November elején elment közülünk Gáspáry Miklós. A szeptemberben tartott, hatvanéves érettségi vacsorára már nem tudott eljönni. Beteg volt. Fogynak a fiúk, fogynak a lányok.
Nem tudom, hogy az iksz vagy ipszilon generáció hozott-e némi változást, de mi a gimnáziumban, lányok és fiúk egyaránt a vezetéknevünkön szólítottuk egymást. Hűvös, más szóval Hűvösvölgyi Ferenc elmondta egy osztályfőnöki órán, hogy nem kell megsértődni, ha valaki más nevet kap, mert az gyakran csak azt jelenti, hogy jobban odafigyelnek rá a többiek. Ami gúnynak tűnik, lehet népszerűség is. Talán ezért nem vettem zokon, hogy Höndlej lett a nevem, ámbátor, a nürnbergi tojásnak nevezett első rugós óra megalkotója – családunk emlékezete szerint távoli rokon – Peter Henlein több tiszteletet érdemelt volna.
Nem emlékszem, ki és miért adta neki a Goáspoár nevet. Volt benne némi gúny, ami alighanem Hűvös francia különóráira utalt. Tíz, tizenöten a gimnáziumból hallgattuk reggelenként a magnetofonra felvett leckéket. Az akkoriban csak külföldön ismert tanítási módszer nálam nem vált be. Sziszi tíz évvel az érettségi után se felejtette el, hogy négyesem volt franciából. Lévén szorgalmi tantárgy, mindenki más ötöst kapott. Nem sokat szenvedtem emiatt. Hazalátogatva Genfből, az egyik érettségi találkozón elmondhattam, hogy az élet segített kiküszöbölnöm a csorbát.
Na, de, vissza a gimnáziumba. Hűvös az egyik reggel elküldött bennünket a Trombitás utcába. Emlékszem, amint ott tanakodtunk a legénylakásban, hogy eldöntsük, mit is kell elvinnünk Hűvösnek. Miklós azzal érvelt, hogy nem azért kellett átpörgetnünk a félig lejátszott szalagot, hogy aztán elvigyük Budafokra az üres tárcsát. Ez az érvelés számomra is logikusnak tűnt. Szerencsére, nem tévedtünk.
Talán már senki nem emlékszik rá, egyszer a matematika óra vége felé bejött egy tanárnő az osztályba, kezében két ajándék színházjeggyel. Aznap estére szólt, valahol a hatodik kerületben. Sorsolás döntött, hogy kik legyenek a nyertesek. Gabi néni kihúzta a két cédulát, aztán többen is felkiáltottak a meglepetéstől, amikor felolvasta a két ismert matematikus nevét: Gáspáry és Hendlein… Zenés, vidám darab volt, melyben a mit sem sejtő férfit és nőt nem a meglátni és megszeretni bűvölete, hanem a munkatársak pletykáiból fakadó kényszerhelyzet hozta olyannyira össze, hogy egymásé lettek.
A férfit Gálcsiki János játszotta. A színésznő nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon tetszett. És persze a darab is. Kicsit túldicsértem a műfajt, mire Miklós azt mondta, hogy képzeljem csak el Bánk bánt, aki miután megölte a királynőt, hazatér vidéki birtokára, ahol aztán boldogan él Melindával, amíg meg nem hal… Igaza volt.
Mi jut eszembe még róla? Trafikban nem árusított, pénzügyőr cigarettát szívott, amellyel minket is megkínált. Valószínűleg otthon kapta, vagy csente, hiszen nem voltunk még dohányzó korunkban.
Volt az egyéniségében valami a tizenkilencedik századi magyar irodalomból. Mondjuk Berend Iván, vagy nem tudom, kicsoda. Az egyik szombat esti osztály-összejövetelen, melyet Hűvös azt követően vezetett be, hogy minden fiú számára kötelezővé tette a gimiben működő tánciskolát, szólt a tánczene a Hűvös magnójából, ő maga nem táncolt, de néha egyedül lépdelt a zenére és volt aki süteményt evett, aki táncolt, vagy a táncolókat nézte az alkalomra átbútorozott osztályteremben – szóval, amikor mindezek így együtt voltak –, az egyik táncközi szünetben Goáspoár a dísz-zsebkendőjével legyezni kezdte táncpartnerének kimelegedett orcáját. Ezt a galantériát Lala, de azt is mondhatnánk, hogy Billy – mert úgy is hívtuk – némi szkepszissel szemlélte.
Talán másodikos voltam, amikor írtam egy szerelmes verset. A célszemély elsőbe járt, tehát legalább egy évvel érettebb lehetett nálam. A nagyszünetek végén minden nap láttuk egymást, néha köszöntünk is. Ő lefelé tartott a negyedikről, mi pedig fel a másodikról a negyedikre. Az volt a tervem, odaadom neki a lépcsőházban, de a bátorság még hiányzott. Úgy döntöttem, megkérdem Miklóst, mi a véleménye a versről. Megkérdeztem hát egy szünetben és a következő órán a köztünk lévő négy-öt padnyi távolságból már jött is a válasz: A versed nem giccs, mert igaz érzésekről írsz.
A kézilabda pályán rendezett gimnáziumi focibajnokságon Goáspoár volt a kapusunk. Nagyon jól védett, bár az öltözete: a nadrágba nem betűrt ing, rajta a bőr szíjjal úgy hatott akár egy szoknya. De védeni nagyon jól védett. Próbáltuk erről a Sziszivel meggyőzni a Berkét, de ő csak szarkasztikusan mosolygott. Ne hülyéskedj! mondta neki elhűlve Sziszi. Hát nem védett jól a Gáspáry??? Azt mondom én is, hogy jól, ismételte már harmadszor Berke. De az arcáról sehogy se akart eltűnni az a mosoly…
Már negyedikesek voltunk, amikor egy napon felvetette, hogy a nagyszünetekben világirodalmi művekről beszélgethetnénk azokkal, akiknek kedve van hozzá. Nekem nem volt, talán stréberségnek tűnt, de ahogy ezt közöltem vele, azt máig is bánom. Olyasmit mondtam, hogy legyen olyan, mint a többiek. A helyzetet súlyosbítja, hogy amikor ezt mondtam, nem csak ketten voltunk. Ha igaz a karma törvény, hogy a léleknek a tökéletesség felé vezető útján új meg új reinkarnációban vissza kell jönnie a földre, hogy kijavítsa a korábban elkövetett hibáit, akkor ez a feladat még előttem áll.
Au revoir, Goáspoár!
