Kilencven éve, 1931-ben Edouard Dujardin megírta önigazoló könyvét, A belső monológ, megjelenése, eredete, helye James Joyce műveiben és a kortárs regényben című esszéjét.
És hogy miért kellett magyarázkodnia? Ha erre a kérdésre akarunk válaszolni, vissza kell mennünk 1888-ig, amikor a Revue indépendante című lapban megjelent az akkor teljesen ismeretlen író, Édouard Dujardin, A babérokat learatták című kisregénye. A könyv egy Párizs utcáin kóborló szerelmes ifjú gondolatfoszlányait rögzíti. A banális történet teljesen érdektelen, ám az elbeszélés módja korántsem az. Mindvégig egy belső monológot olvasunk, és ebben van a regény forradalmi újítása. Ám Dujardin nem a belső monológ formájában írt regény, hanem magának a belső monológ kitalálójának kiáltja ki magát. És itt kezdődik egy máig tartó műfaji vita: mit nevezünk belső monológnak? Ez a retorikai alakzat már az ókori irodalomban is jelen van. Az egyik legismertebb Oedipusz monológja Szophoklész Oedipusz királyában. Madame de La Fayette 1678-ban megjelent Clèves hercegnőjében számos, hosszú belső monológot találunk, amelyek közül a legnevezetesebb a hercegnő monológja, amikor ráébred Nemour herceg iránti szerelmére. Két évszázaddal később Stendhal Vörös és fekete című regényében Mathilde monológja olvasható vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében Raszkolnyikov hosszú belső monológja, amelyben anyja levelének elolvasása után elmélkedik.
Ezeket a monológokat Dujardin nem tekinti belső monológnak, mert szerinte egyetlen őt megelőző író művére sem jellemző „a logikus elrendezés hiánya”. A belső monológ dujardini meghatározása pedig a következő: „a belső monológ egy ki nem mondott, hallgatóság nélküli beszéd, amely révén egy személy a legintimebb, a nem tudatoshoz legközelebb álló gondolatát fejezi ki bármiféle logikus elrendezés nélkül, azaz születése pillanatában”. Ezzel a meghatározással az a probléma, hogy nem a belső monológra, hanem az angolul stream of consciousnessnek nevezett tudatfolyamra vonatkozik, amit valóban Dujardin „fedezett fel”.
A babérokat learatták megjelenésekor senki sem gondolta volna, hogy alig négy évtizeddel később szinte valamennyi francia folyóirat napirenden tartja Dujardin „találmányát”, a belső monológot. Nem mintha a szimbolista írás vált volna egyszeriben híressé. A művet továbbra is a lehető legnagyobb érdektelenség övezi.
Az érdeklődés akkor fordult Dujardin regénye felé, amikor Franciaországban 1922-ben megjelent James Joyce Ulysses című regénye. Joyce művét 1918 és 1920 között publikálta először The Little Rewiew nevű újság. Az írás azonnal botránykő lesz. Virginia Woolf „vulgárisnak” tartja, Wells pedig a „csatornák bűzét” emlegeti. A hivatalos szervek betiltják az „obszcén művet”, ezért kellett Párizsban megjelentetni. Amerikában csak 1934-ben, Angliában pedig 1936-ban adják ki Joyce könyvét.
A belső monológ, megjelenése, eredete, helye James Joyce műveiben és a kortárs regényben című esszéjének első részében Dujardin a klasszikus monológ mibenlétét fejtegeti Hamlet monológjának példáját említve, majd rátér az Ulysses belső monológjára: „Amit ma belső monológnak nevezünk, mint például Mrs Bloomé az Ulysses utolsó fejezetében, senki sincs, akinek az első olvasásra és bármilyen elemzés előtt ne az lenne az érzése, hogy egy jelentős irodalmi újdonsággal áll szemben.”
Miután felsorolja Joyce műveit, rámutatva ezekben a belső monológ jelenlétére, rátér az Ulysses hatására: „Azonnal, és még a könyvesboltokban való megjelenése előtt hatalmas visszhangot váltott ki. Mint Philippe Soupault mondja, „az irodalmi légkör Nagybritanniában és az Egyesült Államokban teljesen megváltozott”; de nem csupán az angolszász országok irodalmi légköre, hanem az egész művelt világé.” Ezek után leírja, hogy Franciaországban Valéry Larbaud a Szeretők, boldog szeretők című regényében alkalmazza a belső monológot, Jean Giraudoux pedig a Júlia a férfiak világában című regényében azt írja, hogy „Párizst nem a halál gondolata foglalkoztatja, hanem sokkal inkább a belső monológ”. És itt Dujardin felveti a kérdést: „honnan származik ez a szenzációs újdonság?” Majd megadja a választ: „ki tudja, mikor derült volna fény a kérdésre, ha James Joyce, példátlan nagylelkűséggel az irodalmi életben, nem tárta volna fel, hogy harmincöt évvel az Ulysses megjelenése előtt a belső monológot az én regényem, A babérokat learatták már alkalmazta.” Idézi magát Joyce-t is: „A babérokat learattákban az olvasó az első soroktól a főszereplő gondolataiban találja magát, és nem esetlegesen, hanem folyamatosan szisztematikusan, az elejétől a végéig.” Dujardin idézi a „tiszta költészet” megteremtője, Stéphane Mallarmé elismerő véleményét is, majd visszatér Joyce-ra, amikor az író Valéry Larbaud-val és még néhány íróval beszélgetve megszakítja azok dicsérő szavait, amikkel az Ulysses belső monológjait illetik, és kijelenti, hogy „a belső monológot nem ő alkotta meg, hanem mintegy harmincöt éve egy francia író, és megmondta nekik nevemet és könyvem címét.” Dujardin azt is megmagyarázza, miért nem került mindez napvilágra. Azért, mondja, mert Valéry Larbaud Joyce-nak tulajdonította a belső monológ „feltalálását”.
A köztudatban úgy él az Ulysses, mint egy hatalmas belső monológ, mások szerint egy tudatfolyam. A kritika hajlamos a kettőt egybemosni. Ezt teszi Szerb Antal is A világirodalom története című könyvében Az Ulysses kapcsán: „A belső monológ technikája az, hogy az író minden válogatás nélkül lejegyez mindent, ami alakjának tudatában megfordul, mégpedig úgy, abban a sorrendben, abban a laza, logikátlan megfogalmazásban, amint a tudatban felmerült: a tudatfolyam regénye”. Az igazság viszont az, hogy Joyce regényében a legkülönfélébb írói eljárások közül a belső monológ és a tudatfolyam kevesebb, mint a regény húsz százalékát teszik ki. A tévhit egyrészt azon alapulhat, hogy maga Joyce emeli ki a belső monológ jelentőségét, másrészt a regény utolsó fejezetét negyvenhat oldalon át Molly Bloom belső monológja foglalja el, egyetlen pont vagy vessző nélkül. Ami pedig a belső monológ és a tudatfolyam közötti különbséget illeti, leegyszerűsítve: a belső monológ egy olyan irodalmi eljárás, amely képes visszaadni egy személy önmagának szóló, ki nem mondott szóáradatát, azaz szavakba öntött gondolatokról van szó, ezzel szemben a tudatfolyam lelki folyamatok még megformálatlan stádiumában történő ábrázolására szolgál. Joyce egyaránt használja a belső monológ és a tudatfolyam technikáját. Míg az előzőre Molly monológja a példa, az utóbbit a Próteusz és A laisztrügónok című fejezetekben alkalmazza.
Az Ulysses természetesen magyarul is olvasható, méghozzá három fordításban is. Először 1947-ben jelent meg a könyv magyarul, Gáspár Endre tolmácsolásában (Nova Irodalmi Intézet), majd Szentkuthy Miklós nyelvi leleményekkel tűzdelt átköltésében (Európa Kiadó, 1974), végül egy fordítói csoport (Gúla Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán és Szolláth Dávid) Szentkuthy fordítását felhasználva jelentetett meg egy új, szöveghű magyar változatot 2012-ben (Európa Kiadó).
