*
*
Szász István Tas
Egy kis föld, földecske
1956 forró napjai után három évvel már-már úgy nézett ki, hogy megelégelhetik a megfélemlítések és a bosszú hosszú sorát. De tévedtünk, mert elérkezett 1959 és az egyetemek titokban tervezett egyesítésének megvalósítása. A kényes terv végrehajtását az akkor már feltörekvő fiatal vezető, Nicolae Ceauşescu vette kézbe. Igen érdekes módon segítője Ion Iliescu volt. Elméleti alapját a két nép megbonthatatlan egysége erősítésének, a szeparatizmus felszámolásának, a közös szocialista haza közös építésének, egymás jobb megismerésének elcsépelt jelszavai adták. (…)
Február 27. és március 1. között Kolozsváron lebonyolítják a Babeș és Bolyai egyetem egyesítését szolgáló gyűléseket. Az események aztán drámai fordulatokban is gazdagok. A Bolyai Egyetem rektora Takács Lajos kijelenti, hogy tanulmányozni kellene, egyáltalán szükség van-e két egyetemre. Amint annak idején a Román Kommunista Párt a Magyar Népi szövetséggel küldetett a béketárgyalásra nyilatkozatot, hogy Erdély magyarsága Romániában képzeli el jövőjét, úgy ezúttal is a magyar vezetővel mondatták ki először a „békeszerződében” garantált magyar egyetem halálos ítéletét.
Szabédi László a Hitel-tag költő, professzor hivatkozik a Groza kormány intézkedésére, de Ceauşescu személyesen kiabál közbe: „A Groza kormány tévedett”. Hiba volt a Bolyai egyetem létesítése. Alexandru Moghioroş véleménye erről így szólt: „Az önálló magyar egyetem alapítása politikai hiba, a magyar reakciónak tett engedmény volt”. Április 27-én Szabédi László a zaklatások nyomán és tiltakozása egyetlen megmaradt lehetőségeként vonat alá veti magát.
Az eseményekből Marosvásárhely sem maradhatott ki. Eldöntik, hogy ahol nincs kivel egyesíteni az egyetemet, ott kétnyelvűvé kell tenni. Ez volt a pillanatnyilag látható cél. Valójában azonban nemcsak a szín tiszta magyar orvos oktatás és a Magyar Autonóm Tartomány, de a hatalmas magyar többségű székely főváros léte is egyik legfőbb szálka volt a homogenizálók szemében. Az egyetem románosítása a város eljövendő sorsára is meghatározó hatást gyakorolt.
A központi elképzelések megvalósításának szokásos módszere a megfélemlítéssel történő előkészítő munka volt. Különös alapossággal szervezték meg, s kitűnő partnereket találtak hozzá saját gyarlóinkból. Emlékező írásokból tudhatjuk, hogy voltak, akiket már februárban faggatni kezdtek. Adatokat kellett gyűjteni és megtalálni a célhoz vezető támadható pontokat. Akkor ezt még csak az érintettek tudhatták. Ha egyáltalán sejtették, mi is készül.
Március 9-én a díszteremben, majd másnap a gyönyörű magyar szecessziós kultúrpalota színháztermében nagygyűlést rendeztek. Nekünk ez utóbbin kellett jelen lennünk. A központi bizottságból Leonte Răutu (valaha Roth Leon) és Alexandru Moghioroş ültek az elnöki asztalnál, és ott volt az akkor már évek óta rettegve utált rektor, Andrasovszky, és a professzorok közül többen, valamint néhány kijelölt diákvezető. Minden pontos forgatókönyv szerint zajlott.
A rektori előadás már nem csupán általánosságban bírált, hanem nevek is elhangzottak. Az akkor ismert kötelező szólamok egységről, testvériségről, ellenségről és különféle béke és egyéb „harcokról”, csak éppen a béke hangulatát nem lehetett tapasztalni a félelmetes légkörben. Kiemelt szerepet kapott ’56 felemlegetése és az Egyetemi Művészegyüttes tevékenységének bírálata. Kóródy Ferenc tanársegédünket az együttes kiváló vezetőjét, a pillanatnyi célhoz legszükségesebb váddal, nacionalizmussal vádolták. Nem volt nehéz, hiszen a magyar népdal és néptánc természetesen első helyen, bár nem kizárólagosan, szerepelt e magyar együttes műsorában.
Aztán Szerémy Lajos sebész tanársegédünket fektették kínpadra egy éles fül jóvoltából. Ő ugyanis a szünetben azt mondta, hogy most majd tapsolni fogunk a saját akasztásunknak. Hiába volt minden magyarázkodás, a kitűnő munícióról nem mondtak le.
Kóródy Ferenc – sok éves szovjet fogságot is megtapasztalt, kemény, tartásos ember – nagyszerű beszédben verte vissza a vádakat. Ennél nagyobb bűnt nem lehetett elkövetni. Azaz mégis lehetett. Az őt kedvelő hallgatóság (tehát mi, akik még mindig nem voltunk politikailag elég „érettek”), naiv módon, vastapsba tört ki.
Moghioroș elvtárs beszéde közben a villany kialudt, és az elemlámpák fényében még félelmetesebb hatást gyakoroltak rossz magyarsággal elhangzó sablon mondatai. Kóródy megsemmisítésének szándéka tényként állott előttünk. Ekkor Antalffy András tanárunk minősíthetetlen felszólalása következett, melyben Kóródyt végleg „feltálalta” kivégzőinek. A kemény ember felállt és elhagyta a termet. Andrasovszky hisztériás hangon kiáltott utána: „fusson a patkány”. Kiváló tanárunkat és vezetőnket még aznap letartóztatták és koncepciós perben 7 évet, és 10 évnyi jogfosztást kapott. Egyesek szerint lehet, hogy többet, de annyit ült le, s azt maradék éveiben nem is heverte ki. Szerencsére 1995-ben még kiadhatta emlékiratát.
Antalffy pályafutását – néhány éves párttitkárság után – nyugodt lelkiismerettel folytatta Nyugat-Németországban. Utóbb szinte szabály volt, hogy az egymást követő egyetemi párttitkárok disszidáltak vagy Izraelbe távoztak. Később, kiváló szakmai képességekkel és emberséggel megáldott zsidó tanárainkat is célpontul választották és hozták megalázó helyzetbe, majd helyezték ki méltatlan, tudásuknak nem megfelelő vidéki állásokba.
Előre elkészített diákhozzászólások következtek. Páll Andráséval sem volt a vezetőség elégedett. Azok, akik a diákság ekkori vezetői voltak, valahogy nem hajlottak arra, hogy a várt mértékig süllyedjenek a pillanat posványába. Sorra kerültek neves professzoraink is: Lőrincz, Kelemen és Pápai. Ez a tanári kar megfélemlítéséhez volt elengedhetetlen, és az ülés második felében önkritikát kellett gyakorolniuk. Elmondhatatlan érzés volt, s természetesen tapasztalat, hogy annyira tisztelt alakjaikat ebben a megalázott állapotban láttuk.
A tanári kar megfélemlítése tehát megtörtént. A cél, az egyetem románosítása volt. Ehhez csupán a befejező lépés volt hátra, vagyis a diákság végleges megtörése, nehogy disszonáns hang is belekeveredhessen a nagy székelyföldi honfoglalás kezdetét jelentő „egyetemfoglalás” művébe. Tudták, hogy ezzel lehet legjobban beékelődni ennek a székely fővárosnak a múltja és jövője közé. Jól tudták!
Először a diákszövetségben ülésezgettek és cserélgettek vezetőket, aztán az egyes évfolyamokon sorra rendezték az IMSZ gyűléseket. A szervezetből való kizárások egymást követték. A vádpontok főleg 1956 eddig nem emlegetett, de most sikerrel előrángatott bűnei, valamint a nacionalizmus témaköréből kerültek ki. Sorra rendezték az évfolyamgyűléseket és megszülettek szankciók. 1959 tavaszán az előző nagy kirúgások után új alanyokat kellett keresni és találni, s erre februártól megkezdődött a felkészülés. Már akkor megérkezhetett a parancs a legfelső elkötelezettekhez a tennivalókról.
A kolozsvári események ismeretében ez teljesen valószerű. A nagy kultúrpalotai gyűlés után vérfagyasztó csend következett, de nem sokáig. Szép áprilisi húsvét volt. Évfolyamunk egyik kedvelt és kedves szép leányát locsolgattuk, mikor az IMSZ propagandatitkára – szintén locsoló – odaszólított magához és reggel hatra berendelt internátusbeli különszobájába.
És elkezdődött a tánc a mi évfolyamunkon is. Csernik Zoltán évfolyamtársunk, özvegy, illegális kommunista tanárnő egyetlen fia, az egyetem zsenije lett a váratlan célpont. Hogy őt választották, származása miatt meglepő lehetett volna, de ismerve az irigység faktorát, nem volt mégsem az. Ő ugyanis nálunk valamivel idősebb, nagy műveltségű és valóban zseniális ember volt, jó anyagi helyzetben, a kor hangulatához mérten excentrikus öltözködéssel és viselkedéssel, fölényét nem leplező magatartással.
Az évfolyam néhány őt értékelő diákja, sőt más évfolyamokról is többen, időnként házuk vendégszeretetét élveztük, s vele jó barátságban álltunk. Azokat a bizonyos ’56-os napokat is ott töltöttük új Stassfurt rádiója mellett. Mi több, egyik első magnótulajdonosként, kezdetleges Teslájára felvette Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán című versét. Felvette és meghallgattuk. Nem is egyszer. Nos, így keletkezett az önmagát kínáló: „Csernik ügy”.
Engem Katz Pál gyermekkori barátommal és másik barátunkkal, szobatársammal, Horváth Istvánnal minden hajnalban berendeltek Demeter elvtárshoz a káderosztályra, hogy nyilatkozatot írjuk Csernikről. Egyik tanárunk bizalmas tanácsára megegyeztünk a taktikában. A bírálatot elvárják, legyen, de azt soha nem tereljük politikai síkra. Zoli önhittségét és „malagambista” öltözködését hoztuk fel csupán. És ebben következetesek maradtunk. Ugyanis több napon át egymás után visszahívtak, arra számítva, hogy ellentmondásba keveredhetünk egymással vagy önmagunkkal. Időközben – nem véletlenül kivett – betegszabadságáról visszaérkezett másik barátunk, Kiss András is. A káderosztályi berendelgetések vele folytatódtak. Őt és Katz Palit a Securitatera is bevitték, de bántódásuk nem esett és „egérutat jelentő” ajánlatokat sem kaptak. A „deklarációink” azonban használhatatlanok voltak. Feltehetően a másoktól kapottak is, mert talán ezért, de lehet, hogy egészen más okból kifolyólag, a minden jel szerint megtervezett politikai per elmaradt.
A nagy évfolyamgyűlésre április 9-én került sor. Csernik már hosszabb ideje beteg volt, lakásáról hozatták fel az ülés közben. Fontos pillanata lehetett a tervezetnek, mert számunkra ismeretlen bukaresti elvtársak is megjelentek és helyet foglaltak a padsorokban. De ott volt az Előre újságírója és Szekeres elvtárs a megyei pártbizottság propagandatitkára, akiket addig szintén nem ismertünk. Az oktatói kart, élükön a professzorokkal, odarendelték. Az elnöki asztalnál a rektor, s mellette Bardóczi Simon kolléga ült.
Sejthettük, hogy számos – közben a szülők által szervezett – intervenció ellenére reménytelen a helyzet, de azt még akkor sem igazán éreztük át, hogy mindent előre kidolgoztak. Akár az ismert filmben. Az ítéletek készen álltak. Csak a színjátékot kellett végigjátszani. Bardóczi kapta a kínos feladatot, hogy javaslatot tegyen. Valamennyiünk kizárását kellett kérnie. Megalázó, és valljuk be, hogy ugyanakkor félelmetes volt. Alig több mint 20 évesen nem a kellő érettséggel álltunk hozzá a kérdéshez, de ez talán csak hasznunkra lehetett. A nálunk jóval érettebb Csernik Zoli határozott és bátor visszautasítása az azonnali kizárást hozta maga után. Ezután a megfelelő hatás elérése céljából még hosszasabb procedúra következett.
Kisszerű és megfélemlített kollégáknak kellett fenyegető és vádaskodó hangú beszédeket mondani elítélő hangon. Évtizedekkel utóbb a felelősséget megpróbálták egymásra tologatni, de valószínűleg a parancsot nem minden nyomaték nélkül kapták. Annál is inkább, mert köztük volt olyan is, aki a leggyengébb tanulók közé tartozott.
Mi a megbeszélt taktika szerint kerülgettük a forró kását, s felelgettünk a kérdésekre. Tőlem a szocialista művészet ismeretének bizonyítékai után kutatott egy bukaresti elvtárs. Eisenstein filmjére a Patyomkin cirkálóra kérdeztek rá, amikor a Csernikéknél eltöltött órák kulturális tartalmát hangsúlyoztam. Pontos feleletet kapott. De rákérdeztek a család egykori vagyoni helyzetére is. Szekeres elvtárs a kezét dörzsölve és vigyorogva emelte fel hangját: „Na, ugye! Egy kis föld, földecske”, mondotta.
A zsidó származású Katz Pali, aki kitűnően tanuló árva gyerek volt, szintén megkapta a magáét. Apjának valamikori kis falusi malmát olvasták fejére és még attól sem riadtak vissza, hogy így szóljanak hozzá, nekünk is szánva: „nézzék ezeket a szánalmas figurákat!” Végül nyakunkra került a hurok is. Kiss Andrástól megkérdezték, hogy hallgattuk-e az ominózus verset. Mindent tudtak. Andrisnak nem volt mit tagadnia. Az est nyomasztó emléke felejthetetlen. Az utcán gyakran kísért egy zöld terepjáró, annál kevéssé a kollégák java része. Ez utóbbit megértéssel fogadtuk. Engem, Katz Palival együtt végleg zártak ki az ország minden orvosi egyeteméről. Velünk egy napon a felettünk járó – bizonyítottan szegény származású – Nagy Lajos diákszövetségi vezetőt, kiváló diákot is exmatrikulálták, a szintén a legmélyebb szegénységből jövő, nagyreményű Bárányi Ferencet, a közismert diákvezetőt nem engedték államvizsgára.
Azon az április 29-i egyetemi okiraton, melyet Bárányi Ferenc, Románia későbbi RMDSZ-es egészségügyi minisztere vett ki az irattárból. A felsoroltak mellett, alább egyéb okokból kirúgottak is szerepeltek, főleg be nem vallott származás vagy vagyoni adatok elhallgatása következtében kerültek terítékre.
HATÁROZAT
Az intézet vezetősége elrendeli a következő hallgatók exmatrikulálását
ellenséges magatartás miatt:
– Szász István V. ált.
– Katz Pál V. ált.
– Nagy Lajos VI. ált.
(…)
Ellenséges megnyilvánulásaik miatt a következő hallgatókat szankcionálja a vezetőség:
– Bárányi Ferenc VI. ált. kari hallgató abszolválása után két évig nem állhat államvizsgára és fenti időtartam alatt csak felcseri beosztásban dolgozhat.
– Kiss András V. ált. kari hallgatót az V. évfolyam befejezése után az 1959/60 tanévre az Intézet vezetősége exmatrikulálja. Amennyiben ez év alatt a termelésben olyan tevékenységet fejt ki, hogy méltónak bizonyul tanulmányai befejezésére, az 1960/61. tanévben VI. évfolyamra beiratkozhatik.
(…)”
A felsorolásban utóbb mások is szerepelnek, de esetükben nem tudhatom, hogy az okok között 1956, vagy más bűn volt-e a döntő. Legtöbbször a vádak egymásba fonódtak.
A legnagyobb vesztes azonban Marosvásárhely magyar orvosi egyeteme volt. A homogenizáció őrült vágyának balkano-bizantin és xenofób őrülete rendszer-semlegesnek bizonyult, s a sajtó hasábjairól az olvasó jól ismerheti, hogy az Uniónak megfelelni próbálkozó és meghozott törvényeket be nem tartva, mind a mai napig nem állhattak helyre egykori egyetemünk jogai. 1959 tavasza tehát ezt hozta Erdély magyarsága és benne Marosvásárhely számára. Azóta már az Európai Unióban „testvériesültünk”, a történet azonban folytatódik.
*
*
Száraz Miklós György
Gabo, Kádár, csikorgó harckocsik
1958. június 16-án a texasi Fort Hoodban megkezdte tízhetes harckocsizó kiképzését Elvis Presley. Ugyanazon a napon hajnali öt órakor Budapesten, a Gyűjtőfogház udvarán kivégezték Nagy Imrét, Magyarország miniszterelnökét.
Másfél évvel korábban, 1957. január 6-án a „Rock and Roll királya” az Ed Sullivan Show-ban hét dalt adott elő, melyek egyikét – a Peace in the Valley című gospelt – a magyar forradalom emlékének és a Magyarországra özönlő szovjet tankok miatt a hazáját elhagyni kényszerülő, több százezer magyar menekültnek ajánlotta.
„Béke lesz a völgyben, ó Uram, fohászkodom,
Nem lesz se bánat, se fájdalom,
Se baj, se gond, én tudom,
Béke lesz a völgyben, béke…”
Egy levél van előttem. Mártogatós pennával és kék tintával írták, vonalas füzetpapírra, ákombákom gyerekbetűkkel. Mellette színes ceruzával rajzolt nemzeti-szín zászlók és Kossuth-címer.
„Édes Jézusom! Megkérlek szépen téged hozzál nékem és még más szegény gyermekeknek egy szép fenyőfát egy mesekönyvet: cím Arany láncon függő kastély és a másik könyv cime mozgó állatkert! Légyszives hozz nekem egy társasjátékot! Hozz nekem egy sálat és Szabadságot függetlenséget az erős Magyarországnak. Sokszor csókól Mariann.”
A levelet 1956 decemberében írta egy kislány. Akkoriban, amikor Márai Sándor New Yorkban így biztatta az égieket: „Mennyből az angyal menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok”.
Hogy jött-e az angyal, nem tudom. Akiről viszont tudjuk, hogy megérkezett Budapestre, az nem a mennyből, hanem Moszkvából és Szolnokról érkezett, „Kádár-taxival”, vagyis szovjet páncélautóval, és Jánosnak hívták. Kádár meg az ő Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya hozzá is látott a „rendcsináláshoz, a népi demokratikus rendszer megvédéséhez, az ellenforradalmi bandák lefegyverzéséhez”.
Egy 1957-es röplap pontjait idézem:
„Pártunk és kormányunk demokratikus célkitűzései:
- Garantáljuk az élelem nélküli élet és az élet nélküli félelem állapotát.
- Ígérjük az 1945-ös romállapotok maradéktalan helyreállítását.
- Budapest vérfürdőváros. Roppant keleti idegenforgalom!
- Ingyen társasutazás a Szovjetunióba. Kötelező!
- Bízzatok bennünk: hazudunk rendületlenül!”
- Huszonnégy órás Kádár-taxi szolgálat. Hívás nélkül házhoz lövünk!”
Nagy Imre kivégzésének hírére 1958 júniusában Gabriel García Márqueznek is eszébe jutnak a harckocsik. „Hatezer szovjet tank – írja – és kétszázezer gyalogsági katona tiporta el a budapesti felkelést.” Camus 1957-ben írt sorait mindannyian ismerjük, de nem lehet elégszer citálni:
„A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
A hajdanán a Vasgárdával és Hitlerrel szimpatizáló, román nacionalistából lett francia író-filozófust, Émile Ciorant is elismerésre késztette a gigászi világhatalom csikorgó-csörömpölő tankjaival történő heroikus szembefordulásunk.
A magyarok – írja – 1956-ban fellázadtak, „mert örök elnyomókként jól ismerik a szabadság ízét. Néhány nyugati portyájuk után, amikor kimutathatták és elfecsérelhették eredendő vadságukat, a helyhez kötötté degradálódott hódítók visszaözönlöttek a Duna két partjára, hogy énekeljenek, jajgassanak, ösztöneiket kimerítsék. Ezekben a kifinomult hunokban elfojtott kegyetlenség szülte melankólia működik, párját máshol nem találni: olyan, mintha maga a vér álmodnék önmagáról. Gyakori a kísértés, hogy új családtörténetet kovácsoljak magamnak, hogy elcseréljem őseimet, akik igénytelenek voltak és bántalmazottak, torkig voltak nyomorúsággal, sárral elegyedtek és századok átkai alatt nyögtek. Önhittségem válságos pillanataiban szívesen hajlok arra, hogy magamat egy pusztításairól híres horda leszármazottjának higgyem, lélekben turáninak, a sztyeppék jogos örökösének, az utolsó mongolnak.”
Különben García Márquez 1957-ben járt is Magyarországon, augusztus 20-án részt vett a Nagykun Napok alkalmából rendezett munkás-paraszt találkozón Kisújszálláson, ahol Kádár hosszú beszédet mondott. A párt első titkára egyebek közt kijelentette, hogy „Ausztriában több nylon kombiné kapható, mint Magyarországon”.
Gabo erre nem emlékezett, neki a beszédben az tűnt „igazán fontosnak, amit az első mondat keserű igazsága mondott ki: »Tudom jól, hogy nagyon kevesen kedvelik a kormányomat.«”
Valóban. Kádár kormányát kevesen kedvelték.
Egy év sem telt még el a forradalom ősze óta, amikor 1957 nyarán, néhány nappal Szent István király ünnepe előtt Gabo Budapesten, egy Rákóczi úti moziban megnézi Luis Buñuel filmjét, Az elhagyottakat. Nem is tudom, higgyek-e neki. Kemény film a Los olvidados. A mexikóvárosi nyomornegyed a kilátástalanság földje, tolvajok és gyilkosok reménytelenül kegyetlen világa, ahol a gyerekek erőszakban nőnek fel, így már kölyökként maguk is erőszakossá lesznek.
Eltöprengek: vajon Gabo tényleg láthatta Budapesten a filmet? Vajon tényleg vetíthették 1957 nyarán? Vagy az írói fantázia működik? Radványi Géza filmje jut eszembe, a Valahol Európában, és a második világháborúban elárvult, bandákba verődve tekergő gyerekek. És persze a pesti srácok, a szovjet tankokra lángoló torkú benzines-palackot hajító proligyerekek.
A vetítés után nincs kedve visszamenni a szállására, felkapaszkodik egy villamosra, elzötykölődik a Kelenföldi pályaudvarig. Ebédidő tájt vagyunk, nyári nap süt, Gabo a 49-es végállomásán ácsorog. Cigarettázik. Idősebb, kövér férfi lép hozzá, az orra borvirágos, a szemüvege drótozott, cédulát nyom a leendő Nobel-díjas író markába, melyen ez áll angolul: „Isten óvja Magyarországot.”
Szép ez így. Mindegy, hogy hiszem-e. Különben már az érkezés utáni első benyomásai is nyomasztóak voltak.
„Ahogy áthaladtunk a városon – írja –, sötét, kihalt utcákat láttunk… Úgy tűnt, lakatlanok a Rákóczi út szürke, romos épületei. Gyér volt a közvilágítás, szemerkélő eső áztatta a kihalt utcát, kék szikrát vetve, csörömpölve haladt a villamos… Bár a nyugati sajtó nagy lármát csapott a budapesti események körül, én magam nem hittem, hogy ilyen rettenetes a kár.”
Szívesen tekereg egyedül, az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, a Március 15. téren eszébe jut, hogy tíz hónapja a budapestiek itt, a szobornál, „a kopasz, őszi fák alatt Petőfinek, a költőnek a himnuszát énekelték”. Elkeveredik Újpestre is, „a sűrűn lakott proletárnegyed”-be, ahol „a budapesti munkásság összezsúfoltan él és szenved”, s ahol „zárt terű, fülledt levegőjű, füstös kocsmákban hatalmas korsókból issza a sört a törzsközönség”.
„Mikor beesteledett – írja –, magam is végigjártam ezeket a kocsmákat, és meggyőződtem róla, hogy az erőszakkal hatalomra segített rezsim, a szovjet beavatkozás és az országban uralkodó látszólagos nyugalom ellenére a felkelés lángja még ég.”
A felkelés lángja? Gabo még harminc sincs, de ő az a leendő Nobel-díjas, akit nagyon is érdekel a hatalom természete, akinek egyik kedves olvasmánya Thornton Wilder zsarnokregénye, A márciusi idusok (magyarul: Caesar), ő az, aki majd jóságos (vagy annak vélt) dél-amerikai diktátorok cimborája és szürke eminenciása lesz, hogy aztán maga is megírja a saját türannosz regényét (A pátriárka alkonya), melyet a legfontosabb művének tart.
Szívesen figyelmeztetném, hogy a felkelés lángja már kialudt, inkább csak hamu alatt izzó parázs, mert az idő tájt, amikor ő az újpesti kocsmák mellékhelyiségeiben jegyzetel, nem tétlenkednek a hóhérok sem. Már zajlanak a kivégzések a börtönudvarok homályos, nyirkos sarkaiban. Nem vak a kolumbiai, tudja, hogy mit gondolnak az emberek. „Be kell menni a mosdóba – írja –, ott kiderül, mi a véleményük. Meg is találtam, amit kerestem: a világ összes vizeldéjében megszokott pornográf rajzok között a feliratok – anonim, de roppant jelentős tiltakozásképpen – név szerint említették Kádárt. Ezek a feliratok a magyar helyzet értékes dokumentumai: »Kádár, a nép gyilkosa«, »Kádár áruló«, »Kádár az oroszok bérence«.”
Gabo akkor, 1957-ben még nem ítéli el Kádárt. Dél-Amerikai, tehát ismeri és utálja a népe ellen forduló diktátort, a rideg katonatisztet, a bábot, akit a sunyi ravaszság vagy a vakvéletlen (az idegen nagyhatalom titkosszolgálata és a „banántársaság”) segít hatalomra. Gyűlöli a zsarnokot, ám tiszteli az elkötelezett embert, a szegényekért fáradozó patriótát, a nép gyermekéből támadt vezért, aki a nyomorból vagy a politika mocsarából, háborúból és polgárháborúból, anarchiából emelkedett hihetetlen magasságokba.
1957-ben Kisújszálláson is ez izgatja. „Míg nem találkoztam Kádárral – írja –, én nem nagyon tudtam, hogy milyen is lehet egy hatalomra kerülő igazi munkás. Egyszerűen döbbenetes ez a természetes szerénység, az, hogy egyáltalán nincs benne semmilyen hivataloskodás, hogy úgy néz ki, mint aki vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dob az elefántoknak.”
García mama Nobel-díjas fia hatalmas író volt, ugyanakkor babonás latin-amerikai, indiánok, mórok és spanyol szerencselovagok szépunokája. Nem hiszem, hogy meglepődött volna, ha megtudja, hogy a szerénynek látszó magyar diktátor 1989-ben ugyanazon a napon halt meg, melyen egykori áldozatának perét a Legfelsőbb Bíróság újratárgyalta, s felmentő ítéletet hozott. És Gabo talán azon sem akadna fenn, hogy a megnyerő magyar kommunista zsarnok sírját 2007-ben feltörték, és ellopták belőle a koponyáját. Hiszen Dél-Amerikában tudják, hogy nem csak a vámpírok, de a diktátorok is vissza-visszajárnak.
Gabo 1957-ben ott tipródik Kisújszálláson az alföldi puszta augusztusi hőségében. Még szeretne hinni. „A katonazenekar már játszotta a magyar himnuszt, mikor bevonultak a kormány tagjai – rövid ujjú ingben, fújtatva a hőségtől –, élükön egy enyhén kopaszodó férfi haladt, közönséges, krémszínű szövetöltönyt meg szolid, zöld selyem nyakkendőt viselt, s egy jóságos, házias férfi megnyerő benyomását keltette: Kádár János volt.” Keresi a mentséget a szerény, szimpatikus magyar diktátornak: „Nem tudja Kádár, hogy mihez kezdjen – írja. – Attól a perctől, hogy elsietetten behívta az orosz csapatokat, és teljesen lejáratta magát, a kezét kínzó teher kötötte… Belebonyolódott a Nagy Imre elleni kampányba: hogy igazolni tudja államcsínyét, megvádolta, hogy eladta magát a Nyugatnak.”
De minden hiába. Hiába mentené Kádárt, az nem hagyja menteni magát. 1957 augusztusi beszédében ilyeneket mond: „az imperialisták sokat beszélnek arról, hogy most Magyarországon kegyetlenkednek. Kifogásolják azt is, hogy nálunk bevezették a közbiztonsági őrizetbe vételt, és hogy megint felállították az internálótáborokat. Igaz ez? Igaz. De csak izgatókat, uszítókat, horthysta ezredeseket, osztályidegeneket veszünk őrizetbe. Ez a népi hatalom olyan, hogy bizonyos embereket megbüntet, más embereket korlátok között tart. De ez elkerülhetetlen. A hatalom mindig hatalom volt, és az lesz a jövőben is.”
Ez egyenes beszéd, és a következményei magukért beszélnek. Gabo sem ábrándozhat tovább, le kell vonnia a következtetést. Egy évvel később, 1958 júniusában – amikor Elvis Presley már a texasi Fort Hoodban időz – így ír: „Hatezer szovjet tank és kétszázezer gyalogsági katona eltiporta a budapesti felkelést… A jelenlegi vaskezű, népszerűtlen rezsim Nagy Imre kivégzésénél kedvezőtlenebb dolgot nem is tudott volna kitalálni. Nagy Imre kivégzése nem igazságszolgáltatás, hanem politikai gyilkosság.”
Gabo jól ismerte a gyarló embert, így hát az a látszólagos ellentmondás sem lephette meg, hogy 1989 nyarán Nagy Imre újratemetésén az emberek végtelen sorokban járultak virágaikkal a ravatal elé, miközben a színészek monoton hangon, betűrendben olvasták fel több mint kétszáz kivégzett nevét, ám ettől még egy hónappal később Kádár búcsúztatásán is több kilométernyi sor kígyózott.
