*
Bevezetés
*
„A szó csak részleges kifejezésre képes, a legkifejezhetetlenebb.
Minél kevesebbet beszélek, annál inkább kifejezem magam.
A tánc pedig még jóval a zenén túl található.”
(Izidor Cankar: Útközben)
Gyermekkorom első hat osztályát egy horvát nemzetiségű falu iskolájában végeztem és itt ismerkedtem meg a horvát kultúrával, annak zenéjével és népszokásaival. Egyik táncának a dallama még a mai nap is a fülemben vissza-visszacseng, ami így hangzik: „Igra kolo, igra kolo dvadesetidva”, ami magyarul valahogy így hangozhatna: „Járd a táncot, a körtáncot, huszonkettesével járjátok”. Emlékszem, hogy az osztályfőnököm az egyik barátommal elküldött a falunkba népzenét gyűjteni, benéztünk a szomszédokhoz és megkértük őket, hogy énekeljék el azokat a számukra kedves horvát énekeiket, amelyekre még emlékeznek, és ezeket magnóra vettük. Talán innen eredhet az a nyitott érdeklődésem, hogy más népek zenéjét és kultúráját mindig is figyelemmel kísértem. Később Szlovéniába keveredtem, ahol elvileg a körtánc számít a legrégebbi táncok egyikének, amit közösen vagy párokban egy körben táncolnak. Ennek igyekeztem utána járni Valvasor leírásában: A krajnai hercegség dicsőségében, melynek VI. fejezetében kifejezetten Krajna vidéken élő krajnai-szláv nyelv néphagyományait és erkölcsi szokásait kutatta fel és írta le.
A néphagyomány mellett azonban olyan prózai szövegeket is találtam, elsősorban Miklavž Komeljtől, akinek kisnovellájában egy cirkuszi artistanő elveszíti munkáját a covid miatt, az utcára kerül és táncolva, hullahopp karikájával szórakoztatja a közönséget, hogy fenntartsa magát és gyermekét. A cirkusz azért is fontos a tánc szempontjából, mert az még megőrizte a tánc egyetemes magyarázatát, ahol a tánc „egy másféle erők játéka”. Komelj egy másik prózai írásában, a kisregényében, pedig egy olyan fiatalemberrel ismerkedhetünk meg, aki a haldokló ljubljanai érseket szeretné 12 oldalas költői, filozofikus, teológiai eszmefuttatásokkal teli irományával megmenteni a haláltól, és ennek egyik főmotívuma lesz a tánc, a hópelyhek misztikus tánca.
Az Isztria északi részén található egy aprócska középkori templom: Hrastovlje, ahol érdekes freskók maradtak fenn teljes épségben, az egyik freskó egy Haláltánc jelentet ábrázol. Ennek történetéről is beszámolok.
Legrészletesebben a modern és kortárs szlovén költők versein keresztül igyekeztem bemutatni a táncot, mint ihlette és mozgatta meg az a szlovén költészetet. A tánc elsősorban örömet (vagy annak elvesztését) fejezi ki, egy közösségi szertartás terében. Forgása szédületes, és épp emiatt a szédülés miatt vonzó, mert kiforgat a világ megszokott menetrendjéből. (Műveikben a misztikusok odáig merészkedtek, hogy a táncot tartották az egyik legmagasabb színtű meditációs módszernek, ahol a mozgás újra felértékelődik.) Van, amikor a tánc álomszerűen jelenik meg, másokat megigéz vagy szinte kivitelezhetetlen, mert nincs elegendő hely a számára, pl. egy borospalack dugója alatt. S ki mindenkivel lehet táncolni? Akár magával a Marsallal (Titóval), munka után, szivarozás előtt, egy cseresznyefa alatt, akár a „mamám” kétszáz kilójával is felkérhette őt egy táncra. Vagy éppen Mátyás királlyal. A tánc témája lehet egy apró kis állat, akár pl a dongó, mely bájosan és játékosan egy szemlélődő ember észrevételeit tükrözi a mozgásával kapcsolatosan. Van olyan költő, aki az érintés nélküli táncon mélázik, oly erővel, hogy az már meghaladja a költészetet és az esszé birodalmába terel minket mély meglátásaival. A fiatalon meghalt avantgárd költő pedig lelkesen egy vad vérvörös forradalomba hívogat. Egy muravidéki költő a malom mélyén lisztben fekve élvezi, amint buborékokat fújhat és azok játékos táncában merülhet. A pleé, a rave és a vayang kulit féle táncok mellett helyet kap az esőtánc is, amikor maga a vihar előtti nyár vezeti a táncot, és ekkor „olyanbá tűntek a mozgó csontok, mint egy tangóval teljesen ellentétes, betanult mozdulatokat gyakorlók. És persze megjelenik egy váratlan vendég, a Halál, aki táncra invitálva egy ’olyan koktélt kínál, mely után már csak meghalni lesz kedvünk’. Vagyis majd csak itt kezdődhet az igazi Tánc! Ne reszkess, Kedves Olvasó e szédületes táncok hallatán, inkább annak szédítő forgásába vetődj, e tánccal örülj és együtt perdülj! „Haljunk hát!” Táncoljunk hát!
Lukács Zsolt
*
Svetlana Makarovič
TÁNC
Homály fűzi szíjra
testemet hajnalig,
bár kérve-kérem,
fel ne adja,
válj határtalanná,
légy sudár fácska,
süvölts át rajta
harsány szélvihar.
Ujjam vihar csavarja,
levelet göngyölget,
összetört öklömről
vékony háncsot hánt,
vállamról vér erek
nedv-kötegét nyúzza,
szívem szaggatja,
nevem összes
perzselő betűjét,
gyökerestül irtja,
haláltáncát ropja,
majd újra elcsitul.
Visszatér a homály,
vissza, oda messze
köd-görbületekre,
föveny-láp közibe.
Ott a romok mögött
már hasad a hajnal.
Csendes a pirkadat.
Fekete heg tátong.
Haj, sebem mily mély,
belőle hallik vissza kiáltásom.
*
TÁNCOLNI
Táncra.
Ma éjszaka mindenki szárnyra kap.
Ma éjjel tiszta feketében siralmas
halmok felett repesve táncolok.
Járjad!
Mérges pókkal kéz a kézben.
Mérges pókkal párosan, szemtől-szemben.
Bár mindenki kelletlen, mégis nevessen.
Megremegjen e kacagástól az éjjel.
Ropjad! A fejem… a fejem valahova
beszorult, fűzfaágon fennakadt.
Szaporázd! A sírhant mélyén
mozdulatlan fekszenek súlyos kőtömb
alatt holt táncosnők … Pörögj!
*
Svetlana Makarovič (Maribor, 1939): Költő, színésznő, énekes.
*
Srečko Kosovel
táncod vérvörös
Ha időtök engedi, bor csorduljon,
ha még szikrára leltek, máglyákba gyűjtsétek,
ilyenkor élő akkordok ugrálnak vadul,
vérvörös az ég, teljesen lángba borul.
Végtelen esti távlatok
skarlátvörösébe fehér tested rejtsd;
cikáznak fekete-arany villámok –
villám-király, így nevezzetek!
*
Srečko Kosovel (Sežana, 1904-1926): Költő, kritikus, publicista.
*
Tine Mlinarič
fehér buborékok tánca
A fehér fényesség homlokomon
oly verejtékcseppeket fakasztott,
hogy végső utamon, halálomkor
elhagyhasson. Hagyom, hadd távozzon
egy meleg, de kényes, holdfényes létbe.
Gidaként kecske énem tejben fürösztöm.
Ajkam fejősajtárt nyalogat, tevebőrbe bújtatom
magam alakját. Malmok fehér csendjére esett
választásom. Bennük szájüregemet
hó telítette be. Molnárként attól
fogva liszten heverészem,
ködfelhők illatán, hangosan kacarászom
és fehér buborékokat repítek a légbe.
*
Tine Mlinarič (Ižakovci, 1955): Költő, esszéista, publicista, etno-kulturális aktivista.
*
Robert Simonišek
Esőtánc
Villámlás és menydörgés nélkül ömlött
az apró, darabos eső, falútól városig követve
érthetetlen meséket dünnyögött.
Egymást követő SMS-eit küldözgette az este,
a vén, szikkadt arcokat lehántotta,
a poharakat fénnyel és zenével töltötte tele.
Néhány párocska önkéntelen a székeket elhagyta,
a gémberedett végtagok lágyságát előcsalogatva
a ritmus keresését fontolgatta.
A sarokból, hová nem ért a vihar szele,
olyanbá tűntek a mozgó csontok, mint egy tangóval
teljesen ellentétes, betanult mozdulatokat gyakorlók.
Felmerülhet ilyenkor a kérdés,
vajon képes lesz így forrására lelni bármely táncos
és a nyár, mi már tetőpontjára hág, így vezetni minket.
Minél inkább zúgott az eső, a távolság nőttön-nőtt
az intervallumok ideális és a valós állapota közt,
bennük egy vérző, meggyötört állat lődörgött.
Talán egy félálom során tört elő később,
ám ezt képtelenség a sarokból megállapítanod,
a tánc fortélyos titkait fürkészőn.
*
Robert Simonišek (Celje, 1977) — Költő, irodalmár, művészettörténész és kurátor. Filozófiát és művészettörténetet tanult, ezekből doktori címet is szerzett. Mindkét esszégyűjteményéért Rožanč-díjat, a nemzetközi kiállításáért Valvasor-díjat kapott. Számos helyen élt, továbbra is csak alkot, bárhol is legyen és él.
*
Petra Kolmančič
Vayang kulit
Ma este a dolgok s az érzések mellékneve mintha nem is létezne.
Ehelyett tiszta lelkesedéssel és osztatlan esszenciával kelted életre.
Itt, ahol vagy, valami gyengéden megérint,
kinyitod kalitkád, egy pillanatra átérzed mi is a szabadság.
Mindebben van valami mulandó – már-már darabjaira hulló,
megismételhetetlen, ahogy csak ő volt képes darabjaidra hullni benned.
Magadra zárod kalitkád, amint visszamászol,
elhajítod a kulcsot, a sarokban magad meghúzod.
Odakint árnyad pedig továbbra is csak lejti táncod –
csendesen, színtelen szeretkezik azzal, ki valótlan.
Fontolóra veszed: talajvesztett létünk csupa árnyék,
dolgok felületére tapadó valótlan színjáték.
E világ és az emberek felszínén sikló szürke árnyak lennénk –
érintésük mindennél sokkalta valóságosabb,
mint ahogy azt sikeresen színre vihetnénk.
*
https://hmn.wiki/hu/Wayang_Kulit
Petra Kolmančič (Ptuj, 1974): költő, szerkesztő, esszéista és kulturális producer. A maribori Ifjúsági Központ (MKC Maribor) irodalmi programjainak és az MKC Črka projekt vezetője, koordinátora. A maribori Szlovén Könyvnapok programigazgatója. A Dialogi folyóirat főszerkesztője.
*
Tomaž Šalamun
(Ha Maruškát megszállja a költészet, táncot lejt …)
Ha Maruškát megszállja a költészet, táncot lejt,
tündérként perdül-fordul,
némán és sápadtan Tierra del Fuego kapuja előtt ácsorgom,
nemes emberhez méltón bánok a betörőkkel, a földemet érintem,
a levegőmet,
a felszentelt lelkeimet, oszthatatlan mind és borzalmas,
a mezőimet,
Maruška
simogatlak, te állatka,
utánam lettek kiválasztva és kerültek máglyára.
*******************************(Amerika, 1972)
*
FRISS HULLA
A retesz magvába alig nyirbált deszkát tákol.
A zörej erőteljes. Lábon ki oson?
Estefele brokátban táncolok.
Férget eszem, szurokkal kenegetem fejem, Cupidót
gyalulom. Szardínián át vitorlázom.
A varsákban orra bukom,
és a szeme kékeszöld, akár egy Aktinia.
Nedves és édes. A falúból az emberek
fáklyamenetben a tengerhez mennek.
A bájos gyorsabban szaporodik, mint a csúnya,
gyerekének haja
hosszabb s a székesegyház
tetejére is hamarabb felhág. A rokkant
méhek sem zavarják, másokat
szerfelett. Senki se
szédeleg. Barlangba temettek. Nem
táncolok, nem is ugrándozom, mert
felülről nyom a föld.
(Ballada Metka Krašovechez, 1981)
*
Tánc
Döglesztő egy idő lehetett.
Öt délutánon át a szemtanúk elmondása szerint.
Fejem, az oxidálódott sárgarépa miatt fekete, fényes
sikolyok közt egy vászonnak csapódott. A városban usztasák
sétáltak. A kenyeret, engem mosdattak.
Aztán az OF (1) valójában egy kenyeres
kosárban csempészett át a gorjanci határon.
Ekkor mentettem meg egy életet:
elsőként Vojeslav Molè (2)-ét. Szép tengerész
kabátkában margarétát szakajtok,
szabadságomra várok.
Mindig is úgy képzeltem el, mint
egy vasútállomáson a robbantást.
Egy lelkes zenekar, majd egy földre
visszatérő fénycsóva;
amott anyám mezítláb, kibontott
haja a lépcsőkön fel egy bunker fele
tekereg. Senki sem menekülhet el
táncom elől, a fehér nyúl táncától. A frissen
toborzott újoncok teljesen megrökönyödtek, mint pl.
my brand new wife, akit meg-
érinthettem a Hold piramisán.
Teotihuacanból Ljubljanába
kacsázott, egy olyan ponyván, amellyel
a keresztényeket szokás megmenteni.
Elkésett! Lejtett még pár
kört, mint valami ittas légy, majd
borzalommal a tarkóján hanyatt dőlt ebbe
a fehér térségbe.
A pezsgőt ősidők óta isszuk.
Egy idős hölgy rizst a fogamra hintett.
Ezúttal fejet mostam.
Ám így se bírom elviselni
tengerentúli szörnyeim sikolyát.
Munkahelyemen vagyok.
Úton.
Én MINDENKIT megvigasztalok.
(Ballada Metka Kraševechez, 1981)
*
(1) OF – Osvobodilna Fronta (Felszabadítási Front). Szlovén politikai szervezet, amely 1941-1953 köz tevékenykedett a német megszállók elleni fegyveres ellenállással Szlovénia felszabadításáért, majd később a politikai hatalom átvételéért.
(2) Vojeslav Molè (1886-1973) – Szlovén művészettörténész, régész, konzervátor, egyetemi tanár és költő.
*
Tomaž Šalamun (Zágráb, 1941-2014): Költő.
*
Ana Svetel
NYITOTT ajtó
Az ajtó kitárva
az életre át-
süvít rajta
táncra pördít
áttetsző függönyt
porpihe
lebben, mint aprócska csillag
tükrözi padló fénye
mint aki (kedvelt rendfenntartás közben)
egy pillanatra a kertbe tűnne s elüldögélne
mint kinek inkább érzése
mint megfontolt ismérve a vezére
hisz az életre nyíló ajtó
sose lehet
zárva.
*
Ana Svetel (1990, Maribor): Költő, író, kultúrantropológus.
*
Aleš Šteger
PLIÉ
Légmentesen lepecsételt palack.
Katalógusszáma: hármas. Minden a helyén.
Ahogy a fény felé fordítom,
Az üvegen jól kivehető a három tél előtti ujjlenyomatod.
Egyre inkább körülöleli s elfedi őket az enyém.
Emlékszem, táncra vágytál a jéghideg levegőben,
Amikor megvettük. Folyamatosan tudtad.
De függetlenül a kölyökkutyák ugatásától és az időjárási viszonyoktól,
A fűszeres folyadékban tartósított rozmaring ágacska, változatlan maradt.
Egy elhalt szár, párszor már örökzöld levélrobbanásba tört,
Holt költők örökkévaló verssora, akár a professzorok élőknek szánt vigasza.
Emlékszem. Valami megmoccant bennem.
Vagy mindvégig ott volt e moccanni akarás
És csak ekkor pillantottam meg az üveg homorú
Aljától elváló szár végét.
A levelek kezünk emléke mentén lassan siklottak lefele
És elakadtak, a vékonyulás következtében.
Amikor nevén kezdtem nevezni magam,
Torkomon akadtak a szavak.
A balettcipő szinte esélytelen
Piruettek kivitelezésére e csipetnyi légtérben,
A makacs parafa alatt.
*
Aleš Šteger (1973, Ptuj): Költő, író, műfordító és szerkesztő.
*
Brane Mozetič
****
Az utcákat járom. Köröttem embertömeg. Nevetgélnek,
táncolnak, zászlókat lengetnek, jelszavakat kiáltoznak, sípokat
fújnak, ide-oda lökdösnek. Egy mellékutcába sikerül menekülnöm
és egy lépcsőkkel szegélyezett pincében eltűnnöm. Végre béke. Pár
sorban székek, emberek színészeket néznek, akik hallgatag fel-alá
mozognak egy színpadon. A színfalak hírtelen homályos éjszakai
bárrá alakulnak. Táncolok. Magával ragadott. Valamibe bele-
gabalyodok. Egy kar erőteljesen megragad, határozott hangon
megszólal: Kisasszony, mintha irányt tévesztett volna?! Rémülten
az előttem lévő hosszú hajú ábrázatába tekintek. Jean
Genet az, villan át agyamon. Egy hölgyike pedig rám förmed: Nézzé má’
magadra, cafka, kinek köllesz így? – Felröhög és máris elegánsan
pördül egyet a vörös szoknya rajta. Az illemhelység felé
veszem az irányt. Csak a tükörben figyelek fel rá: hosszú, fekete a szoknyám,
lehántom, megeresztem a csapot, vízzel suvickolom az arcom.
A smink csak nem akar lejönni. Letépem parókám, ingben és
nadrágban térek vissza. Észreveszem őt, most már rajta is ott a nadrág,
rövid pólós matrózokkal táncol. Az asztalhoz telepszünk. Cigizik. Most
még lehetetlen lenne lelépni, súgja oda nekem, odakint újságírók hada,
és ezeket a matrózokat nem illene felbőszíteni. Látod, mindegyik
övén ott lóg a kése. Nevetgélve fejével feléjük biccent, miközben köröttünk
rituális táncot lejtenek. Mígnem arcukat fekete maszk takarta alakok
félre nem lökik őket. Bőrükről patakzik a veríték, egy másik szobába
tuszkolnak, a földre tepernek, szoknyánk fellibbentik, hosszú hajunkat
tépdesik, hatalmas nyelvük ajkunk sminkét nyaldossa.
******************************************/Jean Genet/
*
****
Ajtóstól rám ront, majd ajkamra cuppan. Poharat tart
mindkét karja, vállamon nyugtatja, de továbbra is csak nyomul,
nyomul, ütemesen a konyhába vonulok. Ott győzelemittasan
az asztalra helyezi mind a két poharat: Íme, egy olyan koktélt hoztam,
mely után már csak meghalni lesz kedved. Ellenkezem,
karját visszarántom, a poharakkal felém közelít, de
közben arra ügyelek, hogy ki ne löttyenjen. Taktikát vált.
Ajkához emeli a poharat és teljes tartalmát egy szuszra
felhajtja. Most már mégsem hagyhatom cserben. Ülök, lassan
megragadom a másik poharat és kiiszom. Íze elviselhetetlen. Fel-
nevet és megcsókol. Hívok én egy taxit, mert egyedül úgysem
találnál. Te pedig öltözz. Szólít. Engedelmeskedem. Már az
utazás során forog a gyomrom, a többi autók megemelkednek és
leereszkednek, az út beomlik, az utcai lámpák úgy remegnek, mint
fák lombjain a levelek. Egy vén romos ház előtt kiszállunk, ám amint
belökjük a súlyos ajtót, odabenn fényözön ragyog, mindenütt testek,
zenére ugrándoznak lendületesen. Botorkálok, karon ragad,
előrébb vezet, de én csak a karját érzem, melyből
rettenetes puha-lágy érzés buzog belém. Lábaim
gumiszerűek, meg se tartanak már. Derekamnál átölel és
egy padra ültet, ahol akár egy puding szétesek. Mellém
ül, fejét ölemen nyugtatja, lassan, borzalmasan lassan
hajamat és arcomat simogatja. Nagyon távolból látom és
karjai rémesen megnyúltak. Ujjának minden pórusát
érzem. Közelebb hajol, e szavakat hallom: Ez a szerelem,
amit most érzel, ám magam se tudom, vajon ő mondta,
vagy a hangszóróból szólt. Köröskörül szétfolynak a színek,
arca is eltűnik, csak a párnák maradnak. Észrevétlen remegek, de
a hosszú karok ringatnak, a köd eloszlik, tízesével táncoló
testeket látok, felállok, táncba fogok, ő maga is felkel,
kissé arrébb eltáncol, ám továbbra is szemmel tart engem,
félek, hogy tekintetében elveszek. Köröttem táncosok,
tollakként lebegnek, a táncparkett üres, magunkra
maradtunk, mindenki fent van a galérián, fentről néznek le ránk.
Magához von, elfekszünk, valami puha anyagot érzek, mintha
ágy lenne, lemeztelenedünk, ömlik az izzadtság, ölelkezünk, ajkaink
összeragadtak, bőrének minden millimétere belém szívódik,
valamit habratyol, valamit kérdez, de képtelen vagyok
válaszolni, levegő után kapkodom, így maradok, felsóhajtok:
Haljunk hát.
******************************************/rave/
*
Álmok más nyelven (Sanje v drugem jeziku, 2018) c. kötetből
*
Brane Mozetiè (Ljubljana, 1958): Költő, író, és műfordító. A Center za slovensko književnost Aleph kötetsorozatának és a ŠKUC Lambada kötetsorozatának szerkesztője.
*
Edvard Kocbek
TÁNCBA HÍVÁS
Magányos kilincs, fülledt szoba, antik óra,
naftalin illata, a portré szemében ijedt fény
dereng, a papucsban egerek, a váza bort titkol.
Az ágy mellett az éjszaka álmát pirulák óvják, az ablakon
unalmas ujjlenyomat, a szótár ósdi szonettrímet rejt,
az ébredő kikelet ereje egyre erőteljesebb.
És én már az elemek szilaj részévé lettem, az ég
minden határának felszabadító ereje, örvény és villám
egyszerre, történelem tüze, hol vad Črtomir, hol Bogomil.
E mesés tavaszi rítust ünneplem, a merészség
igazságába nyíltan rohanok, életre-halálra töltött
fegyvert osztok, lázadó egységek győzelmét hirdetem.
*
Edvard Kocbek (Sv. Jurij ob ščavnici, 1904-1981): Költő, író, esszéista, műfordító, partizán, politikus.
*
Eva Petrič
Bábu
celofánba csomagolom
ujjacskád.
jól összerázlak,
majd egy kaleidoszkópba
szórva zárlak,
ahol körbe-körbe keringünk
1 x
2 x
3 x… –
míg el nem tűnik otromba formád.
most aztán készen állsz,
hogy mutatóujjammá válj.
*
(ÁLMÁBAN …)
Álmában
a tetőkön mezítláb táncol.
nyoma süpped
be
bele
beléje.
egész úton folyton
be
bele
beléje
gyermekálmába be.
történet töredéket cipel
minden lépése.
kora hajnalra büdösek már az ujjak,
lábujja körmén számtalan
számkivetett történet-töredék hemzseg.
Már-már mindennapi nyűg
követlek.
minden egyes lépésedből
gúnyt űzök,
átölelem,
átformálom.
lábadba kapaszkodom.
az utad seprem, néha előtted,
olykor mögötted.
badarság lenne leráznod.
folyton-folyvást rémületbe kergetsz.
lépten-nyomon átkozódsz.
ám rajtam át sosem gázolsz!
*
Eva Petrič (1983, Kranj): Költő, író, fotó- és multimédiális művész. Magyarul megjelent kötete: Világskatulya, Nagykanizsa, Czupi Kiadó, 2013. (Fordította Lukács Zsolt).
*
Gregor Strniša
TÁNCOSNŐ
Láss csodát, testének hófehér otthonát,
– oly hatást kelt –, örömest otthagyná,
gyermekmód lopva távozna, elveszne
a tánc ormótlan, zord rengetegébe tévedne.
Ezért forgás a tánca, ezért a halk álca.
Formák hullámzása szakadatlan palástja.
Mögötte jóformán, mint árnyas
feneketlen mély ligetbe, süllyed mása.
Mint gyermek kecmereg, egyet pördül.
Csitul a zene. A kislány meglendül –
a halkan hulló szoknya forgatagban
szűk, hófehér hona, mintha ragyogna.
*
AZ AKROBATA II.
Egy vakegér az artista,
illeg-billeg játszi alakja,
labdát gurít a sarokba,
lába közt illan a labda.
Mindet szemet megigéz,
e fura-lénytől eláll az ész.
Világunkba tán e figurát
a bábvilágból szalajtották?
Lába, keze mind-mind táncol,
mintha plafonon függne, láncon.
Szemleple mögött éjt sejtet,
bukik, de látta a csillagos eget.
*
Gregor Strniša (Ljubljana, 1930-1987): Költő, drámaíró és dalszerző.
*
Jure Detela
(Egy olyan táncon mélázom …)
Egy olyan táncon mélázom, mely még az érintést sem
használja annak szemléltetésére, hogy a testek a priori
egyesülhetnének, és ezzel a szemléletével nem is szeretné
tagadni a különböző helyekről történő
származását, kihangsúlyozva annak nyílt
idegenségét, ami miatt e testek egymással
értekezhetnének. Mivel az érintés a testi átalakulásokat
a megjelenülések végtelen történetének szédítő
feledésébe terelné, a táncosok lemondanak
róla. Táncuk a testi átalakulások
közös útját kutatja, oly érzékeny
figyelemmel minden egyes
táncosra, hogy minden táncoson
átsuhan a gondolat: a közös út még
várathat magára. Vajon azon állítás, hogy mi
is lenne ez a közös út, képes lenne-e megvetés
nélkül elviselni a közös színtérre lépő
és a közös teret felépítő testek fizikai
különbségét? A tudatnak azon szintje, amelyen
egy olyan állítás keletkezhet, miszerint a megnevezett
létezhet, megszállottan, a testek
egyesülése révén, egy táncban, amely
nem feltételezi a testek egyesülését, elvonulhatna
a világ egy olyan szegletébe, amellyel csakis
SZEMBEHELYEZKEDHETÜNK, de amelybe előzetesen
bele nem HELYEZŐDTÜNK. Ez egy olyan tudatállapot,
ahol minden gondolat, amellyel szembesül, újra
ismertté válik, hasonló módon, ahogy érzékeink
újra szembesülnek mindennel. Szeretnék egy olyasféle
tánchoz csatlakozni, amely hasonló újdonságot teremt
a mozgás és annak megértése számára.
*
Jure Detela (Ljubljana, 1951-1992): Költő, író, esszéista.
*
Jure Jakob
(ZÜMM …)
Zümm. A tavaszhírt hozó dongó idezümmögött.
A nap fénysugarán rebbenve érkezett
a bokor árnyékában megrekedt.
Nem mintha magánál lenne.
Zümmögése lehetne köhögés,
idővel egyre erőteljesebb röhögés.
Felhő fal napsugarat,
hűvös levegő dongót tartóztat,
ide-oda lengeti szellő,
akár a magára maradt hópihe, oly gyámoltalan.
Hirtelen erejét veszti a fuvallat, a szusz kipurcan,
a zümmögő alak meglódul
s a pőre kerten át iramol, eliszkol,
szabálytalan ellipsziseket hajszol,
mintha láthatatlan rossz ártással
lenne teli e földréteg feletti halom:
csapdába kéne csalni mind,
majd pedig nyakon csípni.
Ez lenne tán a tavaszi tánc,
ennyit tud egy bajosan szálló dundi varázsló,
aprócska varázslata gilisztákat dorgál:
ejnye, már így is porhanyós a szántó.
Mint célt tévesztett villám,
fejem mellett suhan tova,
két nyaktörő kört követve
a ház sarkánál veszik nyoma.
*
Jure Jakob (Celje, 1977): Költő.
*
Matjaž Pikalo
Esőtánc
Az indián varázsló hivatása,
hogy esőtáncát járja.
Az angyalok s a madarak
elcsendesednek,
ha felhők fedik az eget.
Az én fejem négyzet
a négyzeten.
Amikor szárazság szorongat,
a gazda nem óbégat.
A költőnek mindegy.
Monszun és szárazság
nála egyre megy,
őt sem a varázsló,
sem a gazda gondja
nem aggasztja.
Verse könyörgés
kettejükért,
mindenért.
*
Táncod jártad, vörös hajad lebbent
Kígyószemek meredeztek
A gyémánt talapzat
Diadalittasan pergett
Táncod jártad, vörös hajad lebbent
Egy hang villódzott:
„Játszma vagy halál!”
Ott álltam
Matróz gyanánt
Csak én tudtam
Kígyók voltát
Táncot jártad s vörös hajad
Még meg-meglebbent
*
A VÉGSŐ tánc
Az ég kékjén át
a mindenség jelenvaló
lüktetését sejtem
Az ősrégi árkokkal és ösvényekkel
szegélyezett
hegyekben,
hol őseim jártak-keltek
erőt gyűjtök
Itt fogom eltáncolni egykor
végső táncom
Hosszan és magasztosan járom
Harcoshoz illőn
Aztán utoljára még megtekintem
a lenyugvó Napot
és az, ’mi folyton
figyelemmel kísért ballomon,
feltűnik teljes
terjedelmében
Délen.
*
Hallottad … dalom?
Teremtésed táncolod
A teremtés a táncok tánca
A teremtésben ott egy pont
Ez pont én lennék
Egyik a másik nélkül
Létezni képtelen
Ha megállnál
Továbbáll a tánc
És az a kicsike pont is …
Ilyenkor ellebbenek
Tenyerem kitárom
A gyepen
Bort kortyolok
És reménykedem,
Hátha újra megláthatlak,
Táncosnőm!
*
Matjaž Pikalo (Slovenj Gradec, 1963) Költő, író, zenész (Autodafé a saját zenekara), rádióbemondó. 1990-ben a miniszterelnöki választásokon is indult.
*
Milan Jesih
MAMÁM TÁNC
Volt, hogy mikor a mamám táncolt,
a tömegvonzás is arrébb állott,
ettől pedig maga a Marsall is oda volt:
****„Tán én lennék, ki álmodok?
******************Kétszáz kilósan!”
******************És álla koppant,
elbűvölten sóhajtott, s majd megingott
– a követsége és vele a diplomata had –,
ám a mamám, mint üde, áprilisi légáram,
ki önlétében könnyedén, fürgén leng,
ezernyi sosem látott piruettet lejt,
benső fényével szürkület közepett
tőle világlott a kis kerti gyep,
és sehonnan, a semmiből csak úgy dőlt
ezernyi hang, mit törpék hada szőtt
táncba: mamám kis léptére, mozdulatára –
ám a mamám, szép és gömbölyded,
******************akárha testetlen
************szállt, úszott, lebegett
tüneményesen, parókája hintett arany tüzeket.
Semmi se izgatta az ég alatt ez idő tájt,
csak ámult-bámult, s ha ujja egy-két órán át
a lábán talajt sem ért, mélán tátotta száját
a Marsall is talán egy-két órácskát.
*
HA MARSALLSZÓ SZÓLÍT
A lámpa pergamen burája
méz-édes fényt sugároz,
mellőle a pamlagról órákon át bámulom:
a Marsall az asztalnál, mint dolgozott.
Ha végzett, elővette nagy szivarkáját,
végét lecsípve számára támasztékot talált,
s parancsba adta, „eredj, hívd a mamád,
Tartini hegedűjére hadd szóljon a tánc,
a Bécsi Szimfonikusok hada kísérje”,
majd kis szünet, ám rágyújtani rest,
„hisz jól tudod, te oktondi, s mind sejtitek,
mint lelkesít a muzsika, ha érces,
a bécsi filharmonikusok tudnak fantasztikusan
piano játszani, különösen a fúvós csapat…”
Ujjai közt forgatta, de meg nem gyújtotta a szivart
s várta, hátha magától gyullad lángra.
Felemelkedtem, de abban a pillanatban
az ajtóban – nevetve a Marsallra –
felragyogott a mamám alakja:
„Kedvesem, gondolatod parancs számomra”.
*
A MARSALL ÉS MACKÓJA
Egy cseresznyefa alatt szunnyadt a Marsall,
arcát nyomta puha mackó talp;
és a mamám a Marsallnak, a mackónak
– vágya s szokása szerint csupasz lába,
dadájától látva s indítva –
libbent, altatót lejtett,
csendben, épphogy súrolva a gyepet,
bájos mosolyával a Marsall álmát óvta,
netán álmában kezét vér locsolja;
netán lidérces álma miatt játékát megfojtsa;
netán álmában a halállal hajba kapna:
hogy nyugvást mély álomba zuhanna.
Emlékeimben őrzöm e napokat örömest
– még ha csak egyben volt is részem! –
anélkül, hogy telt volna az idő, csak tiktakolt,
ám elmúlt valahogy. De rajta senkivel sem osztozom.
*
Milan Jesih (Ljubljana, 1950): Költő, drámaíró és műfordító.
*
Miklavž Komelj
(Miféle izomzatot igényel …)
Miféle izomzatot igényel
a súlytalanság?!
Csak egy kettős ügynök megy
el a végsőkig.
De hiszen valami egészen másról
van itt szó!
Arról, hogy ki képes
a kötéltáncra!
Valami oly fennkölt érzés
fogott el,
hogy csakis a cirkusz
képes ezt kifejezni.
Miféle izomzatot igényel a súlytalanság?!
Szakadt kötélen ki táncolhat?
Mivel tért vissza?
Pontosan ezzel az elindulással.
Tükörről sminket ki nyaldos?
Tu, che le vanità conoscesti del mondo. (1)
Szükségem volt valakire
a megsemmisítésemre.
Ám, amint tényleg megsemmisültem,
képtelenség ezt elviselnem.
Miért lenne könnyebb megfékezni
a halált, mint az életet?
Miféle izomzatot igényel
a súlytalanság?!
(Liebestod, 2017)
*
(1) Te, ki ismered a világi hívságokat (Verdi: Don Carlo).
*
(Ne reszkess holdkóros gabona láttán …)
Ne reszkess holdkóros gabona láttán,
táblájába vetődj, ha elcsigáz a tánc.
üres rostára hullat könnyet a Sátán.
Jer, a menny velejét vacsoráld.
(A láthatatlan határán, 2022)
*
(Ahol minden lépted tánc …)
„Ahol
*****minden lépted
*****************tánc,
ott minden
******szavad
*********dalra vált.”
Ha
*****minden lépted
*******************táncot lejt,
ha minden
*********szavad
****************dalt fakaszt,
oly világban
**********találod magad,
**********hol minden lépted
*************************tánc,
minden
****************szavad
dal.
(A láthatatlan határán, 2022)
*
(Senki, de senki sem képes felébreszteni …)
Senki, de senki sem képes felébreszteni
a Han dinasztiából való táncosnőt.
Mozdulata egymaga elevenedett meg.
Mozdulata egymaga éledt fel.
De senki sem képes felébreszteni
a Han dinasztiából való táncosnőt.
Hogyan leheljen levegőt magába?
Ki verődik a lepkének?
Ő nem alszik. Ő sosem alszik.
Hogyan is aludna? Hogyan is aludhatna?
Senki, de senki sem képes felébreszteni
a Han dinasztiából való táncosnőt.
(Liebestod, 2017)
*
Egy táncoló lény éneke
Ó, a szexuálisan
érzékelhető
anyagtalanság!
Egy középkori
mondás:
„A templomos
csókja
csak
ámítás!”
Galambok csőre
katedrálist
csipeget.
Többé fel se
merül a kérdés:
„Mi is a teendő,
hogy a szó
ne az Emberségessé tétel
egyezményét
képviselje?”
Ugyanakkor
mi is a teendő,
hogy a szó
ne az Emberségessé
tétel
egyezményét
képviselje?”
És ki számított
a szabadság
szabadsággal való
felszámolására?
Bárhol is
lövöldöztek rám,
érthető volt,
hogy salvék
sokaságával
üdvözöltek.
Salva me,
fons
crudelitatis!
Csak addig a pillanatig
viselem e testem,
míg táncommal le nem vedlem.
Ám valójában
ez lenne az élve
boncolás.
(Liebestod, 2017)
*
A tánc és annak eszméje
ha testileg a fájdalmat nem élvezed
balerina sosem lehet belőled.
Testem még egy pillanatra se alakul hússá.
*
Ötlet, köthet
Az az ötlet, hogy a mozgás nem
lehet tánc-feltétel.
Az az ötlet, hogy a táncban nem figuráns a mozgás.
Még maga a mozgás sem.
Ez minden mélység mélyén rést üthet.
De minden mélységen.
Fűbe földelt serleg.
Ha rakéta süvít el melletted.
Ellobbant elme-ötlet.
Ha érkezik a másik rakéta lövet.
Ha a harmadik löveg özön süvölt: az elme
gondolatot ölt.
(Liebestod, 2017)
*
(Táncoljatok …)
Táncoljatok,
az éjbe vesszen lábatok!
A folyóval,
ki hezitál, forrását vagy
inkább tenger torkolatát keresse.
Egy skorpióval,
ki pók-
hálót himbál.
A pókokkal,
akár aprócskákkal
egy töviskoronán.
A karokkal,
kik csendes kebelből
csillagokat sajtolnak.
Táncoljatok,
az éjbe vesszen lábatok!
*
(A viszály úgy elmérgesedett …)
A viszály úgy elmérgesedett,
hogy szavakba önteni semmilyen
küzdelemmel se lehetett.
Talán a tánccal. Talán.
Talán a teljes
mozdulatlansággal.
A szerződést aláírtam,
de csak azért, nehogy
aláírásommal kötelezzem magam.
Nem – inkább azért,
nehogy az aláírásom
kötelezzen engem.
Az első eljövetelemhez.
A második eljövetelemhez.
A harmadik eljövetelemhez.
A „hűs üveget”
„hús üvegnek”
olvastam.
Hallom: „Oly nehéz
folytonos
rettegésben élni.”
Innen ered
a katasztrófák keresése,
a borzalmak
hergelése, melynek lényegisége,
hogy majdcsak
lanyhad,
hogy harsány borzalommá hitványulhat,
mely formáját tekintve
lehetne tiszta.
Melynek
senkire
sincs szüksége.
Idegen tánccal.
Saját
mozdulatlanságával.
A viszály úgy elmérgesedett,
hogy szavakba önteni semmilyen
küzdelemmel se lehetett.
(Liebestod, 2017)
*
Miklavž Komelj (Kranj, 1973): Költő, író, esszéista, műfordító, festő és művészettörténész.
*
Miljana Cunta
Tánc
Az éj zihálása sekély
fénylő hátad mentén,
hasad határán öblösen hátrál.
a szoba huzatos tere
liheg, sötétbe simul az ellágyult
ízület. S a kezek, melegek,
fehérek, e kívánatos karok,
szőnek dallamot.
S amott egy alig kivehető alak
még hanyag, röpke lélegzete.
A borda-prést éjsötét fény tölti tele:
Valaki mögöttem villanyt olt,
ahogy feléd táncolok.
*
Miljana Cunta (Šempeter pri Gorici, 1976): Költő, műfordító, szerkesztő és kulturális menedzser.
*
Oton Župančič
Mátyás király tánca
Egyet előre, egyet hátra –
Mátyás király – égi vágta.
Fel, majd le, hármat körbe –
Mátyás király Alenkát veszi ölbe.
Háromszor középre, négyre szélre:
Mátyás király, Alenkát ne vidd Délre.
Keresztbetett kézzel, nyakra-főre –
Páholja a török Mátyást agyba-főbe!
Talpunk csattan – csatt, csatt, csatt!
Mátyás lova – ugyan ugrálhat.
*
Oton Župančič (Vinica 1878-1949): Költő, műfordító, szerkesztő, esszéista és drámaíró. A szlovén irodalmi modernizmus alapítójaként tartják számon.
*
Fordította: Lukács Zsolt
