Emlékkrónika
Volt egy jó barátom. Ajtaja mindenki előtt nyitva állt, ahogyan szíve is mindaz iránt, ami szép és nemes. Hivatását hosszas mérlegelés után választotta ki, így lépve be végleg a muzsika birodalmába, hol tehetsége és szorgalma révén e művészetnek szárnyaló magaslatáig sikerült eljutnia. Lenyűgözte Wagner zenéje, rajongott Lisztért ‒ és rátalált a magyar hagyományok bárki által megismerhető, félig-meddig mégis rejtekútnak számító ösvényeire. Fölfedezni, sőt birtokba venni egy ily gazdag tartományt: olyasfajta öröm, s oly heves lángra gyújtja a lelket, melyhez foghatónak leginkább a vadászat szenvedélyét tarthatjuk (ám magam úgy vélem, tüze időnként még annál is forróbb szikrákat vethet).
Egykettőre gyűjtőszenvedély kerítette hát hatalmába nemrégiben elhunyt barátomat – akinek most már nevét is elárulhatom: Felvégi Bélának hívták. Kották, könyvek és lemezek garmada lepte el földesi otthonát: egy régi divatú, belül csinos és tágas polgárházat a nagy magyar síkság egyik dúsan termő – de vizek áldásaiban sem szűkölködő – vidékén. Falainál már csak a barátom által közöttük meghonosított szellemiség vált patinásabbá. Bútorok és képek, hangszerek s a kultúra megannyi formájú jelenléte mindenütt: együttesen oly egyedi atmoszférát kölcsönöztek e háznak, melyhez leginkább az „élő múzeum” meghatározás járhat közel (ám a sápatag kifejezés épp a lényeget, a mindent átható, személyes varázst nem érintené). S lakója immár saját bensőjében is a múlt nemes-patinás örökségét hordozta tovább, aminek jellemző példája lehet, hogy a legkevésbé sem volt hajlandó magáévá tenni azt a nyelvcsúfító ‒ rövidítve hadaró, artikulációt nélkülöző ‒ beszédmódot, amely olyannyira jellegzetes tünete ‒ egyben szimbóluma ‒ modern városi létünknek.
Elköteleződés a hagyományok iránt; hűség, melyet a hit ereje táplál: ezen lelki útmutatók váltak hát irányadóvá barátom számára. S miért épp a hagyományok? – kérdezhetné e ponton egy kellően még nem avatott olvasó. Létüket nem kell indokolnunk, hiszen ‒ ahogy a valamennyiünk által szeretve tisztelt Molnár V. Józseftől is tudhatjuk ‒ a hagyományok mintegy önmagukat magyarázzák; látszólag önmagukért léteznek, ámde célt szabva szív és értelem mentén, a puszta emberinél jelentősebb mérték szerint. Barátom így hát teljes odaadással tért a hagyományok kijelölte útra, miáltal őr is lett egyben. S az ilyen embernek immár minden lépését a választott út befolyásolja a továbbiakban.
S micsoda öröm: nem csupán megismerni valamit, hanem meg is ismertetni másokkal a szerzett tudást! Barátom ezért zongoratanításba fogott, végighaladva növendékeivel ‒ sok egyéb remekmívű darab mellett ‒ Bartók hatkötetnyi Mikrokozmoszán. Majd nemes buzgalma zenetörténeti ismeretterjesztésként nyert mind szélesebb medrű folytatást: előadásokat tartott, cikkeket publikált, szakmai társaságok tagjai közé lépett (Richard Wagner Társaság, Erkel Ferenc Társaság, Liszt Ferenc Társaság), sőt: létrehozta a Liszt Ferenc Társaság Kelet-Magyarországi Tagozatát. Végül elnökségi tagja lett a Liszt Ferenc Társaságnak. S épp Földesen, ottani lakosként ne lelt volna rá Karácsony Sándor szellemi örökére? A róla elnevezett Művelődési Társaság volt a negyedik kulturális egyesület, melynek barátom a tagjai közé lépett.
Élettársával ‒ Sőrés Ildikó zongoraművésszel ‒ számos közös koncertet adott és szervezett. Folytonosan művelte magát, szüntelenül álmodva: álmodva egy olyan Magyarországról, amelynek mindennapjaiban régi írástudók álmai kelhetnek végre életre ‒ ahol tehát a kultúra hagyományos, nemesítő fajtája általános serkentőként hat majd a társadalomban ‒, s ahol így nem csupán jelszavak, de tettek szintjén is vérré válhat örökségünk, a magyar műveltség létére, súlyára, perspektíváira figyelmeztető tanítás ‒ Mosonyi Mihály, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor szelleme. S tudva tudván, mi is a leglényegesebb a jövő szempontjából: ha csak tehette, nyomban az ifjúság felé fordult, hogy a még javarészt nyitott lelkekbe átplántálhassa a kultúra szeretetét ‒ és üzenetét, e divatos szóval élve. Törekvését szolgálta a gyermekcsoportok élén, évről évre megtett gyalogút is, Kaba városától Tetétlen kastélyáig ‒ Liszt Ferenc egykori ott-tartózkodásának emlékére ‒, s ugyanennek jegyében valósult meg – döntően barátom áldozatos erőfeszítéseinek eredményeként – a Mosonyi Mihály nevét őrző nemzetközi zongoraverseny is, Debrecenben, 2015 őszén.
Legszárnyalóbb tervei közepette, a kiteljesedés küszöbén érte a halál.
Sziklavári Károly
2017. július havában
Illusztráció: Felvégi Béla
