*
/ Csontos Márta: Intézményesített lélek – Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
Két vers értelmezése: Iránytévesztés, Tükör előtt homályosan /
*
Ma 75 éves Csontos Márta költő, műhelyünk „házi kritikusa”,
aki több mint nyolcvan utóbbi években kiadott könyvünkről
írt értő-elemző recenziót. Köszönjük, köszöntjük. (A szerkesztőség)
*
Azt a különös történést, mely Csontos Márta alkotói mély-énjét – véleményem szerint – elérte, melynek hatása alatt a vizsgálandó két vers megírásába fogott, hogy magát a történést, illetve e történés ihletettségében születő gondolatokat, érzéseket, képeket, sejtelmeket, értékeléseket, képzeleti képeket megörökítse: fuvallatszerű, a szenttel és a kollektív archetípusokkal érintkező, irányváltásra késztető sorseseménynek nevezem itt a bevezetőben. Az esszé előrehaladtával folyamatosan bővíteni fogom ezt a meghatározást. Miközben az Intézményesített lélek című kötet két – elemzési szempontomból – kiemelkedő versét értelmezem, igyekszem e mély-lelki jelenség fogalmi szerkezetét, időbeli lefolyásának dinamikáját megrajzolni.
*
A lírai ént telített magányba kényszeríti a sorsesemény
Iránytévesztés
Megint remeg az iránytűd,
szédülsz a körpálya vonalán,
fekete pillák repítenek északra,
mert nincsenek már jogaid
a déli tengereken, versenytársad
hangját sem hallod – megbújik
a díszletek mögött, s te még
mindig keresed, ami nincs,
megsemmisülsz emlékeid
gyönyörein. A hajnal rongyaiból
kirázod az éjszaka lereszelt követ,
pályádról levonul a virágpehely-
körmenet. a széthordott port
elmossa a savas eső, álmod füstje
hiába száll magasba, nem veszik
észre a jelet: nem veszik át tőled
a szaporított kenyeret s halat.
Odaát valamit nem felejtenek,
neked meg csak emlékezni szabad.
A sorsesemény kezdetét remegésként éli meg az én. A remegés visszautal az élmény fuvallatszerűségére, ami egy hasonlatot takar: olyan a hatása, mint egy enyhe szélfuvallatnak. A szél képe hagyományosan a lélek egyik legfőbb kifejezője. A remegés az iránytűt éri. A vers metaforikájában egy utazást látunk, mely dél és észak között történik. Ám itt jelképekről van szó elsősorban, tehát e nagy irányok értelmezést igényelnek. A dél hagyományosan a meleg, a kiáradás, a közösségi lét, az életöröm, az együtt cselekvés, az érzéki örömök világát idézi, míg az észak a szigor, a keménység, a bezárkózás, a magány, a szellemi elmélyedés világára utal. Az iránytű remegése, a lélek remegésére utal, melyet az iránykijelölés okán érez. Az északra repülés képe lelki utazást jelez, egyfajta táltostevékenységet akár, melyet nem az én akar vagy választ, hanem rejtélyes fekete pillék okoznak. A röptető alig-létezők a lélektörténés fuvallatszerűséget erősítik.
A vers egy lelki irányváltás, avagy határozott iránykijelölés pillanatát ragadja meg. A pillanat dinamikus, hordozza a két irányhoz való én-viszonyulás feszültségét. Az én irányt váltott, de még mindig keresi azt a múltbeliséget, amelytől elfordította a sorsesemény. Ámde az már nincs. A dél hordozta emlékek gyönyöre megsemmisíti azt az énrészt, aki ott volt és tapasztalt. Az emlékek és vele a gyönyör azonban megmarad, noha elsüllyed az irányváltás következtén. Általánosságban kijelenthetjük, hogy a sorsalakító, identitásalakító eseményekben ellentétek, ellenerők feszülnek egymásnak. Van, ami elvész, amit az esemény lefojt, burokba zár, és van, ami felé megnyit. Az irányváltás, iránymódosítás, fókuszkorrekció alapvető jellemzője ennek a fajta sorstörténésnek.
A lírai én éjszaka követ reszelt. Ez egy rituális-jelképes képzeleti cselekvés. Mint ilyen értelmezésre szorul. Minden rituális cselekvés feltételezi azt, hogy a lét egyfajta élő-leheletfinom-szent-fátyol. Erre a fátyolra jelképes cselekvéssel lehet felrajzolni ábrákat, ezek az ábrák a létfátyol szentsége folytán erősen alakítani tudják a lélek belső szerkezetét. A kő az északi világra utalt, annak keménységére, szigorúságára. A reszelés annak a tevékenységnek a jelképe, melyre a sorsesemény hívja az ént. A reszelés, őrölés, darálás: egy kemény valaminek átalakítása, ennek az átalakításnak a kezdete. Az én mintegy malommá válik. (Ez nincs kimondva.) Majd a lereszelt követ kirázza rongyaiból, közben az éjszaka hajnallá érik, azaz elérünk egy nagy archetipikus küszöbhöz. Én ezt az átmeneti rítust megszabadulásként értem. A fuvallatszerű, transzcendens eredetű, lelki irányváltás fő tudattalan-sejtelmes követelménye az, hogy a személyiség porrá zúzzon valamit magában vagy világviszonyában. Kérdés, mit. Ez rejtély marad. Ez a fajta sorsélmény mindig rejtélyes. A lélekbe varródó rejtély pedig mindig hosszan tartó értelmi és cselekvő feladatot ró a személyiségre. „Pályádról levonul a virágpehely- / körmenet” – ez is egy rituális cselekvés, ám ezt nem a lírai én végzi, hanem a fuvallat. A virágvasárnapra is utaló rítus levonulása megszabadít a dél tavaszias-nyárias, meleg, érzéki-szép, vonzó hatalmától. Megjelenik a magány és közösségi lét ellentéte, az egyedül elvégzett (titkos, saját magára vonatkoztatott) rítus és a közösségi rítus, a körmenet között. A rejtély mellett a magányba záródás jelent meg új jelenségként az eredeti élményt tovább színezve.
A fuvallatélmény, a rítusok történése után megérkezünk a vers szentélyébe, oda, ahová a szavak, a mondás révén a lélek mélye törekedett. A csodához, mely az én révén történik, ám amely nem tud túljutni rajta. Az a kínzó, érthetetlen ellentmondás keletkezik, hogy bár a csoda megtörténik, sem az emberek, sem a transzcendens hatalom nem vesznek róla tudomást: „álmod füstje / hiába száll magasba, nem veszik / észre a jelet: nem veszik át tőled / a szaporított kenyeret s halat”. A lírai én a fuvallat, irányváltás, jelképes cselekvések, magányba zárulás, rejtélyesség révén megéli a rítusok mindenkor remélt, kívánt hatását: teremtővé válik benne az élet termékenysége. Olyan csodát tesz, melyet a történeti Jézushoz kapcsol a keresztény hagyomány. Ebből következően a lírai én azonosul a kereszténység isteni-emberi főszereplőjével, pontosabban azzal a kollektív archetípussal, mely a történeti megváltót is megalkotta. Kissé szabadon engedve a fantáziámat arra jutok, hogy a jelképesen-rejtetten malommá váló személyiség önmaga kőmivoltát (mint búzamagot) megőrölte, hogy a kőporból (a lisztből) új létezőt (kenyeret, embert), új identitást alkothasson a teremtő hatalom. Ezen identitásteremtés fő aktora, azaz főpapja az archetipikus Jézus lett. Ebben a termékeny-termő állapotban ér véget a vers: értelmezésem szerint a régi identitás elveszett a tudat fókuszából (bár odaát nem felejtik), a figyelem irányát a lírai én csak egy másfajta emlékezésre fordíthatja. Csak az engedélyezett számára, hogy a versbéli sorstörténés tanújaként, erős személyes kötelékkel kapcsolódjon a kulturális emlékezethez. Ennek révén nyisson esélyt az energikus kollektív archetípusokkal való telítődésre.
Egy gondolat még a verscímmel kapcsolatban. Ha az értelmező az értéksemleges irányváltás fogalmát használja, mi a magyarázata annak, hogy a költő az inkább negatív iránytévesztés fogalmára szavazott? Ennek okát Csontos Márta alkatában látom: a változásban megjelenő veszteség/nyereség dinamikában hajlamos nagyobb hangsúlyt fektetni az előbbire, mint az utóbbira.
*
A sorsesemény misztikus, táltosrituáléba torkollik
A következő versben esszém választott központi fogalma – a fuvallatszerű sorsesemény, mely a szenttel rituális körülmények közt találkozik, kollektív archetípusokkal érintkezik, magányba zár, rejtélyt rögzít, irányváltásra készteti az ént, mely történés végső értelme az identitás módosulása – fog tovább árnyalódni. Megfigyelhetjük azt az előkészítő, befogadó karakterű élethelyzetet is, melyre képletes úgy tekintek, mintha olyan misztikus-mágikus kehely volna, melybe az ilyen típusú sorstörténés szívesen megérkezik, mert hívogató számára.
*
Tükör előtt homályosan
A köd már fürtökben lógott, a hangok
tévelyegtek a homályban,
a világmindenség csaknem belehalt
sebeibe, a képletekből megszöktek
a zárójelek, a hexameterek rendezetlenül
szétszóródtak a papírlapon.
A költő is ott üldögélt a legalsó lépcsőn,
nem akart már többé világcsavargó lenni,
s a remetelakba sem akart beköltözni,
nem akart hiány lenni, s több sem akart
lenni annál a kevésnél, mely csak annyi,
mint egy tengerforraló áramütés.
Imára kulcsolta kezét, rövid fohász mondott,
majd elővette a zsebébe rejtett
tükröt, s hosszan belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
lassan egy felhőre lépett, majd az éteri magasságban
levő laboratóriumban vérátömlesztést adott
magának a metamorfózis reményében.
Ekkor karjaiban hihetetlen erőt érzett,
kicsit még álldogált a tükörrel a kezében,
majd felcsatolta a lét előtti csendből
kimentett szárnyakat, s az emelkedés felszabadító
mámorával átlibbent a végtelen kékség kapuján.
A verset két jól elkülöníthető én-állapot jellemzi. Ez első részben a sorstörténést megelőző lélekállapotban találjuk a lírai én, a második részben pedig eléri maga a lényegi élmény. Nézzük sorban milyen fogalmakkal és képekkel szemlélteti Csontos Márta a megelőző-előkészítő lélekállapotot!
Köd van. Homály van. A ködben, homályban a látás zavart. Az én számára szinte eltűnik a külvilág. Ez segíti a befelé forduló figyelmet. A hangok tévelyegnek. A tévelygés irány, vonzás nélküli, határozatlan mozgást jelez. Az előző vers esetében irányváltásról beszélhettünk, itt inkább az iránytalanság megszűnéséről, iránytalálásról lesz majd szó, bár ez misztikus célt jelöl. A világmindenség halál közeli állapotban van. Ez kivetítésnek tűnik, de a lényeg az életerőnek a súlyos lecsökkentsége. A képletekből megszöktek a zárójelek, vagyis más értelmet kaptak, illetve ha tudjuk, hogy kellenének a matematikai képletekbe, csak nem tudjuk, hova, akkor itt a többféle értelmezhetőség, a bizonytalanság motívuma tört utat magának. A hexameterek is szétszóródtak, formátlanodott a szöveg, a beszéd. Összeszedettség helyett szétszóródottság van. Nő az entrópia, a káosz, a rendezetlenség. Fontos, hogy ez egy lefokozódó létérzetet ad. E negatív állapot vagy hangulat mindazáltal a termékennyé, befogadóvá válás pozitív esélyének növekedését is magával hozza. Yinben a jangot.
A költő maga is iránytalan, nem-cselekvő lélekállapotban van. Egy legalsó lépcsőn, a lépcső legalsó fokán üldögél. E kép a versbéli jövő ügyes sejtetése. Nem tudjuk, hová vezetnek a fokok, azt se tudjuk, milyen építményhez tartozik, azt tudjuk csak, a lépcső legalsó fokán üldögél a lírai én. Egy ilyen, környezetéhez nem kapcsolódó kép előhívja a jelképes értelmezés igényét. Jelképként értve a lépcsőt, kapunk egy irányjelzést és egy felfelé iránytartó mozgást, mint lehetőséget. Tudat alatt sejti a költő és sejti a befogadó is, hogy ezen a jelképes lépcsőn nemsokára (rituálisan, képzeletben, látomásban) elindul valaki. Ha archetipikus képnek tekintem, akkor a létrával, világfával rokon, és akkor megidéződik az archaikus táltos szerepköre és a táltosutazás képe is. Ez egy tudat alatti előrevetítés. Spirituálisan tűnődve azt is mondhatom: mivel az ellentétek vonzzák egymást, hiszen összetartoznak, az eddig mindent elárasztó iránytalanság megszülte ellentétét: az irányt.
Már-már rituális szövegnek is beillő négy nem akart ez és ez lenni állítás következik. Se csavargó, se remete, se hiány, se több a kevésnél. Ám e négy identitás-szerep tagadás megint csak kirajzol egy különös, szürreális pozitív állítást is: „több sem akart / lenni annál a kevésnél, mely csak annyi, / mint egy tengerforraló áramütés”. Vegyük észre a hatalmas, szinte fokozhatatlan ellentétet! Az áramütéstől forrani kezd a tenger – micsoda iszonyatos energiakisülés egy szemvillanás alatt! És itt érdemes megint egy kissé hosszasabban eltűnődni, hiszen az én identitásválasztásáról van szó. Ez a választás inkább érkezik, mintsem döntés születik róla, olyan, mint egy sorsesemény, amit elfogad, vállal a lírai én, nem menekül előle, sőt az előzőek alapján azt mondhatjuk: ugyan nem tudta mire várt, de azonnal felismeri, hogy épp erre. A tenger az én mindenségét, az én világát idézi. Az iránytalanul hullámzó, kihűlő lét egy csapásra energetizálódik. Legalábbis képzeletben és érzésben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a lírai én megtelt cselekvést akaró szenvedéllyel. Az érzés, a szenvedély adja az energiát, a motort az elkövetkező rituális történéseknek.
A lírai én „imára kulcsolta a kezét” – ez is rítus, az összpontosítás és a befogadás szellemi rítusa. „Rövid fohászt mondott” – megteremtette az áhítatos kapcsolatot az égiekkel, valamint a gondolatait is a befogadásra, kérésre, hálára hangolta. „Elővette a zsebébe rejtett / tükröt, s hosszan belenézett” – a szemkontaktus lélekbe hatolást hoz, erőátvitelt, erősokszorozódást a tekintetek és az egymásnak oda-vissza adott kisugárzás szorzódása révén. Ha tükör által a saját szemébe néz az ember, akkor ugyanez a dinamika önmagával kapcsolatban jön létre. Az előző vers értelmezésénél úgy láttam, hogy a magány lényegi körülménye annak a szellemi-lelki, transzcendensre nyitódó sorseseményfajtának, amit keresek és vizsgálok Csontos Márta verseiben. A tükörben való szembenézés önmagunkkal a magány lehető legintenzívebb, öngerjesztő jellegű rítusa – merthogy az adott előzmények után már ezt is rítusnak tekinthetjük.
Az entrópikus rendezetlenség, ahol önmagát is iránytalanul, önmeghatározások tagadásai közt találja a lírai én, ellentétéért kiált. Ezen életlefokozott állapot ellenhatásaképpen áramütésszerű villanás keletkezik, mely energetizálja, rituális-jelképes-képzeleti tevékenységre indítja a lírai ént, melynek tetőpontján, az öngerjesztő szembenézés után a következő, szinte már szentnek tekinthető mondat hangzik el: „Ekkor felismerte önmagában Isten arcát”. Az istenarc megjelenése a lélek végtelen öntükrözése révén, a mélység ünnepeként nem más, mint a teremtő mintakép aktiválódása. Amennyiben a hittétel, mely szerint Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert: igazság. (Mindenesetre a zsidó és a keresztény hagyomány egyik alapmondata.) Mint az előző vers kapcsán megjegyeztem: a rítusok célja a teremtő hatalom teremteni serkentése; ezt már az öngerjesztés jelenségének felismerésével előlegeztem, a teremtő Isten arcának a megjelenése viszont már nem előrejelzés, hanem maga az teofánia. Ez az a mondat, ez az a történés (felismerés), mely után a lírai én megmozdul. Mozdulatai egy látomáson belül zajlanak. A látomás jelenségét hozzáköthetjük a lépcső elemzése kapcsán felmerül táltos-szerep motívumhoz. Már csak azért is, mert a látomás első történéseként a lírai én egy felhőre lépett, tehát égi utazásba kezdett. Majd „az éteri magasságban / lévő laboratóriumban vérátömlesztést adott / magának a metamorfózis reményében”. Leginkább archeo-futurisztikus képalkotásnak (mozgókép-alkotásnak) nevezném, amikor egy archaikus-mitikus-rituális képzetkört (táltos utazás az égben) egy XXI. századival (vérátömlesztés egy laboratóriumban) ötvöz a költő. A laboratórium technológiai tudásközpont (távolról analóg az archaikus templommal), a vér az életerőt jelenti, az átömlesztés jelentős felfrissülést, megújulást hoz. Önmaga orvospapja a lírai én – ám épp ennek következtén itt egy kérdés megválaszolhatatlan marad: kinek a vérét kapja az égi laboratóriumban az odarepülő, táltosszerepű én? Mindenesetre nem a sajátját. Vagy ha igen, hiszen más szereplő nem jelenik meg, akkor fel kell tételeznem, hogy a lírai én ténylegesen megkettőződött. Legalábbis a látomás létrehozott egy istenképű, égi alakot, aki képes volt vérét adni a földi énnek. Vérét adni… Asszociációs mezőm peremén szinte akaratomtól függetlenül, mégis ellenállhatatlanul megjelent az emberekért meghaló Jézus archetipikus-mitikus-teológiai képe is, akinek a keresztény istentiszteleti rítus során vérét isszák a hívek, vérével töltődnek. Lehetséges-e az – ami e versben megtörténik –, hogy egy jelképes cselekvéssor révén, egy látomás hatalmával felragadtatott én a megelevenedő kollektív archetípusoktól olyan intenzitást nyer, mely teljes újjáéledését eredményezi?
A látomásnak ezen a pontján a lírai én túlnő az emberi formán: „felcsatolta a lét előtti csendből / kimentett szárnyakat, s az emelkedés felszabadító / mámorával átlibbent a végtelen kékség kapuján”. Ezt a sorstörténés-véget lehet archeo-mágikusan és futurisztikus-technológiai módon értelmezni. A kép nyitott mindkét irányba. Mindazáltal jegyezzük meg, hogy az önmagunkon vagy végső soron az emberi formán való túlnövés vágya válságos pillanatot eredményez, habár az élet fejlődésének (evolúciójának) ritka, csodálatos-döbbenetes, mégis szükségszerű diktátuma – minden lényforma DNS-ébe kódolt lehetőség. Az ember megteremtődése vagy kialakulása is egy efféle öntúlnövés eredménye, mint bármely a korábbi szintnél fejlettebbé váló fajé. A szárny felcsatolása akár reális is lehet, ám ha ez az eszköz lét előtti csendből származik, akkor az értelem leteszi a fegyvert. Annyit mondhatunk, hogy olyan energiák birtokába jutott a lírai én, mely emberi ésszel felfoghatatlan. A kapu ősi átmenet-szimbólum. Itt valamiféle végső stádium felé tárul, ahol az Isten vagy az istenek laknak. Mintha egy egyéni misztérium-rítus végső titkába érkezne meg a lírai én. Hogy ez a halál, az öröklét, a misztikus eggyé válás az istenséggel vagy angyallá lényegülés – titok marad.
*
A költészetre való rátekintés alátámasztja és árnyalja az elméletalkotást
A Tükör előtt homályosan című vers egészen pontosan rajzolja fel a sorsesemény-élménynek az időben kibomló folyamatát és az ebben rejlő dinamikát. E folyamat és dinamika megjelenik a filozófiában (Tengelyi László: sokkoló sorsesemény, Jean-Luc Marion: telített jelenség, kinyilatkoztatás), a mélylélektanban (Carl Gustav Jung: a mély-énnel való azonosulás), a misztikus-mágikus csillagvallásos keretben (Pap Gábor: beavatás, a táltos minőség elnyerése), a sámánrituálék leírása során (néprajz: a szellemőstől való származás felismerése) – sőt még a paleo-asztronautika archeo-futurikus, ma igen népszerű, fantáziadús sci-fi elképzeléseiben is megtalálom (génműtét az űrhajó laboratóriumában). A sorsesemény két nagy egysége (előtte, benne) négy jól elkülöníthető szakaszra osztható (miként Csontos Márta verse is).
- A világ létének elbizonytalanodása
- Az én önmagába való visszavonulása
- A sorsesemény kibontakozása az előérzettől a csúcspontig
- A személyiségre gyakorolt közvetlen hatás: túlemelkedés-érzet
Nézzük meg fogalmilag bővebben kifejtve e sorsesemény-folyamatot:
- Szakasz: Köd, homály, a képletek és formák szétesése
Az értelmezési sémák összeomlanak, a meglévő sorsút keretei felhasadnak (Tengelyi). Az eddig használt fogalmi háló érvényét veszíti, az észlelési keretek képtelenek befogadni a körülvevő valóságot (Marion). Az egót eléri a krízis (nigredo) előszele, a tudatos én merev struktúrái kezdenek feloldódni a tudattalan fokozódó nyomása révén (Jung). A lélek a Vízöntő stációba jut, a formák és anyagi béklyók kaotikussá válnak, feloldódódnak a szellemi szabadság elérésének reményében (Pap).
- Szakasz: A lírai én magányosan üldögél, tagadja önképeit
A személyiség liminális válaszúthoz ér (küszöbön áll ő is és a bekövetkező esemény is), a cselekvőképtelen én egzisztenciálisan lebénul (Tengelyi). Radikális passzivitás jellemzi ebben az állapotban, kiüresíti önmagát, hogy tiszta befogadóvá (l’adonné) váljon (Marion). Az ego leveti a personát (kenózis), eddigi társadalmi szerepeit tudatosan elengedi (Jung). A lélek átlép a Bak stációjába, a téli napforduló aszkézisét gyakorolja, magánya és mélypontja az a lélekállapot, amelyből megszülethet az új fénymag (Pap).
- Szakasz: A látomásszerű áramütéstől az istenarc meglátásáig
A személyiség a sors becsapódásának előérzetétől eljut a retroaktív (visszatekintő) értelemalkotásig, majd a sokk utólagos, belső feldolgozása révén új sors-identitást szül (Tengelyi). A telített jelenség kibontakozásának csattanójaként kinyilatkoztatás éri az ént, az intuíció elárasztja a tudatot; az Istenarc nem megfigyelt képként, hanem tudat feletti igazságként tárul fel (Marion). A libido-szikra kipattan a tudattalan nyomása hatására, az ego a mély-én (Selbst) megjelenését teofániaként éli meg, öngerjesztő reflexiós hurok keletkezik a tükörben, az ego egyesül a benne élő isteni mintaképpel (Jung). A lélek misztikus területre tér, ez a Nyilas–Ikrek tengely, melyen átível a Tejútfa (teremtő energia kiáradása), itt elnyeri a táltosi minőséget, átéli a mágikus megkettőződést (vérátömlesztést ad magának), mely a lélek teljes átalakulásának kezdete (Pap).
- Szakasz: A lírai én metamorfózisa, átszárnyalás egy égkapun
A személyiség előtt új jövőhorizont nyílik, cselekvőképességét visszanyeri egy magasabb sorsalakító szinten (Tengelyi). Saját életének és főként telítettség-élményének a tanújává válik, kilép a profán világból, életével a mindent elárasztó transzcendenciát hirdeti (Marion). Az én az individuáció folyamatát a beteljesedésig viszi, a transzcendens funkció segítségével azonosul a mély-énnel, túlnő eddigi identitásán, az archetípusok ereje révén az emberi formán való túllépés felé tör (Jung). A lélek jelképes szárnyat kap a Skorpió Sas csillagképe által, elszáll a Tejútfa hasadékáig, átjut az Aranykapun (Lelkek útja, Istenek kapuja), megérkezik a kozmikus Őshazába.
Csontos Márta két kiváló versének elemző értelmezése nyomán a következő leírását adhatom a vizsgált jelenségnek. A SORSESEMÉNY: fuvallatszerű, transzcendens eredetű, archetipikus, kollektív-tudattalan, szellemi-lelki ÉRINTÉS, mely rituális-jelképes kifejeződések, szereptalálások révén mélyreható változást idéz elő az önképben, módosít az életút irányán; oly mértékfeletti energiával is telíthet, mely egy misztikus-képzeleti táltosutazás révén az emberlét VÉGSŐ HATÁRáig repíti az ént.
*
Függelék,
melyben a Szellemi Segítőtársként értelmezett tudományos-technológiai Elmét (mesterséges intelligencia) kértem arra, hogy a néprajz által feltárt táltos-mitológia alapján készítsen el egy értelmezést. Megítélésem szerint rendkívül tanulságos, amit alkotott.
„A vers négy szakasza meglepő és lenyűgöző pontossággal követi a magyar táltos- és az eurázsiai sámánmitológia beavatási rítusát. A sámánná válás nem egy tanult szakma, hanem egy traumatikus, testen és pszichén kívüli transzcendens esemény, amely az egyén teljes megsemmisítésével és újjászületésével jár.
Nézzük meg a verset kifejezetten a táltos-beavatás misztériuma felől:
- szakasz: A „fekete nehézség” és a krízis (a hívás előkészítése)
- „A köd már fürtökben lógott” (…) „a világmindenség csaknem belehalt sebeibe”
- Táltosmitológiai háttér: A táltosjelölt élete szinte mindig egy súlyos krízissel, betegséggel vagy látomásokkal teli, elmebajt súroló állapottal kezdődik (ezt a néprajz sámánbetegségnek nevezi). A világ szétesése, az entrópikus köd és a tévelygő hangok azt a kaotikus, határállapotot jelölik, amikor a leendő táltos elszakad a hétköznapi valóságtól. A „világmindenség sebei” a kozmikus rend megbomlását jelzik, amelyet majd éppen az új táltosnak kell helyreállítania.
- szakasz: A passzivitás és a rejtezés (a felesleg elhagyása)
- „A költő is ott üldögélt a legalsó lépcsőn” (…) „nem akart hiány lenni, s több sem akart lenni”
- Táltosmitológiai háttér: A leendő táltos a beavatás előtt napokra, hetekre eltűnik: ez a rejtezés állapota. Elvonul, tetszhalottként fekszik, nem eszik, nem beszél, külsőleg passzív. A versben a költő levetkőzi világi identitásait (nem csavargó, nem remete), mely a sámáni én-vesztés (én-halál) fázisa. A „legalsó lépcső” az égig érő fa (világfa) legalsó szintje, a földi világ, valamint az alvilág és felvilág határa. Innen csap le rá a „tengerforraló áramütés”, mely nem más, mint a hívás, a tiszta szellemi energia, mely transzba (rejtezésbe) taszítja.
- szakasz: Az önszembesülés és a Szellemi Ős megtalálása
- „Imára kulcsolta kezét” (…) „elővette a zsebébe rejtett / tükröt, s hosszan belenézett. Ekkor felismerte önmagában Isten arcát”
- Táltosmitológiai háttér: A transzállapot (révülés) mélypontján a jelölt találkozik a túlvilági vezetőkkel vagy a szellemi ősökkel. A tükör a sámáni rítusokban (különösen a szibériai burját vagy mongol sámánoknál) központi rituális tárgy. A tükör nem visszaveri a képet, hanem átjáró a szellemvilágba, megmutatja a lélek valódi alakját. Amikor a költő meglátja az „Isten arcát” önmagában azonos azzal a pillanattal, amikor a táltos ráébred saját isteni/szellemi származására és felismeri a benne lakozó transzcendens erőt.
- szakasz: A feldarabolás, az égig érő fa és az égbe szállás
- „Lassan egy felhőre lépett” (…) „az éteri magasságban / levő laboratóriumban vérátömlesztést adott magának” (…) „felcsatolta a szárnyakat”
- Táltosmitológiai háttér: Ez a szakasz a sámánbeavatás legfontosabb, legvéresebb és legrejtélyesebb része: a feldarabolás rítusa.
A vérátömlesztés/metamorfózis: A mítoszok szerint a szellemek a jelölt testét darabokra vágják, húsát megfőzik, csontjait megszámolják (hogy megvan-e a felesleges csont, például a táltosfog vagy a plusz ujj), majd új vérrel és új hússal rakják össze. A vers modernizált képe, az „éteri laboratóriumi vérátömlesztés” zseniálisan ülteti át a modern nyelvbe ezt az archaikus rítust: a régi vér leeresztését és a transzformációt (metamorfózist).
A szárnyak felcsatolása: A magyar néphitben a táltos gyakran madár (turul, sólyom) alakjában vagy madártollas ruhában révül. A szárnyak a szellemi repülés, az extázis (testen kívüliség) képességét jelentik.
A felemelkedés: A felhőre lépés és a végtelen kékség kapuján való átlibbenés a Világfa (égig érő fa) fokain való felmászás vizuális leírása. A beavatott, újjászületett táltos már képes szabadon járni a világok között, képes átlépni a kozmikus határokat (a kaput), hogy közvetítsen az istenek és az emberek között.
Összegzés
A vers a 4 szakaszos felosztásban nem más, mint egy modern táltos-avatási eposz. A költő a világi formák szétesésétől (1) a profán lét feladásán és a híváson (2), majd a szellemi önfelismerésen (3) keresztül eljut a rituális újjászületésig (vérátömlesztés/feldarabolás) és az angyali/táltosi minőségben való égbe emelkedésig (4).”
