Ferdinandy György (1935-2024)
†
A hetvenéves író nemzedéki évkönyvünkben így fogalmazta meg röviden (addigi) életét.
Eltelt azóta tizennyolc sikerekben bővelkedőbb esztendő; Ferdinandy György január hetedikén a floridai Miamiban – meghalt.
Emlékét megőrizzük. (A szerkesztőség)
Ferdinandy György
író, kritikus (Budapest, 1935. október 11.)
Hetven év három perc alatt. Budapesten születtem, a Vörösmarty utca 44/b-ben, egy napon a házmester néni fiával, Réti Karcsival. Apám cselédkönyves orvos, anyám úrilány. Családom mindkét ágon Kassáról került fel a fővárosba a 19. század közepén, a családfán békésen megférnek egymással a Rosenthalok, Szabók, a Czetók, Haussnerek, Haltenbergerek. Jogászok, iparosok, dzsentrik, baumeisterek. Még véletlenül sincsen közöttük íróember. Nekem is tízezer kilométerre kellett futnom, hogy erre a lapra tehessem fel az életemet.
Első, meghatározó emlékem a világháború volt, Budapest ostroma. Negyvennégy–negyvenöt, amikor anyánk a „szájába vette” három apró gyermekét, és átmentett minket éhínségen, romokon.
A második a Fővárosi Autóbuszüzem, első munkahelyem, ahol három év alatt feltérképeztem magamnak a szülővárosomat. A helyet, amit azóta is tetőtől talpig ismerek.
A harmadik, mondanom se kell, a forradalom. 1956 ősze, amikor néhány percre egymásra találtak ebben a kis országban az emberek.
Jött utána a penitencia: az emigráció hosszú, kemény iskolája, az idegen világ három évtizedes edzőtábora. Voltam kőműves és vigéc, dolgoztam futószalagon. A strasbourgi egyetemen doktoráltam, Remenyik Zsigmond latin-amerikai műveiből.
Következett a gyarmatvilág, a trópus olvasztótégelye. Harminchat éven át analfabetizáltam – így mondtuk – a Puerto Ricó-i gyerekeket. Megtanultam, hogy mindenütt a világon egyforma az igazságtalanság, és hogy mindenütt egyformák az emberek.
Első feleségem francia volt, a második kubai. Krétán, Lyonban, Amszterdamban és az Antillákon él négy szép, nagydarab gyerekem.
Voltam párizsi író, 1956 után megírtam tucatnyi francia kötetet. Voltam a Le Monde novellistája, közölt az Europe és az NRF. 1988-ban, harminc év késéssel adott ki először a Magvető. Azóta magyar író vagyok, a rövidpróza feszes, kemény változatait művelem. Hőseim az elesettek, az útpadkára szorultak. Az embermilliók, akiket elűztek valahonnan, akik mindent elveszítettek: hazájukat, családjukat és anyanyelvüket. A lassú, véget nem érő hazatérés a védjegyem – írta rólam nemrég egy kritikus.
Régebben voltak mindenféle díjaim, itthon József Attila- és Márai-, Galliában Saint-Exupéry-, mostanra pedig van mindenféle nyavalyám: rák, idegsorvadás, mifene. Egyébként dolgozom tovább, nem tettem le a lantot. A régi kertben élek, dédszüleim gyümölcsfái alatt.
Illusztráció: In memoriam
Ezek is érdekelhetik!
KELEMEN LAJOS (1954-2026) →
URBÁN LÁSZLÓ (1950-2025) →
Ádám Tamás (1954–2026) →
