Jenny Tunedal
Álmomban rab vagyok
(Jag är i den drömmen som fångenskap)
Képzeld el, hogy ráismersz álmodra
Megtörtént már
Festmény egy sivár, pinceszerű szobáról
Milyen szokványos álom
Sok különféle álom létezik
Az álmodó az álomról álmodik különböző helyzetekben
Pl. hogy gyermekek és állatok vadul játszadoznak gyerekkorában
Eggyel több ok, hogy valakit büntessünk
Mamának hívsz
Magadat minek hívod hát
Ő az én mamám És én a tiéd
Vagy fordítva?
Nekem nincs gyermekem Nincs nevem
Annyi minden elmúlt
Annyi minden megmaradt
Ő a te kicsi gyermeked Látom szememben A tiédben
Látom, hogy neki még van mamája. Ám nekem nincs időm
Gondolnom kell a cicámra, a házamra, a mamámra
Vajon neked is ugyanaz maradt meg
Senki sem tudja biztosan, elkezdődik-e, és mikor
Mi csak megpróbáljuk életben tartani
Múlatni az időt, amíg el nem jön a reggel
Ő és én, s a többi kicsi
Az összes öreglány
Egy kicsi kórus a szélben Egy kis rohamosztag
Már egy örökkévalóság óta itt vagyunk
De az nem létezik
A tengerparton állok, és csak rád tudok gondolni
(Jag är vid havet och allt jag kan tänka på är dig)
Visszatérnek ׀ Az órák és napok ׀ Bent az osztályon
Az osztályokon ׀ Az erősen kivilágított szobák ׀ A gyéren világló
árnyékok ׀ Pislákolás ׀ A fejben ׀ A fejen kívül ׀ Az életen
kívül ׀ Az élet kívül ׀ A tévé ׀ Árnyékod, mely egy másikká változik
׀ Összefüggő csendes hótakaró ׀ Hó a padlón ׀ A szájban ׀ Hókása
׀ Krumplipüré ׀ Öt óra ׀ A gyógyszert édes péppel összekeverve kell összezúzni ׀ A pép
olyan, mint a hó ׀ Vagy a várakozás ׀ Várhatunk arra, hogy tíz év elteljen ׀ Vagy egy élet
׀ Várok rád ׀ Fordítva ׀ Te vársz ׀ Az osztályon I Egymás
mellett ׀ Öngyilkos időjárás tombol ׀ Vihar ׀ Kint ׀ Nem itt ׀ A fejen
belül ׀ Fel-alá járkálunk ׀ Újra és újra fel és le ׀ Rózsaszín
folyosók árnyékok nélkül ׀ Ajtók zár nélkül ׀ Kódzárral ׀ A kód ott van
׀ Mégsem látod ׀ Én látom ׀ Nem tehetünk semmit ׀ Várakozni ׀ Valaki
jön ׀ Talán én vagy a mamád ׀ Világos, hogy nem vagyok itt ׀
Talán összetévesztesz valakivel ׀ És ha már nem tudok tovább
várni ׀ Ma este nem látszik a hold ׀ Senki sem halt meg ׀ Aki vár, semmi
Egy rózsakertet ígérek neked
(Jag lovar dig en rosenträdgård)
Ragyogó szemeidben
Vihar dúl
Ami mindenkit elűz
És csak én maradok És te
Mindenki engem néz, mintha itt laknék vagy dolgoznék
Minden reggel és minden este
Olykor megesik, hogy egyedül megyek ki a kertbe
Nem tudom, hol lehetsz olyankor
Talán te sem tudod
Egy bekerített zár
Éjjel és nappal
Már semmit sem jelent nekem
Egyedül sétálni a kertben hasztalan
Nincs értelme
Ne tedd
Marjun Syderbo Kjelnæs
Készenlétben
(Vakt)
Álltam az ablaknál és vártam a
villogó fényt
A legrosszabbra számítottam és tudtam, már úton van
Álltam betegek ágyánál
Hallottam, amint ziháló lélegzetük elhagyja
testüket
Hallottam halállal küzdő gépek zúgását
Hallottam az ajtóhoz közeledő léptek zaját hátam mögött
Hallottam hulló könnyek záporát
Elmenekültem
Torkom összeszorult
Tintára cseréltem a vért
Méltatlan lettem
Kilencvenkét gyógyszert ismerek,
de csak
egy vagy két vers érdekel
Álltam az ablaknál és vártam, hogy
megnyíljon
az ég
Hallottam angyalok harsonáját
Úgy néztem a rokonszenvre, mint meztelen kisbabára
Tudom, hogy minden, amit csak teszek,
visszaszáll rám – minden
Tudom, hogy félsz tőlem, mert komolyan szeretnék élni
Tudom, hogy fárasztalak, mert mindent szívemre veszek,
mert
hallok minden egyes szót
Láttam szavak halálát
Szívmasszázst adtam mondatoknak
Szemfedővel takartam a kedvesség szavait
Gyászoltam temetőben
Újra és újra újraélesztettem mindenkit,
hogy jobban legyen
Láttam, ahogy a remény életre kel
Álltam az ablaknál és homlokomat
a hideg üveghez nyomtam
Megfordultam
Kipukkasztottam egy véráztatta álmot
töltőtollammal
Láttam őt elvérezni
Összetörtem
Újjáépítettem
Ellenálltam
Kockáztattam
Álmomban olyan világban éltem, melyet jóakarat és értelem
irányít
Az igazságot kerestem
Lélegzetért kapkodtam
Elolvastam, amit mások egy
egy porrá égett álom hamvaiba írtak
Behunytam szemem és vártam apánkat
Elfogadtam
Becsaptam
Láttam
Megsebeztem
Hallottam hulló könnyek záporát
Hallgattam
Karin Smirnoff
A cukorkígyó
(Részlet)
Kettő
Senki sem emlékszik a saját születésére. A kitolási szakasz miatt lehet. A magzatvíz és a külvilág közötti, keskeny szülőcsatornán át megtett út miatt, ami állítólag az egyik legrosszabb élmény, amin egy ember keresztülmehet. Az agy gondoskodik róla, hogy az emlék törlődjön. Épp úgy, ahogyan az gyakran trauma esetén is történik.
Ezerkilencszázhetvenkilenc januárjának egyik éjjelén érkezem meg a Södertälje-i Kórház újszülött osztályára. Szokatlanul sokan vagyunk, gyerekek, akik éppen ezt az éjszakát választják. Szinte tapintható a zsúfoltság a teremben. Egyesek alszanak, mások ordítanak. Hasznos a sírás, mondják a nővérek. A síró gyerek legalább lélegzik.
Néhány nappal később hazataxizunk. Végig megyünk egy felnyíló hídon. Megvárjuk, míg elmegy a hajó.
Egy rácsos ágyból üvöltök tovább. Valaki más azonban még nálam is hangosabban bőg. Anitamama. Az, akit eleinte talán még mamának hívok. Vagy inkább csak Anitának. Ő legalábbis ezt szeretné.
Megszólal a telefon. Felveszi. Most sír. Egy ilyen sírással nem veheti fel a versenyt az ember. Még akkor sem, ha újszülött és fázik.
Hamar elfogynak a könnyei. Ajtócsapkodás. Italos üvegek csörömpölése. Fojtott hangfoszlányok. Eleinte még ritkán jönnek. Beszivárognak a szobába, ahol a rácsos ágy áll, mondani akarnak valamit. Azt suttogják: létezik egy út hozzá. Találd meg, ha életben akarsz maradni. Azt hiszem, életemben először akkor hallok zenét.
Nagymama minden reggel meglátogat minket. Felvesz. Kibontja a pelenkámat, ami egyszerre nedves és száraz. Régen az ürüléket cementként hasznosították.
Drága Anita, kezdi, elhanyagolod azt a gyereket. Ideje, hogy végre összeszedd magad. Szégyent hozol ránk.
Nem én kértem, hogy megszülessen, vágja oda minden egyes nap Anitamama. Ő akarta. És most, hogy lett egy lányunk, eltűnt. Ha azt akarja, hogy életben maradjon, vissza kell jönnie. Adjátok át neki, ha találkoztok vele. Vagy a gyerek, vagy én.
Nagymama a fejét csóválja. Szerinte csak magát hibáztathatja. Minden nőre ilyen sors vár, ha nem zárja össze a lábait, mondja, és elmegy.
Csak mi ketten maradunk. Egy egész nap telik el, mire nagymama visszatér.
Anitamamának néha eszébe jut, hogy ennem is kell. Az üvöltésem csak akkor tudja átverekedni magát a lemezjátszó és a zokogás hangjain, amikor egy kis csend támad. Amikor például becsenget egy panaszkodó szomszéd.
Elintézzük, hogy kirakják magukat innen, fenyegetőzik. Hogy nyomorban éljenek.
Nem a hidegtől félek. Nem is attól, hogy egy ismeretlen lépcsőjén landolok egy kosárban. A félelmem legalább annyira logikus, mint minden más eddigi kurta életem során. Táplálék nélkül meghalok.
Minden ember rendelkezik egy szókinccsel, amikor megszületik. Nem lehet bizonyítani, hiszen a csecsemők nem tudnak beszélni. Nem mindent értek. Az új szavakat még érlelem a számban. Egy nedves matracra rajzolom őket az ujjammal. Egyes szavak jelentését nehezen fejtem meg. Mint például a depresszió.
Néhány hét elteltével még mindig élek. De már nem sokáig. A testem már készülődik a legrosszabbra. Alig mozdul és csak ritkán sír.
Nagymama egy gyógyfürdőben kúrálja magát Varbergben.
Varbergben édességet és új protézist vesz.
Amikor visszajön, a lánya a kanapén fekszik és a plafont bámulja.
Nagymama bebugyolál egy plédbe és magával visz.
Itt fog élni, tűnődik nagypapa.
Egy ideig, feleli nagymama.
Nagypapa nem sokat beszél. Röfög, amikor akar valamit.
Egy koca a természet szabályait követi. Előfordul, hogy akár tizennyolc malacot is ellik, bár csak tizenhat mellbimbója van. Néhány nap elteltével a két leggyengébb elpusztul. További négyet ő maga nyomott agyon. Most már jut elég táplálék a többieknek. A gyász és a gondoskodás egy tőről fakad.
Anitamamának két melle van és egy gyereke. Mégis kis híján hagyott éhen halni.
Nagymama az ágyam mellett üldögél. Mesél, hogy nem unjam el magam. Busszal érkezett Svédországba.
Háború volt. A szülei addigra már meghaltak. A húga is vele utazott, de megbetegedett és eltávozott. Kíváncsi vagyok, hová mehetett, de még nehezen találom a szavakat.
Tizenegy hónapos és egy napos vagyok, mire a szavak végre engedelmeskednek a szájizmaimnak. Az adventet ünnepeljük. Nagymama mohába öltöztet egy gyertyatartót és meggyújtja az első gyertyát.
Hozsanna Dávid fiának, mondom.
Hallottad, kérdezi.
Valami gagyogást hallottam, mondja nagypapa.
Azt mondta, Hozsanna Dávid fiának, az első adventjén.
Magyarázd el neki a kulturális összefüggéseket is.
Óriási kezekben óriási újságok. Éppen most értettem meg, mik azok a betűk. De még nem formálok belőlük hangokat. A hangra, amit kiadok, mindig is képes voltam. Képes arra, hogy elmondjam, mi hiányzik. Vonalakat hanggá formálni már többet kíván. Valami fontosra jöttem rá, mióta itt vagyok.
Fordította: Hollós Judit Katalin
Jenny Tunedal Malmőben született 1973-ban. Jelenleg Stockholm mellett, vidéken él. Költő és irodalomkritikus, kreatív írást tanít a göteborgi Valand Akadémián. Költeményeit fordították már fehérorosz, lengyel, vietnámi, arab, spanyol és német nyelvekre is.
Marjun Syderbø Kjelnæs (1974-) Feröeri regényíró, költő, drámaíró és énekes. Nemzeti és nemzetközi díjak jelöltje és kitüntetettje, több műve jelent meg egyéb skandináv nyelveken, valamint angol, német, francia fordításban is.
Karin Smirnoff (1964-) a svédországi Piteåban él, újságíróként dolgozott, mielőtt megvásárolt volna egy faüzemet. Néhány év elteltével visszatért az íráshoz, és jelentkezett a Lundi Egyetem íróiskolájába. Lementem a bátyámhoz c. regényével debütált, amelyet jelöltek a 2018-as szépirodalmi díjra is. 2021-ig még további öt prózakötettel (regénnyel, novellagyűjteménnyel) jelentkezett.
Hollós Judit Katalin a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
