A kommunista hatalomban a dologgá minősített ember leigázása, alávetettségének az elérése volt a cél. A teljes szabadságot mindennek a tagadásával próbálta megvalósítani, melyet majd az egész emberiséggel azonosított új értékek megteremtése éltet és igazol. Az eljövendő új világ, úgy hitték, nemcsak az összes addig ismert politikai és gazdasági rendszert fogja teljesen átalakítani, hanem magát az embert is. E nemesnek tűnő cél elérése érdekében, az akadályok leküzdéséhez az erőszak, a kínzás igazán könnyen felmenthető eszköznek tűnt. Az ÁVH ebben a folyamatban csupán a hatalom egyik eszköze volt.
A letartóztatott személy kiválasztása, az ellene felhozott vád teljesen esetlegesen alakult. Ha valaki a gyűlölt osztály tagja volt korábban, vagy cselekedete bármiben szemben állt a hatalom céljaival ellenségnek kiáltatott ki. A bolsevik terrorban ami korábban bűn volt, most erénnyé válik, mert segítségével teremthetők meg a hőn áhított kommunista társadalomnak az előfeltételei és általa érhető el az emberiség igazi történelmi célja: a kizsákmányolásmentes társadalom. Ez a hit viszi a hatalmat kiszolgáló egyént egyre mélyebbre, mert ha egy kisebb jelentőségű dologban feláldozta már lelkiismeretét igazolni akarja önfeláldozását a cél alapvető nemességéről való meggyőződésével, amely aztán több, mint elegendő, hogy bármely morális vagy intellektuális megalkuvását ellensúlyozza. Így fogadja el végül fenntartás nélkül az „irgalmat nem ismerő osztályharc” tételét, amelyből fakad, hogy nem szabad „félúton” megállni, és a burzsoáziát, mint osztályt kell megsemmisíteni (és tulajdonát elrabolni!).
Százezrével éltek olyan emberek, akiket az „ellenséges kategóriába” soroltak, vagy akiket a politikai rendőrség egy-egy elejtett megjegyzésük alapján „preventív” meggondolásból vett célkeresztjébe, mondván nem zárható ki, hogy az illető egy nap besorolható lesz az ellenséges elemek kategóriájába. És akit egyszer valamilyen felsőbb parancsra, az aktuális politikai cél elérése érdekében letartóztattak és a vádlott szerepébe kényszerült, abból kibújni többé nem tudott.
A szerepek ettől kezdve előre kijelölt útjukon haladnak. A kihallgatást végzőnek az előre megírt forgatókönyvnek megfelelően kell cselekednie, szerepét tökéletesen kell alakítania. Nem hibázhat, hiszen könnyen ő is vádlottá válhat. A dráma szereplői – a kínzó és a megkínzott, a kihallgató és a kihallgatott – tulajdonképpen egymás foglyai. Mind a két fél járja a maga útját.
A kihallgatónak mindig az a célja, hogy megtörje a vádlott ellenállását. A bűnösség megállapításához bűnre nincs is szükség. Maga a vád sohasem valódi, még akkor sem, ha bizonyos elemei valóságosak. A hatalom szempontjai szerint kell megfogalmazni és végül elfogadtatni a vádlottal. A kihallgató például a vádlott vallomásában elhangzó mondatok átfogalmazásával olyan kijelentéseket ad a szájába, ami miatt sokkal súlyosabb ítéletre számíthat. Sokszor a megvádolt nem is tudja, hogy mit kell bevallania. Ennek eléréséhez a fizikai kényszer csak egy eszköz a sok közül. Kicsit mindenkinél más a szerepe, van, akit a fájdalom vagy a nagyobb fájdalom elkerülése miatti félelem tör meg, de van, akit éppen a fizikai kényszer tesz elszánttá.
Aki a kihallgatást, a vallatást vezeti általában komoly kiképzésen esett át. Nem csak a kínzás különféle módjait kellett elsajátítania, hanem azt is, hogy mikor és milyen mértékben kell azokat alkalmaznia. A kegyetlen cselekedeteket, kínzásokat elkövető vagy arra parancsot adó személyek nem okvetlenül beteg emberek, esetleg még torzult személyiségvonásokat, -zavarokat sem mutatnak. Köztük egészen mindennapos emberek – olyanok, akik minket a hétköznapi életben körbevesznek – is előfordulhatnak. A kérdés inkább az, hogy lesz majd belőle olyan egyén, aki minden tiltakozás nélkül – az ütlegelésre vagy akár a gyilkolásra felszólító parancsot is – végrehajtja. Már az sem véletlen, hogy ki jelentkezik az ilyen testületekbe. A motiváció sokféle lehet, van, akit a fegyver viselése vonz, mert az számára az erőt biztosítja, a mások fölötti fölény érzését táplálja. Más számára a csapathoz tartozás ad biztonságot, önmaga bizonytalanságát a parancs teljesítése oldja fel.
A fegyveres testületekben a parancs megtagadására szigorú szabályok vonatkoznak, aki azokat megszegi azok következményével is számolnia kell. A kísérletben résztvevőknek viszont nem kellet volna tartaniuk semmitől, ha megtagadják a parancsot. Mind addig, amíg a rangsorban felettük álló személy viselte a felelősséget a kísérlet végkifejletéért nem tagadták meg. Sőt néhányan közülük, akkor is a halálos áramütés mellett döntött, amikor ez teljesen rájuk volt bízva. Milgram szerint az, hogy az emberek engedelmeskednek-e a felülről jövő parancsoknak, vagy sem, azon fordul meg, vajon a család vagy az iskola az utasítások maradéktalan végrehajtására vagy azok esetleges megkérdőjelezésére bátorította-e a gyermeket. Az első esetben a gyermekből olyan felnőtt válhat, aki akkor érzi jól magát, ha parancsok szerint élhet. A másik esetben a felnőtt mindig kellemetlen feszültséget él át, ha olyan parancsot kap, amellyel nem ért egyet. Ezért tudja az ilyen ember a parancsot megtagadni, ha kell.
Amikor valaki bánt valakit, akkor ez a cselekedete azokat a kognitív folyamatokat hívja életre, amelyeknek az a célja, hogy igazolják a kegyetlen cselekedetét. Valamiképpen meg kell győznie magát arról, hogy akit bántott az megérdemelte. Az ideológiai felkészítésen átesett ÁVH-s, a „Párt ökle-ként” még büszke is lehet arra, amit tesz. Ezt a felsőbbségi tudatát még akkor is fent tudja tartani, ha egyébként tisztában van azzal, hogy valójában nem követte el a személy azt, amivel vádolják. Segíti ebben feltétlen hite a Pártban, hiszen hallotta elégszer a jelmondatot: „A Párt nem tévedhet”.
A fizikai kényszer alkalmazása után egy apró jutalom, például egy szál cigaretta, valamilyen enyhítés is sikeresen alkalmazott eszköz lehet a vallomás kikényszerítésében. A jól képzett kihallgató tiszt tisztában van azzal, ki hogyan és milyen módon befolyásolható, vagy győzhető meg. Van, akire inkább hat az érvelés, mint a fenyegetés, a hízelgés inkább, mint a zsarolás, és megfordítva.
A szociálpszichológiai vizsgálatok és kísérletek azt mutatják a meggyőzhetőség a következő személyiségvonásokkal függ elsősorban össze:
- kiderült, hogy a magas intelligenciájú emberek általában kevésbé meggyőzhetők. Igaz, ha igazán hatásos logikai érvekkel lépnek fel meggyőzésük érdekében, ők a legfogékonyabbak,
- minél magasabb valakinek az önbecsülése, annál kevésbé meggyőzhető. Míg a kudarcoktól szenvedő emberek fogékonyabbak a meggyőzés módjaival szemben,
- minél erősebb agresszív hajlamok élnek valakiben, általában annál kevésbé meggyőzhetők.
Mindez magyarázatul szolgálhat a laboratóriumi körülmények között megfigyelhető engedelmességre, amelynek a mindennapi életben is számtalan esetben tanúi lehetünk, például a munkahelyen vagy a kisebb-nagyobb közösségekben, de azt nem magyarázza meg, miképp alakul ki valakiben a kínzásra való hajlandóság, hogyan lesz belőle esetleg kínvallató. Nem ad magyarázatot, miért vettek részt a kínzásokban, s ha erre parancsot kaptak, miért engedelmeskedtek? Nem ad magyarázatot, azokra a kegyetlen tettekre sem, amelyeket némelyek szemmel láthatóan anélkül követtek el, hogy erre parancsot kaptak volna.
Hogy milyen lelki változáson mennek át, akiket a brutális cselekedetek, a kínvallatások végzésére képeznek ki, azok a pszichológiai vizsgálatok adnak támpontokat, amelyeket az ilyen kiképzésen átesett személyeken végeztek el. Haritos-Fatouros például az 1967-től 1974-ig uralmon lévő görög diktatúra tizenhat volt katonai rendészét vizsgálta. Fontos megjegyezni, hogy valamennyien sorozással kerültek a hadsereg kötelékébe és egyik személy esetében sem találtak bevonulásuk előtti időből, kóros magatartásra utaló nyomot. Miután átestek az alapkiképzésen, átirányították őket abba az egységbe, amelynek a politikai foglyok őrzése, kihallgatása és vallatása volt a fő feladata. A parancsnokok felmérték politikai irányultságukat. Először csak megfigyelés alatt tartották őket, hogy kiválaszthassák közülük a leghűségesebbeket. Azok maradhattak az egységben, akik ezt bizonyították. Erről az egyik kiválasztott így vallott: „ha kellett bizalmas értesüléseket szolgáltattunk ki a társainkról, s mindig vakon engedelmeskedtünk fölötteseink parancsainak.” A kiképzéshez hozzá tartoztak a brutális beavatási szertartások. Az újoncokat szidalmazták, ütötték, rugdosták, s a legkisebb fegyelmezetlenségért is megkorbácsolták. A megpróbáltatásokon túljutott, alkalmasnak látszó személyeknek, féltérden, szívükre tett kézzel kellett esküt tenniük, hogy a parancsoknak mindig engedelmeskedni fognak. Közülük egynek felsőfokú, ötnek műszaki-technikumi végzettsége volt, kilencen eljutottak a felsőfokú képzés második évfolyamáig, s csak egy olyan ember akadt köztük, aki csupán általános iskolát végzett. A kiképzés során állandóan azt hallották a tisztektől, hogy ők az elit alakulat tagjai és legyenek büszkék arra, hogy a csapatba kerültek. Sajátos szolgálati zsargonban beszélgettek egymás közt. Például a „teazsúr” a foglyok ököllel való ütlegelését, a „teazsúr süteménnyel” pedig a gumibottal végzett csoportos ütlegelést jelentette.
Érdekes, hogy az ilyen, sokszor csak a beavatottak számára érthető elnevezések használata minden diktatúra különítményeseinek a szótárában megjelenik. A Tanácsköztársaság híres Cserni József vezette különítményébe csak az erős fizikumú, vakmerő és mindenre elszánt embereket vették fel, lehetőleg a barna szeműeket és barna hajúakat, mert ezek hitük szerint „vérengzőbbek és elszántabbak, mint a kék szeműek és a szőkék”. A Lenin fiuknak nevezett terrorlegényeknek már a belépésükkor bőséges felvilágosítást adtak a rájuk váró feladatokról. Megmondták nekik, hogy a „burzsujokkal” szemben kíméletleneknek kell lenniük. Beavatták őket a sajátos elnevezések titkaiba is, például abba, mit jelent a „gajdeszbe küldeni”, vagy „angolosan”, „fél angolosan” megverni, kínozni valakit, vagy „úszni küldeni”. (Ez utóbbi a Dunába lövést jelentette, amit aztán tőlük tanulva, mint tudjuk a nyilasok vittek tökélyre.) Sokszor az egymást követő diktatúrák, a korábbi hatalomban kiképzett „szakembereket” is alkalmazzák, ahogy ez megtörtént az AVO esetében, melynek kötelékébe sok kipróbált nyilas verőlegény került. Hannah Arendt szerint „… az ÁVH tagjai, akik mindvégig lojálisak maradtak, nem alkottak sem külön csoportot, sem osztályt: alacsonyabb rangú képviselőit a lakosság legaljából verbuválták: bűnözők, náci ügynökök, a magyar fasiszta párt erősen kompromittálódott tagjai közül, a magasabb rangú tisztek pedig moszkvai ügynökök voltak, azaz olyan orosz állampolgárságú magyarok, aki NKDV-tisztek parancsnoksága alatt álltak.”1
Az említett vizsgálatban az engedelmességgel járó feszültség leküzdésére még számos más módszert is használtak. Az újoncok előadásokat hallgattak az „államellenes erők elleni harc szükséges voltáról”. A legnagyobb fegyelemsértésnek a foglyok iránt tanúsított engedékenység számított. Erről az egyik vizsgált személy ezt mondta: „Az egyik tiszt figyelmeztetett bennünket arra, hogy ha valaki segít egy fogolynak, az egész szakasz kap súlyos büntetést”. Erre azonban egyszer sem került sor. Az ütlegelések, kínzások iránti ellenérzésüket fokozatosan tompították. Arra tanították őket, hogy a verést tekintsék mindennapos dolognak. Kinek-kinek először csak a „rendbontó csőcseléket” verő első vonal mögött kellett állnia, vagy az ételt kellett a megvert fogoly cellájába vinnie. Aztán őrt kellet állnia, ott ahol az egyik társa éppen verte, kínozta a foglyokat. Egy következő alkalommal egyszer-egyszer már neki is be kellett állnia a verők közé. Az utolsó lépés az volt, amikor szakaszvezetővé nevezték ki és már neki kellett kiadnia a parancsokat a verésre, kínzásra vagy abban élen járnia. Ez a fokozatos kiképzés azokat az embereket is képessé tette szörnyűségek elkövetésére, akik erre – saját bevallásuk szerint – azelőtt semmiképpen sem lettek volna hajlandók.
Ezeket a módszereket a világ számos részén alkalmazzák. Kiterjedt vizsgálatokat végeztek például az amerikai zöld-sapkás alakulat tagjai között. A katonákat ott is beavatási szertartásokkal határolták el a külvilágtól, hogy fokozatosan új értékrendet alakítsanak ki bennük. Kimerítő gyakorlatokat végeztettek velük, hogy ne maradjon kedvük és erejük a tiszta fejjel való gondolkodásra. Engedetlenségüket órákig tartó csuklógyakorlatokkal, az étel és az alvás megvonásával büntették. Menetelés közben mindig erőszakról szóló dalokat énekeltettek velük. „Noha a gyilkolást mindig igyekeztem elkerülni – mondta egy zöld-sapkás – ha kellett, habozás nélkül megtettem. Mindenki, aki olyan kiképzésen esett át, mint én, képes lesz erre.”
Ronald Jones osztálytermi kísérletét is érdemes felidézni. A kísérletet azzal kezdte, hogy megkövetelte a diákoktól, hogy új pózban álljanak vigyázzba, s kemény, számukra addig ismeretlen szabályok szerint viselkedjenek. A kérdésekre adott feleletüket a padjuk mellett vigyázzban állva, Mr Jones megszólítással kellett kezdeniük. Újfajta köszönést is kitalált az osztály tagjai számára: a jobb kezüket – ökölbe szorítva – a vállukig kellett emelniük. Ennek a köszöntésnek, nem volt semmi rejtett jelentése, mindössze arra szolgált, hogy a tagokban erősítse a csoporthoz való tartozás érzését. Később az osztály tagjain kívül másokat is bevont a csapatba, hamarosan húszról százra nőtt a létszám. Jones tagsági igazolványokat adott ki, s egyes diákokat azzal bízott meg, hogy figyeljék a többieket, és jelentsék neki, kik azok, akik nem hajlandók az új szabályok szerint viselkedni. Mindössze öt hónap alatt Jones-nek sikerült egy olyan engedelmes csoportot maga köré tömöríteni, amely igencsak hasonlított akármelyik diktatúra „elit” csapatához.
Craig Haney, W.Curtis Banks és Philip Zimbardo pszichológusok a Standford Egyetemen még tovább jutottak egy börtönviszonyokat utánzó kísérlet során. Főiskolai hallgatók egyik csoportjából hat nap alatt kegyetlen „börtönőrök”, a másik csoportjából pedig „engedelmes foglyok” váltak. A kísérletben önként résztvevő diákokat sorsolással osztották két csoportra, „foglyokra” és „börtönőrökre”. Az „őrök” levetkőztették, fertőtlenítették s a valódi börtönhöz mindenben hasonlító cellákba zárták a „foglyokat”. Az utóbbiak néhány nap alatt teljesen kiszolgáltatottaknak és tehetetlennek érezték magukat. Az „őrök” ellenben egyre magabiztosabbak és erőszakosabbak lettek. Gyakran bántalmazták, megfélemlítették a „foglyokat”, bár arra, hogy ilyen módon járjanak el nem kaptak semmiféle biztatást. A kísérlet végén az „őrök” elmesélték mennyire élvezték a hatalmukat, s maguk is csodálkoztak azon, hogy a „foglyok” miért engedelmeskednek nekik mindenben. „Azt tették, amit mondtam nekik. Ha felszólítottam őket, bántalmazzák egymást, megtették, senki se vonta kétségbe parancsom jogosságát.” Annak ellenére, hogy az „őrök” nem kaptak előzetes kiképzést arra, hogy miképpen kell eljárniuk mégis a „foglyokkal” szemben ugyanazok a viselkedési elemek jelentek meg magatartásukban, amilyeneket az erőszakszervezetek tagjai mutattak. Úgy tűnik az erőszakos cselekmények iránti ellenérzésüket elnyomta a foglyok feletti hatalomnak az öröme.[1]
A vádlott korábbi társadalmi helyzetéből fakadó presztízsét a kihallgató igyekszik letörni, a korábbi hatalom kiszolgálását bűnnek beállítani, tekintélyét devalválni, műveltségét kigúnyolni. Címkékkel ellátni, így lesz a megkínzott a „nép ellensége”, „kizsákmányoló”, „fasiszta”, aki megérdemli a sorsát. Ez a címkézés a kínzást végző személyt segíti abban, hogy kisebb legyen benne a feszültség, amit amiatt érez, hogy túlságosan „kegyetlen” volt. Ha továbbra is fent akarja magáról tartani azt a képet, hogy ő nem egy kegyetlen ember, azt a személyt, akit az imént brutálisan bántalmazott kell még jobban lealacsonyítania.
A morálisan vezérelt ember a fogoly szerepében is ennek megfelelően viselkedik, a kínzások fizikailag megtörhetik, de a lelki tartását nem. Vallomásában inkább magára vállalja a tetteket, mintsem beárulja a társait.
Az előnyszerző beállítottságú viszont kezdettől fogva mérlegeli, figyelembe veszi mi az, amivel előnyt, könnyítést szerezhet és mi az, amivel elkerülheti a büntetést. Ő az a típus, aki a börtönben figyeli a társait és apró könnyítésekért jelent róluk. Ő az, akinek enyhítik a büntetését, ha vállalja, hogy besúgóvá lesz a börtönön kívül.
Végül az úgynevezett egyensúlyteremtő a morális szempontokat igyekszik összeegyeztetni az előnyök elérésével, illetve a hátrányok elkerülésével. Mérlegeli mi az, amit elmondhat és mi az amit nem.
Az önértékelésében, hitében, eszméiben, esetleg a társaiban csalódott, megtört vádlott, az újabb kínzás vagy az újabb megaláztatás elkerülése érdekében nem mutat több ellenállást és aláírja az eléje tett, hazugságokat tartalmazó „vallomását”.
Persze minden eset más és más. A szabadságért fegyverrel harcoló hite és kitartása erősebb lehet, mint azé, aki valójában nem azonosult a forradalom eszméjével csak belesodródott és most átkozza magát, hogy ilyen helyzetbe került. Míg az előbbi kitart és a kínzások ellenére sem árulja el társait, az utóbbi menteni igyekszik a bőrét és esetleg besúgó lesz.
Hogyan védekezhet a megalázott, megkínzott, kiszolgáltatott áldozat? Egyáltalán ilyen helyzetből kerülhet-e valaki ki épen? Nos bármennyire meglepő, igen.
Többféle módon is védekezhet a kiszolgáltatott személy. Nézzük először mit tehet a fájdalom ellen. A fizikai védelem lehet testi eredetű. Aki hamar elájul vagy elő tudja idézni ájulását bizonyos mértékben mentesülni tud a testi tortúráktól, a zavart viselkedés is lehet a test védekezése. Persze ennek nagy ára van, mert esetleg élete végéig ebben az állapotában marad. A bomlott agyú személy már nem lehet értékes a hatalom számára. Végső esetben az öngyilkosság is tűnhet megoldásnak a megkínzott személy számára. Erre persze a rabtartók is gondolnak és igyekeznek megelőzni azt. Mindenesetre, ha valaki kilép az életből már nem lehet eszköz a hatalom kezében. Az éhségsztrájk vállalása ennek egyik kockázatos formája. A rabtartók megpróbálhatják mesterségesen táplálni, és ez nem mindig sikerül. Ezek a kísérletek ritkán eredményeznek a vádlott számára valódi sikert.
Több sikert hoznak a lelki elhárító mechanizmusok a helyzet túlélésében. Az, aki az önértékelését végig fent tudja tartani ellent tud állni a befolyásolási kísérleteknek. Ugyan így segít a nehéz órák elviselésében a fantázia, a képzeleti képek előhívása révén az egyén mintegy kívülre tud kerülni a helyzetből. Van, aki ezt olyan szintre tudja magában fejleszteni, hogy a legnagyobb fájdalmakat is ki tudja rekeszteni a tudatából. Mintha egyfajta burok venné körül, amin semmi sem tud áthatolni (izoláció). „Egyetlen módon lehet túlélni az ilyen embertelen ocsmányságot: vissza kell vonulnod! Össze kell húznod magad, hogy ne érhessen hozzád! Nem fizikai értelemben! Ki kell vonulnod a reális térből! Mélyen a valódi, fizikai tested szabta határok mögé kell visszahúzódnod!” – írja Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvében. A hősies helytállás pedig egyfajta túlkompenzálás. Az identifikáció is ismert lelki elhárító mechanizmus, amikor a kiszolgáltatott azonosul az agresszorral, átveszi a rabtartó, a kihallgató viselkedését, értékrendjét, mintegy átáll a túlsó oldalra. A projekció pedig segít a belső félelmek, bizonytalanságok eltüntetésében, mondjuk úgy, hogy a rabtársaira vetíti saját negatív érzéseit.
A vádlott végig törekedhet a kis győzelmekre. Még egy napig kitartva meríteni erőt saját magából. Segít az is, ha sikerül valamibe belekapaszkodnia. Egy múltbeli cselekedetbe, egy szeretet személybe, a szabadság eszméjébe, az isteni hitbe. Ez utóbbi különösen erős támasz lehet, mutatják ezt a börtönbe vetett papok esetei. Az a rab, aki le tudja küzdeni a dühét, a haragját, és némán tűri a megaláztatásokat hamarabb érheti el, hogy „leszálljanak” róla, mit az, aki nem tud uralkodni magán.
A kiszolgáltatottság helyzetébe kerülő személy pontosan körvonalazott szakaszokon esik át, az egyiket követi a másik, és ha mindenkinél másképpen is zajlik le egy-egy szakasz előbb utóbb átkerül a következő stádiumba.
Az első stádium az elutasítás érzése. A rabok nagy többsége nem tudja kezdetben elfogadni azt az állapotot, amibe került. Úgy gondolja ez nem tarthat sokáig, valami tévedés áldozata, sikerül majd kimagyarázni magát. Ekkor még mindent tagad. Félig- meddig rab, de még mindig reménykedik, hátha csak rossz álom az egész, és pár nap, esetleg pár hét múlva hirtelen gyökeresen megváltozik a helyzet. Az ötvenhatosok ebben a stádiumban még reménykedtek, hogy mégis kivonulnak az oroszok, megbukik a kormány, Kádárék elmenekülnek, vagy hirtelen amnesztiát hirdetnek. Amit Radnóti ír a Hetedik eclogában a fogoly érzéséről, érvényes minden rabállapotra:
„…jó hírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.”
Ám egy idő múltán, kénytelen szembesülni valóságos, kilátástalan helyzetével.
A második stádiumban a legtöbben dühösek, őrjöngőek, haragosak lesznek. Felteszik a kérdést maguknak: „miért pont én kerültem ebbe a helyzetbe?”. Nem tudja elfogadni a bezártság, a kiszolgáltatottság állapotát. Úgy érzi mindent elveszített és nem fogja kibírni és feldolgozni azt az állapotot, amibe került.
A harmadik szakaszban a kiszolgáltatott elkezd alkudozni önmagával, mint a gyerekek. Időt akar nyerni. Megpróbál együttműködni, apró előnyökhöz jutni, kér egy pohár vizet, egy szál cigarettát, és el kezd beszélni, óvatosan egy-két mozzanatot az ellene felhozott vádakból elfogadva, hosszú önigazoló magyarázgatásokba kezd.
A negyedik szakaszban elfogja a csüggedés, a kilátástalanság érzése, közömbös lesz a sorsa iránt, depresszióba esik. Nem a nap, mint nap megismétlődő megaláztatás, az emberi méltóság sárba tiprása készíti ki a rabot igazán, hanem az örökösen ismétlődő mozzanatok, hogy semmi nem számít, nincs változás, nincs se múlt se jövő, csak a szürke semmi. Egyik perc múlik a másik után…Úgy véli a halál is jobb lenne, mint az az állapot, amiben van. A minden mindegy érzése uralkodik el rajta.
Az ötödik szakasz a teljes belenyugvás állapota, a halál közeli állapot. Már nem menekül fantáziáiba a valóság elöl, már nincs benne félelem. A halálos ítéletet is némán tudomásul veszi, kivégzését is tiltakozás nélkül tűri.
Az eddig elmondottak arra mutatnak, hogy a brutális tetteket elkövetők vagy a kínzásokat, kínvallatásokat végzők átlagos személyiségű emberek. és hasonló körülmények között szinte bárkiből válhat kegyetlen tettek elkövetője. Az olyan társadalomban, ahol a családban és az iskolában nem feltétlen engedelmességre nevelik a gyermeket felnőttkorában ritkán válhat brutális cselekedetek végrehajtójává és nem áll be kínvallatónak.
A vádlottnak a korábbi társadalmi szerepei jelentősen megszabják viselkedésének az irányát. Az, aki részt vett a harcokban a börtönben is a forradalmár, a szabadságharcos magatartását viszi tovább, az egyházi ember fogolyként is a hit hirdetője marad.
1 A sorokat Kodolányi Gyula idézi „Kilencmillió fasisztával” című, a Magyar Szemle 2017 februári számában megjelent cikkében
Kiegészítés:
„Senkit sem lehet kínvallatásnak, embertelen vagy lealacsonyító büntetésnek vagy bánásmódnak alávetni.” (Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata – 5. cikkely) Az idézett Egyezmény szerint a „kínzás” kifejezés minden olyan cselekményt jelent, amelyet szándékosan, éles testi vagy lelki fájdalom vagy szenvedés kiváltása céljából alkalmaznak valakivel szemben, hogy tőle, illetőleg harmadik személytől értesüléseket vagy vallomást csikarjanak ki, vagy olyan cselekmény miatt büntessék, amelyet ő, vagy harmadik személy követett el, illetőleg amelynek elkövetésével őt vagy harmadik személyt gyanúsítanak, hogy megfélemlítsék, vagy nyomást gyakoroljanak rá, illetőleg, hogy harmadik személyt félemlítsenek meg, vagy hogy harmadik személyre gyakoroljanak nyomást, valamint bármilyen megkülönböztetési normára alapított más okból alkalmaznak, ha az ilyen fájdalmat vagy szenvedést közfeladatot ellátó személy vagy hivatalos minőségben eljáró bármely más személy vagy ilyen személy kifejezett vagy hallgatólagos ösztönzésére vagy ennek hozzájárulásával bárki más okozza. Ebből kitűnően:
a/ a kínzás súlyos és szándékos kegyetlenséggel járó komoly testi-lelki sérülések okozása. (Az un. öt technika: alvásmegvonás, élelemmegvonás, állandó erős zaj, órákig tartó falhoz állítás, a fej zsákban tartása nem minősül kínzásnak, de alkalmazása a 3. Cikk rendelkezéseibe ütközik.)
b/ az embertelen bánásmód lényege, hogy az érintetteknek, ha nem is feltétlenül testi sérülést, de mindenképpen erős testi és lelki szenvedést okoz, míg
c/ a megalázó bánásmódé, hogy az áldozatban olyan erős félelmet, lelki gyötrelmet és alsóbbrendűségi érzetet kelt, ami alkalmas arra, hogy megtörje testi és erkölcsi ellenállását.”
*
[1] Később erről és más hasonló kísérletekkel kapcsolatosan erős kétségek merültek fel a hitelességét tekintve, az is felmerült, hogy utólagosan manipulálták az adatokat.
