*
Kalászok Kiss József mezejéről
Tűznézőben Kiss Józsefnél
*
*
Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
A Tüzek az egyik legnépszerűbb és legtöbbet szavalt Kiss József-költemény, ez a négy sor pedig szinte önálló életre kelt: fű-fa idézgette önértékelésnek is beillő meghatottsággal. Valahogy úgy, ahogy Csehov hőse, Ványa bácsi hangoztatta különállását, másokra fecsérelt életét, beváltatlanul maradt tehetségét, mígnem barátja, Asztrov doktor kemény receptet írt bajára: „(…) az ember normális állapota a különcködés.”
Nem kétséges: Kiss József tisztában volt azzal, hogy mezői dús kalászt hoztak, dúsat és a szemnek is mutatósat. Bármit vetett, jól aratott. A Hét című hetilapját már a kezdetek kezdetén észrevette Mikszáth Kálmán: „(…) láttam az első számtól, hogy ez olyan embereknek van szerkesztve, aminők majd ezután lesznek, ha lesznek.”
Lettek. A lap pedig majd negyedszázadon át nevelt írónemzedékeket, és emelt fel hozzájuk olvasókat.
A szerkesztő Kiss Józsefről – az alkotótársak
(Az emlékező sorokat a Kiss József és Kerek Asztala c. könyvből idézem. Bp. 1934.)
„Egyszer volt… Valóban. Egyszer, egyetlenegyszer volt egy különös szerkesztő, aki füstfelhőben dőzsölve tétlenkedett s közben láthatatlanul dolgozott. Ruhái egy széken lógtak, a csöpp kabátkája és a csöpp mellénykéje, mint a Hófehérke gyermekelőadásán a mesebeli törpék zubbonykái és kabátkái. (…) Ez az aggastyán egy gyermek volt. Lélekben is gyermek volt, a költészet felelőtlen gyermeke, aki a művészet felelősségét támasztotta magával szemben (…).” (Kosztolányi Dezső)
„A Hét-be mindenki akármit írhatott, a mondanivalónak nem volt korlátja. (…) De a formának tökéletesnek kellett lenni és az anyag, amelyből gyúrtak, a nyelv: szentség. Ez a nyelv muzsikáljon, mint a hegedű, legyen érces, mint a bronz, csillogó, mint a márvány, színes, mint a paletta. (…) Minden szó fontos, minden mondat egy építőművész gondos kiszámítottságával készüljön.” (Kóbor Tamás)
„Kiss József nekem mentorom, az irodalomban második apám volt, kivel (…) úgyszólván családi közelségben éltem.
Tizenöt éven át majd minden délelőtt ott ültem ágyánál, hol délig elhevert, olvasott, verseit is így írta s lever–n fogadta híveit, lovagjait, udvari népét, mind az írókat, kik bármennyit csufolkoztak a háta mögött és egymás között, egy dologban tudták s elismerték fejedelemnek, abban, (…) hogy úgy értett a mesterségéhez, mint az élők között senki más (…)
A mesterségnek az a tisztelete, mely még az újságírásba is klasszicitást vegyített, A Hét-ből indult ki. S A Hét-nél Kiss Józseftől, ki verstől szerkesztői üzenetig s névjegyig mindent a fülével írt (…).” (Ignotus)
„Hány új szókötés, hány új fordulat, azóta közkeletűek, az ő agyában születtek először. A kortársak sima és színtelen nyelve nála arannyal átszőtt szövetté válik, a szavak új illesztésekben új életet nyernek. Az Arany magyarsága és eredetisége keleti színességgel és nyugati finomsággal egyesül.”. (Babits Mihály)
„Egyszer verset vittem Kiss Józsefnek. Néhányszor elolvasta a kéziratot, azután eltette. Szemüvege alatt jól megnézte, azután két ujjával kotorni kezdett a mellénye zsebében. Gyanakodva, aggodalmasan körültekintett a szobában, amelyben csak ketten voltunk, s az asztal alatt meglökte a térdemet. Megértettem, hogy valamit titokban át akar adni. Odanyujtottam a kezem és egy apróra összehajtott papírdarabot nyomott a tenyerembe. Sólyomszemem a csücskéről megismerte: óriási összeg, egy húszkoronás volt. Súgva kötötte a lelkemre: De meg ne mondja Kosztolányinak!” (Kemény Simon)
„(…) Félszázadig hangzott édes, lágy éneked a hazában; nemzedékek lelkének adtál hangulatot, kellemet; rokona lettél a kedves estharangnak, mely apák, fiúk, unokák szívére hint örvendezést és nyugasztalást. (…) Emlékszem, emlékszünk, ugye barátaim, akik bejártunk hozzá, A Hét szerkesztőségébe, ahol egyiptomi cigarettel traktált bennünket, az a szelíd őrangyal pedig, aki most is vigyáz a költő nyugalmára, maga hozta a teát a szerkesztő úr áhitatos látogatóinak.
Ide lengjetek Ágota kisasszony, Szép Batóné, Simon Judit, Czobor Erzsike, Roboz Ágnes, meg te bús Rabasszony. (…) Reszkessetek meg boldog zsolozsmák, melyeket a poéta hittestvérei felé énekelt, hogy magyarul dicsérhessék az Istent. (…)” (Szép Ernő szavai Kiss József síremléke felavatási ünnepélyén.)
„Petrovics Sándornak mégiscsak jó mészárszékű ember volt az édes apja, ő magának pedig olyan villámos lelke volt, hogy a haragos ég is megijedt tőle. De ha valaki a falusi zsidó árendás házából indul el, ha félénken, illatos, halk és új muzsika álmokkal indul el, borzasztó ez nálunk, itthon. (…)
Max Nordaut nem szeretem, s mikor Párizsban beszélgettem vele, ott volt az asztalán nyitva és megjelezve Kiss József könyve. És kérdezte, hogy bús–e, víg–e, tud–e dalolni az ő nagy barátja? Egyszerre másnak láttam Nordaut, aki talán magyarul is csak Kiss Józsefért nem felejtett el.
Holnap, vasárnap, a Petőfi Társaság kezdi meg sorát a Kiss József–ünnepeknek. (…) Ma már talán meghallják a dalát mindenek s egy marék virágot szór elébe mindenki. Egy kapocs volt a lelke negyven évig a mi dacos, ázsiai szívünk és Európa között. Most már fogadjuk őt mindnyájan egészen a szívünkbe.” (1907. Ady Endre)
*
Prózai írásaiból a Jokli néhány részletét idézem fel; a házaló zsidó életének tipikussága mellett a ’kottát’ szeretném láttatni, az „arannyal átszőtt szövetet”, „a szavak új illesztését”, „az estharang” csengésének „rokonát”.
Részletek, apró képek a Jokli-ból.
„Talán nem is érdemli, hogy ilyen nagy feneket kerítsek a dolgának, mert hiszen mi volt Jokli? Egy hánytvetett, faragatlan, vaskos orrú, pihés, megtépett, száz esztendős házaló zsidó, vagy kilenc-tíz sváb falunak divatterjesztő orakuluma, rézgyűrű-, kláris- és pirosító szállítója. (…)
Mint mondtam, hét sváb falu volt Joklinak Istentől rendelt territoriuma. Mindegyikben huszonnégy óráig dominált és mindegyikben volt egy szállója: itt egy padlás, amott egy fészer, egy istálló, egy kis zugoly, ahol kihúzta az éjszakát. Délután jött és másnap délután ment, olyan pontossággal, mint napjainkban a börzei sürgöny. (…)
Zsidó húsvétkor rendesen meghívta őt a harmadik megyébe valami régi ismerőse. Ott áhitattal megülte a „rabságból való szabadulás” ünnepét.
„És vigyél bennünket a jövő évre Jerusolájimba!” – imádkozá – és újra visszament a svábok közé. (…)
Komoran, szinte mogorván tette meg rendes körútját falujában. Nem sokat teketóriázott az emberekkel. Lenézte őket. Visszaadta a kölcsönt a maga módja szerint. (…) Amikor kinn volt a faluból, a tágas mezőn, Isten szabad ege alatt, akkor fellélegzett. (…) Az örök nagy természet nyilt ölén a földönfutó Jokli keblében mintha valami homályos sejtés derengett volna fel arról, hogy van egy igazságosabb törvény, mint az embereké, (…) hogy van egy jog, mely őt sem zárhatja ki a nagy közösségből, hogy ez a föld nem a nemzeteké és nem a nemzedékeké, hanem osztályrészt követelhet belőle mindenki, aki csak itt van, s egyéb jogcím nem kell hozzá, mint amennyi az útszéli kis tücsöké, aki olyan parányi, mégis olyan hangosan ciripel, mintha egyedül volna a világon s övé volna az egész világ!
Jokli letette nehéz batyuját az országúti árok mentén a harmatos fűbe és úgy elhallgatta a kis tücsök zenebonáját, mintha értené, s úgy rá–rábólintott, mintha igazat adna neki!
Hát még az erdő! Mi mindent nem mondott Joklinak az erdő. (…) Az a hangtalan, mély nyugalom, amikor a madár is alig meri meglibbenteni szárnyait (…). S mialatt ő a somfagallyat köröskörül meghántotta fattyúhajtásaitól, fönn az égbe meredő sugarak ágai közt ott botorkált a mókus és okos szemeivel letekintett az ő régi ismerőséhez, a Joklihoz és incselkedett vele:
Zsidó-bidó Jokli, kell-e mogyoró?
(…)
Egyszer egy öreg koldussal találkozott az országúton. Annak a fogatját megvásárolta a Jokli és azontúl többé nem járt gyalog. Ki volt most már boldogabb a Joklinál?Még a Dárius kincsének sem örülhetett volna jobban, mint annak a rozzant kétkerekű taligának, és annak a göthös, rokkant vén parádés lónak örült. (…) Volt lótás-futás. Összeszaladt a hét sváb falu apraja-nagyja, hogy megbámulják a csodát. A sánta ló a tódott-fódott szerszámmal, – az ütött-kopott, lépten-nyomon nagyot nyekkenő taliga és a megtépázott arca; oly sajátszerű harmónia, valami magasabb humor ömlött el a képen, hogy aki látta, meg nem állhatta kacagás nélkül. (…)”
Eddig a részlet; mellé kívánkozik azonban valóságos „illusztrációja”, A szürke lovacska dicsérete című jajveszélkelés-költemény, nógató-ének, vagy csak búcsúztató – egy titokban elmorzsolt könnycsepp mellé:
A szürke lovacska dicsérete
Ajajaj! Csina-csina-csinuskám!
Cammogott, mint ki eklézsiát követ,
Ágyba nem hált se menet, se jövet,
Most siket meg néma, akár a cövek.
Ajajaj! Csina-csina-csinuskám!
(…)
Ki garas nélkül úgy el tudott lenni,
Ki csetlett–botlott s nem bántotta semmi,
Annak igaznak, szentnek kellett lenni.
Ajajaj! Csina-csina-csinuskám!
Félfülre hallott csak, félszemre látott,
De azért meglátja a mennyországot.
Ajajaj! Csina-csina-csinuskám!
(Aki ma A Hét-ről átfogó, csaknem teljes képet szeretne; kézbe veheti: 1978-ban a Magvető kiadásában két kötetben megjelent A Hét. Politikai és irodalmi szemle/válogatás I–II. Válogatta és sajtó alá rendezte Fábri Anna és Steinert Ágota.)
*
Balladáiról.
„Az 1875. év tavasza messzeható nagy remények szivárványát tűzte egemre. Nagy befolyású, országos nevű fölfedezőm akadt, áldott emlékű nagy irodalmi történészünk Toldy Ferenc személyében. (…)
Toldy Pista a Nemzeti Hírlap húsvéti számához érdekes irodalmi mellékletet akart összeállítani. Valaki figyelmeztette, hogy van egy új balladám, melyet hónapok óta kínáltam fűnek–fának. (…) Fölkért, hozzam el neki. (…)”
Elvitte, de Toldy István nem egyedül várta: ott volt az édesapja, Toldy Ferenc, kezében a Simon Judit kézirata.” Harmadnapra ott ékeskedett a Kisfaludy Társaságnak március havi menujén a Simon Judit. Vadnai Károly olvasta fel, és két újság közölte (…)”
Komlós Aladár a Tüzek című kötet bevezetőjében a siker egy másik bejáratát említi:
„Az 1882 fordulatot hoz életébe. Annak a véletlennek köszönheti ezt, hogy a bécsi Burgtheáter egyik tagja, Josef Lewinsky Budapestre jött, hogy Petőfit német fordításban szavalja Magyarországon. Kiss József Ágota kisasszony című költeményét is felvette műsorába, s páratlan sikert aratott vele.”
Ahogy melléjük szegődött a siker, mellettük termett a kétely is: egyáltalán balladák-e?
Komlós Aladár így foglalta össze a lényeget: „Ha az egykori akadémiai kritika a tragikumot, az újabb ízlés a lírát kevesellte, és a népiességet sokallta bennük.”
Nem dolgunk a méricskélés, mi sok, mi kevés? Valójában Kiss József maga a döntnök, hiszen maga sorolta műfajokba, amikor az egyes kötetekben a ciklusoknak nevet adott. Először a Kiss József költeményei 1868 – 1882 című kötetben jelentek meg Tragédiák cím alatt. 11 költeményt sorolt a ciklusba, köztük van a Simon Judit, az Ágota kisasszony, a Kántor Klári. És valóban azok: tragédiák! S az egyik megrendít, a másik csak karcol, ám szavalni (olvasni) éppenséggel balladának is lehet. A másik kötet címe: Kiss József újabb költeményei (1883 – 1889.) Ebben a kötetben azt olvassuk besorolásként, hogy Történetek. A Rab asszony, a Sulyom Peti hegedűje, a Czobor Erzsike, a Roboz Ágnes tartoznak a ciklusba, meg még Az anyaszív és a Mese a nagy csizmáról és a kis egérről. Amikor ezeket mondták-szavalták, ezeket is valahogy Simon Judit hangján adták elő.
A népszerűség élén mindenkor Simon Judit tragédiája állt, pedig nem volt egy sohasem hallott történet; megölte újszülött csecsemőjét, hogy elkerülje a szégyent (és a botrányt), mert „Apja, ki megejtett, cserben hagyott rútul.”
A világ előtt el is érte célját, nem tudódott ki a botlás. Az igazán súlyos büntetés azonban másfelől jött:
Simon zsidóéknál minden esztendőben
Kis deszkakoporsót tesznek le a földbe.
Judit „jóvátétellel” próbálkozik – utólag! Híres szép hajára, mely „kincs-arannyal ér fel”:
Ráfogja az ollót, – jaj be nagy kár érte!
Nagy titokban úgy megy a szent pap elébe.
Simon Judit – elkésett! A zsidó néphit mást írt elő a nők szépséges hajáról. Azt, hogy „férjhezmenetelkor legszebb díszét, haját tegye le a házi szentély oltárára. A női hajban van az inger, azzal veri fel az idegen férfi vágyait. (…) A közvélemény az olyan nőt (…) kikapósnak tartotta, s ha őt magát vagy családját baj érte, világos volt, hogy Jehova a vakmerőn tőle megtagadott hajfürtök miatt zaklatja az illetőt (…).” (Kiss József Jegyzete az 1882-es kötet végén.)
Simon Judit szembe ment a néphittel, nem akarta meghozni az áldozatot; amikor rájött, hogy vétett, utólag, titokban „mégis ráfogta az ollót.” Jehovával azonban nem lehet alkudozni: büntetése néphit-méretű!
Gyilkos a te ajkad, ha ártatlant csókol:
Eltiltalak téged az anyai csóktól!
Nem három napra szólt a tilalom:
Gyermeked násznapján akkor légy megváltva.
Hosszú a bűnhődés és nehéz, pokolian!
Simon zsidóéknál fényes minden ablak,
Lagzinak beváló keresztelőt csapnak.
Simon zsidó rágyújt egy égi zsoltárra,
Könnyben ázik Judit halovány orcája,
Kicsike magzatját százszor ölbe kapja,
Eleped egy csókért s mégsem csókolhatja.
Aztán mégis eljön a nap, megéri Simon Judit, amikor
Simon zsidó lányát elveszi a Náthán.
Judit átvergődik a tömegen, „átront a korláton”, át a menyasszonyig:
„Gyermekem, leányom…” Odaborul rája.
H ü l ő ajkát nyomja égő ajakára.
Ez a Simon Judit szomorú nótája.
Papírforma szerint – történet Az anyaszív is (Ófrancia dal): strófaszerkezete, refrénje, a történetet késleltető sorismétlések azonban – balladai építmény. A ballada vége meghökkenti az olvasót: ahogy az anyja szívét viszi a szerelembe bódult fiú (kegyetlen szerelmese kívánságára „ölbéli kutyájának”), felbukik, „és a szív elgurul a porba”;
És amint gurul… egyszer csak fennszóval –
Hallga csak, hallga! –
És amint gurul… egyszer csak fennszóval
Im hallja a legény, hogy a szív megszólal.
Megszólal a szív, sírva panaszosan –
Hallga csak, hallga! –
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
„Jaj! – Nem ütötted meg magadat, fiam!”
A befejezés, kiváltképp az utolsó sor – zavarba ejt; mi ez? Az anyaszív megrendítő, az egekre kiáltó mítosza, vagy a népéletben (és az iskolai olvasókönyvekben!) közhellyé laposodott „tudnivaló” az anyák jóságáról?
A keményre, szikárra kovácsolt balladai szerkezet, ha netán zavarba jönnénk, eligazít: Az anyaszív – ballada!
*
Kiss József lírájából az Ünnepnapok „énekeit” választottam.
Ünnepnapok (1889)
Az az igényesség, ami A Hét szerkesztését és írásait jellemzi, jellemzi Kiss József versköteteinek kiállítását, külső–belső (esztétikai) képét is. Az Ünnepnapok különösen szép: díszbe (a maga díszébe) öltöztet minden ünnepet, s így már a kezdő lap ráhangol arra a bensőségértékre, ami az adott ünnep adománya a megújulni (megtisztulni) vágyó lélek épülésére.
A kötet bevezető lapjai „Erről a könyvről” címmel eligazítást adnak az egykori, a messze maradt emlékek ihlető erejéről; hangulatokról, hangokról, képekről, emberekről:
„Mikor leültem e zsoltárokat, énekeket írni, behunytam szemeimet és lelkem elé idéztem régen bemohosodott képek egész sorát: azt a kis falut a hegyek közt a Rima völgyében, hol gyermekéveimet átéltem és a hová teljes életemben mindig vissza is vágyódtam. (…)
Késő ősszel, amikor a napok rövidülni kezdenek, mikor a kukoriczacsövek kicsüngő szakálla barnulásnak indul, rendesen benépesedett a mi kis falunk kaputos emberekkel. Összejöttek a hitsorsosok, megülni az év felét: Roshasónő ünnepet. (…)
Alacsony nádtetős parasztház volt a templom: talaja sárgaföld… mestergerendája faragatlan fenyő…ablaka mint a gyűszű!
A legvénebb ember felvette fehér halottas ruháját, odaállt a két kis ablak falközibe és kezdődött az imádság … Zajos imádság volt, tagadhatatlan, de igaz! (…)
Ó, azoknak az embereknek nagy szükségük volt istenre és egyszer egy évben meg is találták őt! (…)
És a távolban elenyésző hangok sajátos zümmögő melodiájára írtam én meg ez imákat, énekeket…”
A mindennapi kenyérért (Szombat ünnepére)
Kenyértelenségtől óvj meg, uram, minket,
A mi házunk népét, a mi gyermekinket.
Kenyértelenségtől,
Nyomortól, ínségtől
Uram, óvjál minket (…)
Óvj meg földhöz ragadt lelki szegénységtől,
Amely nem álmodik csak puszta kenyérről.
Ami bennünk lélek,
Az keressen téged
és emelkedjék föl.
*
Ím ez a törvény (Törvény ünnepére)
Ím ez a törvény! tekintsétek!
A mely fölemelt és megvédett.
Melyért apáink megszenvedtek,
És vértanúink elvérzettek.
Gránit elmálik, vas elkorhad:
Ez ellenáll puszulás, kornak.
Az Isten maga írta kézzel,
Azért dacol romlással, vésszel. (…)
*
Purim
„A Purim a sok zsidó tragédia közepette a kevés számú szabadulások egyikének megünneplése. Ezért találta a zsidóság ezt a napot legalkalmasabbnak arra, hogy (…) ezen élje ki mindazt az elfojtott humort élcet, tréfát, szatírát, paródiát, színjátszó képességet, művészi készséget és konyhaművészetet, melyet máskor féken kellett tartani. (…) „ (Scheiber Sándor).
Eladott bennünket
Kaján ellenségünk,
Ezüstér’, aranyér’
Minden nemzetségünk;
De te, uram, isten!
Te örökké éber,
Legyőzted az ellent
Furfangos cselével
Saját fegyverével.
Kockát ők vetének
A napra, az éjre,
Melyen eleinket
Hányaták kardélre;
De te, uram, isten!
Inségünket látva,
Támasztottál segélyt
Nem remélve, várva –
Legyen neved áldva.
(…)
Idillközelben hagytuk el Kiss József „tüzeit”, amikor még „Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre”; akkor, amikor még „Kis tarka köténnyel, a gyermekleány” és „az oldalán lebzselő” fiú „élesztgették” „boldog álmot fűzve”.
Arra a tűzre, amelyiket (mitológiáját tekintve) a Rig-véda szerint „a víz szülte”: az „égi tűz, a Nap a vízből kél és a vízben szentül el” (Jankovics Marcell: Mély a múltnak kútja. 69.).
Azután „A rőzselángra más tüzek jövének”; „származásukat” tekintve szintén mitológiai metaforára utalnak: Hephaisztosz úgy került a földre, hogy Zeusz megharagudott rá és lehajította. Így lett földi isten, aki földmélyi kovácsműhelyében végezte dolgát, a föld alatt egy tűzhányó tüzében izzította a Nap és a Hold tűznyilait. (Jankovics M., 71.)
Az újkori, a századforduló politikai mitológiája akár erre is építhetett, amikor így csodálta (mintha Kiss Józseffel együtt) a tűz legújabb változatát:
„Ó, milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.”
Ám e felkiáltás hangerőben (és lelkesültségben) is csillapodott a sejtelemmel:
„(…) lelkemmel káprázatok játsznak
S jövendő tüzek délibábja von.”
Komlós Aladár is óvatos: „Teljes hittel adja át magát a forradalmi álomnak? Nem lehet állítani. Némely sorban mintha egy kis aggodalom szólalna meg (…):”
Valóban: aggodalommal teljes a költemény befejezése:
„Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba’
Piszkálgatom a húnyó parazsat.”
