Bécsújhely, 1789. március 27.
Leveledet magam vettem ma által a postánál, a legnagyobb figyelemmel és érzékenységgel olvastam azt el. Köszönöm egyenes szívű nyilatkozatodat. Hidd el, hogy én is nyíltszívűséggel és jó szándékkal vagyok irántad. De engedd meg viszont azt is, hogy egyenesszívű véleményemet e dologba minden tartózkodás nélkül, úgy amint szívem érzi kimondhassam.
Megvallom, hogy én téged szeretlek, azt a jó szívedet, mely irántam dobog, forró szeretettel és egyenesszívűséggel fogom viszonozni, de ne vedd rossz néven, ha nehány ellenvetést teszek, melyeket mint becsületes asszony megtenni tartozom. Te okos férfi vagy, vagyon belátásod, de még tapasztalást kell magadnak szerezned, hogy egészen megállapodjál. Kérlek tehát, fontold meg igazi okossággal, hogy mi származhatik irántam való nagy szeretetedből. Te először mindég nyughatatlan kedvállapotú vagy, később tán meg is fogod bánni elhamarkodott lépésedet, sőt tán szemrevetéseket is fogsz énnékem tenni, hogy annyira elkapattalak és ez által szerencsétlenné tettelek. Már pedig ilyesmit hallani tőled, bizonyára halálom volna. Ne haragudjál, barátom, hogy olyan szabadon írok, de fontold meg, hogy én sokkal inkább szeretlek téged, hogy sem megcsalni tudnálak. Ugy-e te elborzadsz attól a gondolattól, hogy én asszony vagyok, mennyire fognál még engem egykor átkozni, ha ezt az ellenvetést nem tettem volna tenéked. A te szíved romlatlan, megbecsülhetetlen, és épp ezért a legnagyobb szörnyetegnek kellene énnékem lenni, ha rászedni akarnálak. Igen szépen és könnyeimmel kérlek hát, szeress engem, de csak mérsékkel kívánságaidban. Én miattam ne bánkódjál, légy nyugodt, ne mondj le arról, hogy még boldog lehetsz, keress magadnak időtöltést mindaddig, míg nem látlak, de ne gondold, hogy én azért, mert ezen megjegyzéseket teszem, kevésbé szeretlek, mint te engemet, – ó, nem, bizonyára nem. Én szeretlek éppoly forrón és nyílt szívvel, s bizonyára csak téged egyedül. A jövendőben majd meggyőződöl cselekedeteimről és nyílt szívemről. De kérdezd meg te is magadtól, hogy vajon soha sem fogod megbánni irántam való indulatodat. Tenéked szép kilátásaid nyílnak, hogy egykor boldog lehetsz, nálam azonban már minden veszve van, nékem semmihez sincs többé semmi jogom, aztán gondold meg azt is, nem kár-e, hogy ifjúságod szép napjait egy asszony oldala mellett fecséreld el, aki már egészen megszűnt virulni, – minden bizonnyal megbánod egykor, hogy idődet jobbra nem használtad. Én istenem! Ha tekintem a köztünk való különbséget, igen nagy fájdalom kapja meg szívemet, megvallom, te igen megsebezted azt, és nyugtalanná tevél engemet. Ó, de ha én mindent megfontolok és az eszemet kikérdezem, akkor látom csak, milyen szerencsétlenség vár terád és énrám ebből a szerelemből. Most tehát még egyszer szánva kérlek: fontolj meg mindent jól, a mit én itt elmondottam. Fordítsd hasznodra jó elveidet, gondold meg, most itt az idő, amidőn azokat használhatod, és aztán, ha ezt megtevéd, mondd meg véleményedet. Az én részemről meg lehetsz győződve, hogy sírom széleig, egyedül, és megtörhetlen hűséggel foglak szeretni, ezt én megtehetem, de ezt viszont sem most, sem soha meg nem ígérheted, mert te mással is boldog lehetsz. Nálam már minden elmúlt. Köszönöm a gondviselésnek, hogy téged barátomul adott, örökös háládatossággal fogok ezért néki tartozni, de téged magamért szerencsétlenné tenni nem akarlak. Ne magyarázd félre, a mit mondok. Fontold meg, hogy irántad való szeretetem és nyílt szívem kötelességemmé teszi ezt megírni, hogy a jövendőben egészen tiszta légyen lelkiismeretem és szemrevetést énnékem senki se tehessen, és ez éppen bizonysága a teirántad való forró szerelmemnek. Itt veszed tehát vallomásomat, válaszodat kérem reá.
Milyen nehezen esik távol lenni tőled, csak a jó isten tudja: nem akarok panaszkodni, hogy ne búsítsalak ismét: válaszolj levelemre és írd meg, neheztelsz-e azért, amit most mondtam? De ez nem lehetséges, hisz te igen okos férfi vagy. Én egészen oda vagyok… Élj boldogul egyetlen kedvesem! Légy meggyőződve az én irántad való szerelmemről, mely örökké a tiéd. Én a tiedet csak annyiban kívánom tőled, amennyiben jussom vagyon hozzá. Ha találsz rajtam olyasvalamit, a mi néked nem tetszik, ó, akkor, kérlek téged igen szépen, mondd meg hibámat, és ez egészen meggyőz engemet arról, hogy te az én kedves barátom vagy. Én semmit a világon előtted nem titkolok, hadd tudj mindent, és tanácsolásodat kérem. Remélem, nem fogod ezt tőlem megtagadni.
Adieau! Kedvesem! Még egyszer élj boldogul! Tanuld érzésemet és cselekedeteimet esmérni, és aztán mondd meg: méltó vagyok-e szerelmedre? Addig is vigasztalj meg leveleddel, és légy meggyőződve, hogy örökké vagyok a te
szerető barátnéd
M
Kármán József író 1769-ben született Losoncon. Apja, kit szintén Józsefnek hívtak: református lelkész, majd püspök volt, anyja pedig Szalay Klára. Elemi és középiskolai tanulmányait Losoncon végezte. 1785-től a pesti, majd a bécsi egyetemen tanult jogot.
Hogy Markovics grófnéval mikor és hol találkozott először, s ki mutatta be neki, – biztos adatok hiányában nem lehet megállapítani. Ismeretségük talán még Budáról származik, ahová Markovics vitte nejét Bécsújhelyből 1786 nyarán. Bécsben valószínűleg 1788 júliusában vagy kicsit később találkoztak újra, amikor Kármán már az ottani egyetem joghallgatója volt, s többnyire tudósítóként tartotta fönn magát. A férj távol élt Bécstől, s szinte a kalandorsággal határos, homályos hátterű politikai manipulációkkal és üzletekkel volt elfoglalva.
A Kármánnál 5-6 évvel idősebb grófné, Mária Anna Markovich művelt asszony volt, levelezésük azt mutatja, hogy a szerelem a férfi részéről is komoly lehetett. A köztük lévő kapcsolat rövid életű volt, de a szakítás nem elhidegülés vagy megunás miatt következett be, hanem a grófnét szűkös anyagi helyzete arra kényszerítette, hogy 1789 nyarán leköltözzön férje bánsági birtokára. Kármán elvenni még nem tudta volna megfelelő jövedelem híján. (A fennmaradt német nyelvű leveleket Székely József fordította le magyarra 1860-ban.)
Kármán leveleiből már feltűnnek az író későbbi prózájának szentimentális hangulati elemei.
Markovicsné: Öffner Mária Anna alakja sok vonással szolgált az író Fanni hagyományai című művének nőalakjához. (Régebben többen azonosították is vele, mivel Kármán az Uránia szerkesztőihez írott, levélnek álcázott előszavával azt sugallta, hogy Fanni valóban élt. Ma már tudjuk, hogy a szerelmének elvesztését túlélni nem képes Fanni: képzelt alak.)
Ügyvédi vizsgáinak Pozsonyban történt letétele után Kármán Pesten helyezkedik el ügyvédként. Felvették a pesti Hét csillag nevezetű szabadkőműves páholyba. 1794-ben megindítja az Uránia című negyedéves folyóiratot. Állítólag bekapcsolódott a Martinovics-féle mozgalomba is. 1795. április 5-én –apja halálakor- visszatér szülővárosába, s június 3-án, mindössze huszonhat évesen – máig tisztázatlan körülmények között – életét veszti. Van, aki a mozgalommal hozza ezt összefüggésbe, Toldy Ferenc szerint, aki Kármán kortársaira hivatkozik: esetleg nemi betegségben halt meg, de azt is feltételezik, hogy öngyilkos lett.
Főművei: A nemzet csinosodása, aztán az első eredeti magyar regényként számon tartott Fanni hagyományai, mely egy ifjú hajadon naplója, s egy dráma Mária királynéról, ami elveszett. Úgy tartják: rövid életében sűrűn és sokat élt.
A szerelemről a következőket olvashatjuk a Fanni hagyományaiban:
„Ne rettegjen előtte, ne szaladjon előle – de vigyázzon. Ittlétének egyik fő célja a szerelem: de boldogtalanságának legfőbb eszköze is lehet a szerelem.”
„Nem kárhozatos indulat az, a jó természet oltotta azt szívébe. Szeressen! A természet és a józan értelem törvényei szerént: a szerelem jó! De a vak szerelem veszedelmes!”
„Ez az édes szédelgés, ez a szemfényvesztő elbódulása a szívnek nem a mi hatalmunkban áll. Nem akaratunktól függ, hogy szeressünk – de az okosság azt megelőzheti, hogy azt ne szeressük, aki arra nem érdemes.”
