő, önszerveződésre képtelen társadalom, amely egyik napról a másikra szabaddá vált a külső elnyomástól, de amely, ugyancsak jobb híján, minden problémájára az éppen felül lévőktől várta a megoldást.
Milyen nemzeti identitásról beszélhetünk tehát, ha a harminc évvel ezelőtti status quóra tekintünk vissza?
Persze más volt ez az ebben az időben már aktívan politizálók nagyon szűk körénél, és más a csendes, vagy inkább még hallgató többségnél, akikkel mindez inkább csak megtörtént. A kultúra számos egyetemes és sajátosan nemzeti eleme a szovjet korszakban sokféle okból, a magas intézményi szinten még fennmaradt, és minden korlátozás ellenére, a szellemi élet számos területén nem szakadt ki teljesen a világ kortárs folyamataiból. A bizonyos tekintetben védettséget is nyújtó mesterséges bezártság megszűnésével, a mammon kísértései, a négyéves ciklusok politikai csőlátása és a ránk szakadt globalizáció agresszív romboló erőivel szembeni társadalmi immunhiány következtében azonban ez is szemünk láttára válik az enyészet martalékává.
A kérdésre tehát, hogy „mit jelenthet itt és most a nemzeti identitás tudata”, egyszerű válasz nem adható, mert fel kellene mérni összefoglalóan a polgári Magyarország ügyének továbbra is előttünk tornyosuló és makacsul sokasodó feladatait. Felelősségünket és feladatainkat ebben a körben találhatjuk meg. Általánosan formulázva ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy a három évtizeddel ezelőtt elnyert és máig fennálló szabadságunk külső feltételeit saját működési körében ki-ki arra kell használja, hogy kiépülhessenek szabadságunk belső feltételei is.
Illusztráció: „Szabadságunk belső feltételei”
