Linn Skåber: A szívem egy bezárt bódé (két részlet)
Iván Andrea
Műfordítás – fordításmű – műfordító
Keresgélek az anyagok között a gépen, mi lehetne az a fajsúlyos, rövid írás, amely meggyőzi az olvasót és álszerény személyemet: kiérdemeltem a műfordító címet. Hisz az a jó néhány megjelenés, pár gyerekkönyv, egy-egy bemutatott színmű édeskevés, hogy valóban annak tartsam magam. Pedig annyira szeretném. Áhítozom a semmitmondó, hízelgő bókokra, a Facebook-lájkokra, férjem dicsekvő szavaira a baráti vacsorákon, és az öntelt önsajnálatra a családi összejöveteleken, amiért ismét senki sem olvasta a fordításaimat. Sóvárgok a kielégülésre, hogy mégiscsak hozzátettem a világhoz, és rettegek tőle, hogy ez illúzió, de olyan jó belekapaszkodni ebbe most, amikor már csak szemüveggel látom a képernyőt.
Tanakodom. Mely földrajzi területről érkezzen a tolmácsolt mű, a gazdag, északi bálnavadászok földjéről vagy a már-már egzotikus, várnai vagy naposparti emlékeket ébresztő Balkánról. Küzdök az egómmal, legyen egyszerre hangulatos, lendületes, ugyanakkor mélyenszántó és nyelvileg kiművelt, briliáns alkotás. Mindennek a tetejébe természetesen könnyednek és szórakoztatónak is kell lennie. Akár a mesebeli lány története: hozzon is ajándékot, meg ne is! Legyen rajta ruha, meg ne is!
Mentő ötletem támad. Keresek a karácsonyi ünnepekhez illő szöveget! Hosszabb töprengés után a norvég Linn Skåberre esik a választásom. Könyve kamaszokkal készített interjúk alapján írt monológok egyvelege, kamaszpanaszok. Egyszerre gyötrelmes, varázslatos és őszinte önvallomások életünk azon szakaszából, amikor még tisztán látjuk, hogy mi az igazság és a hazugság, és hogy milyen a valódi önzetlenség és a szeretet.
Álljon hát itt két részlet a norvég médiasztár és színész A szívem egy bezárt bódé c. könyvéből. Monológok a felnőttkor küszöbéről, amelyek megpróbálják megragadni ennek a nehéz, intenzív időszaknak a folyamatát. Valódi, elsöprő, fájdalmas és örömteli érzelmek ünnepnapokra. Régi, meghitt időkbe repítenek vissza, oly korszakokba, amikor még egyértelműen kirajzolódott az igaz és a hamis közti határvonal, abba a korba, amikor még nem taszított át e határon az elismerés és a siker vágya.
Linn Skåber
A szívem egy bezárt bódé (két részlet)
– A szívem egy bezárt bódé –
A szívem akár egy bezárt bódé
egy tengerparti, elhagyatott kempingben.
És tél van.
A falipolcok üresek, néhány szem földimogyoró
hever a földön, meg egy összegyűrt, ottfelejtett
Kvikk Lunsj csokipapír.
Nincsenek már haverok, akik lökdösődnek, és egymás
nyomában a víz felé iramodnak.
Csak a hajópadlóra szállingózó hópelyhek,
és a deszkák közti repedésekben lopakodó szél halk fütyülése.
Nincs már naptej, pirítós- és fagylaltillat.
Szarszag van. Szarszag, tél és hiányérzet.
A szívem akár egy bezárt bódé
egy tengerparti, üres kempingben.
Pedig itt egyszer nyár volt.
Sor állt a bódé előtt, kamaszok, akikről patakzott a sós víz,
és mindegyiküknek napfény csillant a szemében
és grillázsfagyi a szája szélén, néhányan bergeni
vagy mindenesetre valamilyen nyugati dialektusban beszéltek,
és te ott álltál a hajópadlón, pont előttem a sorban,
a hátad egy tengerparti sziklára hasonlított,
gyönyörűen rásütött a nap a lapockacsontok között.
Nyalóka és ajakbalzsam íze volt a csókodnak.
Most minden szarízű. Szar-, tél- és hiányérzetízű.
A szívem akár egy bezárt bódé
a szobámban, egy lakótömb közepén.
És tél van.
– Hiszekegy –
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
És hiszek más, kisebb dolgokban is:
Például az új edzőcipőmben.
Amikor elolvad a hó, és hazafelé a suliból csikorognak a kavicsok az új cipőm talpa alatt, és süt a nap, és péntek van, és még nincs nagyon meleg, és a táskám könnyű, mert a legtöbb könyvemet leadtam, és nem léptem bele egyetlenegy kutyaszarba sem a fűben, amikor átvágtam a parkon.
És hiszek az előttem haladó tizedikesek hangjában, a mutálásukban, és a fiókában fent a fán és a részegben a fa alatt, aki érthetetlenül belekiabál valamit a levegőbe, nem dühösen, csak érthetetlenül. Senki sem képes dühöngeni egy ilyen napon.
És hirtelen olyan közel kerülök valamihez. Nem tudom, mihez.
Talán csak a tavaszhoz vagy a dombhoz, a kavicsokhoz vagy valamihez önmagamban.
És kedvem lenne valakinek köszönetet mondani.
Istennek talán. Az életért.
Vagy anyának. A cipőért.
És hiszek a joghurtfagyiban is.
A joghurtfagyiban, amit féláron adnak a Storosenteret bevásárlóközpontban péntekenként, és a városi bicikliben, amin 45 percig lehet közlekedni, mielőtt leadná az ember, és átszállna egy másikra, ha tovább akar biciklizni.
És hiszek a legjobb barátom szobájában, a tétlen semmittevésben, a sajtos és fűszerkeverékes szendvicsében, ami sokkal jobban ízlik nála, mint otthon, nálam.
Igen, és hiszek a taknyos gyerekekben, akik épp narancssárga mellényben jönnek felém a parkban ragadós manccsal, kézen fogva.
És hiszek a műanyagmentes boltokban, a kutyákban, a Mosse utcai vidámparkban és az öreg nőben a harmadikon, aki tulajdonképpen egy veszekedős vénasszony, de aki kedvel engem, mert kiskorom óta ismer, vagy mert összekever valaki mással; és hiszek a moziban, a sózott heringben és az emberekben, akik tovább élnek, mint gondoltam; és a nagymamában…
És hiszek a húgomban, aki jobban érzi magát mostanában a suliban, nem jól, de jobban; és az ajándékokban, amiket a konfirmációmra kapok majd; a hétvégében, a világbékében, a leszerelésben és a sárga csomagolású Smash csokiban.
Ezekben hiszek.
Ezért hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek, földnek és az ő új edzőcipőmnek Teremtőjében.
Ámen.
Illusztráció: Lisa Aisato
Ezek is érdekelhetik!
CHRISTINA ROSETTI VERSEI KÁNTÁS BALÁZS FORDÍTÁSÁBAN →
Öltsd ki a nyelved (Ivan Štrpka versei) →
Knut Ødegård: LÁTOMÁSOKRÓL ÉS HANGOKRÓL (Szappanos Gábor fordításában, bevezetőjével) →
