„Hallod az éneket?
Zsoltárt dúdol a hajnal.
Ébredezik a teremtett világ.
Félpár meleg zoknidat
csorba bögrédet
benne az ízetlen teával
a száraz kiflicsücsköt,
hűséges terheidet,
megszokásaid, rögeszméidet
haragvásaid, félelmeid seregét
félbemaradt dalaidat
kösd egyetlen batyuba,
s fel a vállra megint,
cipeld el ezt a napot is
Isten lábai elé.
Szerelemmel fogadja majd,
mosolyból horgolt
kardigánt terít rád
úgy bocsát utadra,
hogy még bírd hittel,
hogy fel ne add soha!”
Első pillantásra egyszerű, szinte beszélgető hangú költeménynek tűnik, ám a hétköznapi szavak mögött mély spirituális tartalom bontakozik ki: a mindennapi fáradtság, az ember személyes terhei és az isteni gondviselésbe vetett hit különös egységbe rendeződik Már a nyitás különleges:
„Hallod az éneket?
Zsoltárt dúdol a hajnal.”
A vers nem egyszerűen elkezdődik, hanem megszólal. A „Hallod?” kérdése rögtön bevonja az olvasót, mintha valaki halkan odafordulna hozzá egy reggelen. A második sor pedig azonnal zenei és vallási térbe emeli ezt a hétköznapi pillanatot: a hajnal zsoltárt dúdol. A természet itt nem néma háttér, hanem zenélő létezés. Ez különösen fontos, ha tudjuk, hogy a szerző hegedűművész. Nem lenne helyes minden képet automatikusan az életrajzból levezetni, de ebben a versben valóban feltűnő a zeneiség. A költemény mintha nem csupán jelentésekből, hanem hangokból, ismétlődésekből, ritmikai egységekből és fokozásokból épülne fel. A „Hallod az éneket?” felszólítása tulajdonképpen egy zenei kapu: arra kér, hogy ne csak értsük, hanem halljuk is a világot. A „zsoltár” pedig már az első pillanatban megadja a vers spirituális alaphangját. Nem harsány vallásosság ez. A hajnal nem prédikál, dúdol. Ez a szó nagyon fontos: intim, halk, emberközeli. Az isteni jelenlét ebben a versben szinte észrevétlenül, egy reggeli dallam formájában nyilvánul meg. Ezután azonban a költő hirtelen lehozza a tekintetünket a magasból a földre:
„Félpár meleg zoknidat
csorba bögrédet
benne az ízetlen teával
a száraz kiflicsücsköt”
Ez a rész a vers egyik legnagyobb költői bravúrja. A „zsoltár” után azt várhatnánk, hogy magasztos, biblikus képek következnek. Ehelyett zoknit, bögrét, teát és kiflit kapunk. És éppen ettől lesz hiteles a spiritualitás. A vers ugyanis nem azt mondja, hogy az Istennel való kapcsolatból ki kell lépni a hétköznapokba. Ellenkezőleg: a hétköznap maga válik szakrálissá. A fél pár zokni is odatartozik. A csorba bögre is, az ízetlen tea is, a száraz kiflicsücsök is. Rendkívül kifejező a „félpár” szó. Egy egész pár zokni még a rendezettség, teljesség képzetét keltené. A fél pár azonban tökéletlenséget, hiányt, szétszórtságot hordoz. Pontosan olyan, mint az emberi élet. És ekkor következik a vers egyik legnagyszerűbb fordulata:
„hűséges terheidet,
megszokásaid, rögeszméidet
haragvásaid, félelmeid seregét
félbemaradt dalaidat”
A tárgyak és a lelki terhek ugyanabba a felsorolásba kerülnek. Ez a költői mozdulat lényegében azt mondja: az ember nem tudja külön csomagolni a testét és a lelkét. Ugyanazzal a batyuval indulunk útnak, amelyben ott vannak a hétköznapjaink tárgyai és a legmélyebb belső terheink. A „hűséges terheid” paradoxona pedig különösen megrendítő. A teher az, amitől szabadulni szeretnénk, mégis „hűséges”: velünk marad. Vannak félelmeink, megszokásaink, haragjaink, amelyek hozzánk tartoznak. És vannak „félbemaradt dalaink” is, talán azok a dolgok, amelyeket nem tudtunk kimondani, megtenni, befejezni. Itt a „dal” szó ismét különös súlyt kap. A hegedűművész költő esetében szinte hallani lehet a mögöttes zenei gondolkodást. Az élet is dallam, de nem minden dallam fejeződik be. Vannak elakadt motívumok, félbehagyott tételek, el nem játszott hangok. A vers azonban nem azt kívánja, hogy ezeket eltüntessük. Azt mondja:
„kösd egyetlen batyuba,
s fel a vállra megint,
cipeld el ezt a napot is
Isten lábai elé.”
Ez a vers filozófiai és spirituális magja. Nem azt mondja: tedd le a terheidet, hanem: vidd őket Isten elé. Ez nagyon finom, és nagyon emberi különbség. A költő nem ígéri a fájdalom megszüntetését. Nem kínál könnyű megoldást. Nem mondja, hogy a hit eltörli a félelmeket. A hit itt inkább azt jelenti, hogy a terheinkkel együtt is elindulhatunk. A „cipeld el ezt a napot is” különösen szép. Nem az egész életet kell egyszerre elviselni. Csak ezt a napot. A következő nap majd újabb batyu lesz. Ez a mondat egyszerre hordoz fáradtságot és reményt. És akkor a vers váratlanul gyengéddé válik:
„Szerelemmel fogadja majd,
mosolyból horgolt
kardigánt terít rád”
Talán ez a vers legszebb képe. A „mosolyból horgolt kardigán” lehetne egyszerűen bájos kép, de a vers egészének fényében sokkal mélyebb. A kardigán melegít, körülölel, véd a hidegtől. A mosoly pedig a szeretet legegyszerűbb jele. A kettőből itt valami lehetetlen, mégis teljesen érthető dolog születik: a szeretet meleggé válik. És milyen figyelemre méltó, hogy Isten nem a batyut veszi el. Nem mondja: „tedd le, nincs rá többé szükséged”, hanem kardigánt terít rád, hogy elbírd. Ebben van a vers valódi bölcsessége. A megváltás nem feltétlenül azt jelenti, hogy megszűnik a teher. Lehet, hogy azt jelenti: kapunk annyi szeretetet, amennyi mellett tovább tudjuk vinni. A befejezés ezért nem harsány diadal:
„úgy bocsát utadra,
hogy még bírd hittel,
hogy fel ne add soha!”
A „bocsát utadra” visszavisz a reggelhez. Új nap kezdődik, az ember pedig megint útnak indul. A vers tehát körkörös szerkezetű: hajnalban kezdődik, és egy újabb útnak indulással ér véget. Mintha minden reggel ugyanazt a spirituális tételt kellene újra eljátszanunk. És itt tér vissza legerősebben a zeneiség. A hegedűs számára a zene nem pusztán dallam, hanem lélegzés, ritmus, ismétlődés, feszültség és feloldás. Ez a vers is így mozog. A nyitó kérdés – „Hallod az éneket?” – után megszólal a hajnal. A felsorolás fokozatosan nehezedik: zokni, bögre, tea, kifli, majd terhek, rögeszmék, haragok, félelmek, félbemaradt dalok. Ezután a vers eléri mélypontját a batyu képében, majd lassan fölfelé emelkedik: Isten, szerelem, mosoly, kardigán, hit, továbbindulás. Mintha egy zenei mű folyamatát követnénk: a csendes kezdetből fokozatosan bontakozik ki az erő és a feszültség, hogy végül megnyugvásba és feloldásba érkezzen.
Talán ezért olyan szép ez a vers. Mert nem állítja, hogy az élet könnyű. Éppen ellenkezőleg: pontosan tudja, mennyi mindent cipelünk magunkkal. De azt is tudja, hogy a hajnal énekel, hogy a világ minden tökéletlenségével együtt újra és újra ébred, és hogy valahol vár ránk egy szeretet, amely nem elveszi terheinket, hanem erőt ad azok elviseléséhez. A költő végül nem nagy igazságokat hirdet, hanem egyszerű, mégis nehéz útravalót ad: indulj el újra. A fél pár zokniddal, a csorba bögréddel, az ízetlen teáddal, a félelmeiddel, a haragjaiddal és a félbemaradt dalaiddal együtt. Mert nem az a feltétel, hogy előbb könnyűvé váljon az életünk. Nem kell tökéletessé, hibátlanná vagy terhektől mentessé lennünk ahhoz, hogy elindulhassunk. Elég, ha van bennünk még egy kevés hit, és akad valaki – vagy Valaki –, aki szeretetével továbbsegít bennünket. A vers utolsó mondata így nem parancs, hanem áldás, nem felszólítás, hanem gyengéd biztatás. Olyan, mint egy hegedű utolsó, halkan kitartott hangja, amely nem lezárja, hanem továbbengedi a dallamot.
