A játék, amivel néhány hete játszott, azért volt érdekesebb a többinél, mert nem megszereznie kellett magának valamit, hanem segítenie a karaktereknek abban, hogy megtalálják, amit elveszítettek.
Egyik a térképét, másik a szobakulcsát hagyta el, vagy a lemezt a lemezjátszóból, az ollót a körömvágó készletből, a kockacukrot a kávé mellől, de volt olyan is, aki a nevét veszítette el, minden hozzá kapcsolódó emlékével együtt. Az előbukkanó emlékrészletek egybefűzésével azután történeteket lehetett alkotni. Különféle történeteket is ki lehetett hámozni, ugyanazon töredékeket más-más elgondolás szerint rendezve. Ez is a játék része volt. Olivér számára a legfőbb izgalmat mégis az jelentette, hogy sikerül-e megtalálni azt, ami elveszett.
‒ Elveszítettük ‒ apa is ezt mondta, alig egy héttel azután, hogy az újszülött kistestvért hazahozták a kórházból.
Pontosan fel tudta idézni magában, éppen reggeliztek, a konyhaasztalt ülve körbe. Apa igazat mondhatott, hiszen anya nem jött vissza miután megszülte Dávidot.
„De hogyan lehetséges ez?” ‒ tette fel magában Olivér számtalanszor a kérdést, ám hiába, ami történt, homályban maradt. A nővére sem szólt egy szót sem, kezét ölébe ejtve némán meredt az asztallapra.
Volt olyan nap, amikor el sem hitte. Az iskola előkészítőből hazafelé megesett néha, hogy ‒ kiszakítva magát a nővére kezéből ‒ szaladt, ahogy az inai bírták, mert egy belső hang azt súgta neki, hogy anya fog ajtót nyitni. Aztán kifulladva és szédülve mégis meg kellett várnia Hannát, amíg a házhoz ér és kinyitja az ajtót.
Mégsem ez volt a legrosszabb. Ennél sokkal gyötrőbb volt, hogy az emlékei szinte egyik napról a másikra eltűntek. Mintha gyerekkorának első öt évéből – és most járt a hatodik végén – az összes emlék egy láthatatlan tó fenekére süllyedt volna. A felszínen csak üres héjak lebegtek, amelyek semmiképpen sem voltak összeilleszthetők. Ha ez a tó valamilyen külső, fenyegető erőt jelképezett volna, például egy betegséget, kész lett volna a harcot felvenni vele. Csakhogy ez a tó benne magában volt, lényének felszíne alatt hullámzott halk morajlással. A tó fenekén pedig, elérhetetlen rétegekbe fúródva, ott lapult öt év az életéből. Nem úgy rejlett benne ez az állóvíz, mint valami idegen test, ami kimetszhető onnan. Hanem úgy, hogy eggyé vált vele. Voltaképpen ő maga volt a tó! Minden erejét összeszedte, mégsem volt képes önmaga mélyére hatolni. Csupán a felszínre jutott üres héjakat szedegette össze. Azonban hiába forgatta őket az elméjében, semmilyen jelentést nem tudott kipréselni belőlük.
Egy napon például, iskolába menet – épp a vasúti átjáróban álldogált, a vonat áthaladására várva – minden elhalkult körülötte. Az élet megszokott zajait váratlanul nehéz csend nyelte el. A vonat is hangtalanul suhant el előtte. Amint az átjáró szabaddá vált, szemből egy futó közeledett felé, fehér pólóban és sortban, és ahogy mellé ért, szokatlan hangerővel pattant ki a csendből erőteljes szuszogása. Szabályosan, de türelmetlen szomjjal levegő után kapkodott. Ahogy távolodott, az egész jelenség beleolvadt az élet visszatérő, hétköznapi zajába. Olivér azután egész nap anyára gondolt, az iskolában alig bírt figyelni. Kellett lennie valamilyen rejtélyes kapcsolatnak a futó kapkodó lélegzetének hangja és az anyja között, de hogy miféléről lehet szó, arra képtelen volt rájönni. Roppant kimerítő volt az összefüggések keresése. Hiábavaló erőlködés.
Egyébként is nehéz életük volt. Egyedül apa dolgozott, anya a gyerekei születése után nem kapott munkát. A szomszédok irigylésre méltónak tartották a helyzetét, azt hitték, egész nap a gyerekekkel foglalkozik. Szemernyi együttérzést sem kapott senkitől, pedig valójában a házimunkára is alig jutott ideje. A pénztelenség feletti kétségbeesésében fordítást vállalt: egy utazási iroda számára fordított földrajzi és turizmussal kapcsolatos cikkeket angolról, persze feketén, azaz rettentő olcsón. Reggelenként, miután megetette a gyerekeit, rögtön munkához is látott a laptopján, és az este nem egyszer pizsamában érte, amit egész nap nem volt ideje levetni magáról. Így noha otthon volt, mégis gyakran elérhetetlen maradt a gyerekei számára, ami őt viselte meg a legjobban. Olivér és Hanna órákon át gond nélkül eljátszottak egymással, vagy csendben ültek a szobájukban. A kislány olvasni szeretett, a testvérét pedig a PC-játékok foglalták le. Anyjuk lelkifurdalása ellenére mégsem érezték úgy, hogy magukra lettek volna hagyva. Ha kevés ideje is jutott rájuk, melegség áradt belőle a gyerekei felé. A mozdulataiból, a tekintetéből. Olivér ezt sosem nevezte magában szeretetnek, inkább térként érzékelte, ami puhán és gyengéden veszi körbe. Ennek a térnek színe is volt a képzeletében: rózsaszín volt, a halvány és távolságtartó színárnyalat, ami mégis meghittséget áraszt. Anya és ő kék virágokként lebegtek a rózsaszín párnában, látszólag rideg szirmokként, valójában derűvel telten. A hétköznapi taposómalom túl sok egyedül töltött órára kényszerítette őket. Ennek ellenére egy megmagyarázhatatlannak tűnő, mégis érzékelhető dimenzió gyengéd, bársonyos öleléssel fonódott köréjük. Olivér sosem gondolta volna, hogy egyszer eljön az a nap – és milyen hamar! – amikor cirádás ékként fekete űr tátong majd ennek a térnek a közepén. Márpedig ez így volt, attól a naptól fogva, hogy anyát elveszítették.
Cirádás (a szerző munkája)
Egyik délután Hanna lázasan jött haza az iskolából. Olivér, akivel megosztotta a szobáját, másnapra szintén megbetegedett. Mivel apa nem tudta ápolni őket, hiszen a munkája után minden idejét Dáviddal, a kisbabával és a házimunka végzésével töltötte, a testvérek egymást kísérték el az orvoshoz, együtt váltották ki a receptre felírt gyógyszereiket, otthon maguk főzték a teájukat. Hanna könnyebben gyógyult, Olivér viszont két napon át magas lázzal küzdött. Közben sokat álmodott is. Az egyik álomkép élénken megragadt az emlékezetében.
Azt álmodta, hogy apa és Hanna, a lázát csillapítandó, beültették a kádba, ami színültig telt langyos vízzel. Lábra kellett állnia, hogy a fejét a víz fölött tudja tartani. A csapot nem lehetett elzárni. A víz elárasztotta a fürdőszobát, végül a nappalit is. Olivér ekkor kiúszott a kádból, jó úszóként sikerült a víz felszínén maradnia. A nappaliból a ház valamennyi helyiségébe beáradt a víz, megállíthatatlanul sodorta el az útjában álló tárgyakat, tépte fel az ajtókat. Egyedül az emeleti szoba ablakának felső részén maradt egy kis rés, amin át még ki lehetett nézni a városra. Még ijesztőbb volt, hogy az ablak párkányán egy párálló bundájú farkas ült.
Farkas (a szerző munkája)
Szürkés bundáját a kinti szél borzolta, komor tekintetét egyenesen Olivér arcára szegezte. A fiú a félelemtől reszketve hátrafelé úszott, a szobából kifelé alásiklott a földszinti nappaliba, ahol már szinte plafonig ért a víz. Csakhogy az ablakokban ott is ugyanaz a farkas gubbasztott, mintha megsokszorozódott volna. A víz alól továbbra is őt figyelte, és közben meg sem moccant az ablakpárkányon. Olivér riadtan menekült egyik szobából a másikba, majd eszébe jutott, hogy a Hannával megosztott szobában az ágyát baldachin takarja el, ami mögé elbújva megszabadulhatna a farkas látványától. Beúszva a szobába, ahonnan Hanna rejtélyes módon eltűnt, ahogy a házból is a család összes tagja, növekvő rettegéssel vette észre, hogy ott a víz színe vérvörösre változott. Mintha egy vérrel teli tó volna a szobája helyén. A baldachinnak nyoma sem volt, a többi bútorral együtt valószínűleg a tó fenekére süllyedt. A vértó közepén, az enyhén hullámzó felszínen egy hatalmas, gyönyörű hattyú ringott. Olivér odaúszott a hattyúhoz, és az engedte, hogy a fehér szárnyai alá bújjon. Nem bántotta a fiút, teste meleg volt és befogadó. Tollainak vastag takarásában végre biztonságban érezhette magát, nem félt többé az ablakok mögött kuporgó farkastól. Remegése is abbamaradt, nem érezte bőrén a víz jeges sodrását. Boldogan fúrta bele magát a fehér tollpihék felhőjébe, ahol meleg csend fogta körbe.
Mire fölébredt, immár szobájának megszokott környezetében, a saját ágyában, a láza is lement. Talán túl is volt a betegség nehezén. Hanna az ágyán kucorgott, rózsákat festett egy papírra. Mintákat tervezett az ablakfestéshez. Karácsonyra kapott néhány tubus üvegfestéket, és elhatározta, hogy szobájuk ablaktábláit fogja velük kifesteni. A rózsa pedig anyának volt a kedvenc virága. A rózsaszínű rózsa, annak is csak egy bizonyos, finom, halvány árnyalata, és Hannának nem lesz könnyű dolga, ha hajszálpontosan ugyanazt az árnyalatot akarja megjeleníteni az üvegtáblákon. Azután még hosszú heteken át bíbelődött a munkával, de a fáradozás végül meghozta gyümölcsét.
Rózsaablak (a szerző munkája)
Olivér senkinek sem beszélt a különös álomról, sem lábadozása idején, sem azután, hogy meggyógyult. A szépséges fehér hattyú képét bármikor fel tudta idézni magában. A farkast soha többé nem látta, és emlékezni is csak úgy emlékezett rá, mintha valaki mesélt volna róla, az évek homályába veszett, távoli múltban. Lám, a felejtésnek is több módja van, nemcsak az emlékezésnek. A hattyú pedig – efelől Olivérnek egy percig sem volt kétsége – mindenről tudott, amit a tó iszapos medrébe süllyedt öt év rejtett magában. Ismerte élete első öt évének minden egyes napját, a születése pillanatától fogva. Azért jött a világra, még ha egy álomban is született meg, hogy megtalálja, ami elveszett.
Hattyú (a szerző munkája)
