Minden a Nagyszederfával kezdődött, mondta Lázár Ervin, mesebeli fája, a Nagyszederfa alatt mesélték ugyanis a következőt: Baloghné szerint valamikor réges-régen, eltörött az idő. Elszakadtak egymástól anyák, fiúk, házastársak s az olyan szerelmesek, akik úgy összeillenek, mint egy törött cserépedény két darabja. Most azért van annyi rossz házasság, mert az igazi párunk odaát maradt.” [1] De a cserépdarabok némelyike néha mégis előkerül. Ilyenkor meglesz az elveszett időből is valamennyi. Mindegy, hogy mennyi. Milyen gyönyörűséges lett volna, mondjuk, ha időben egymásra találnak. Pedig így is az. A boldogságnak nincs mértékegysége. Nem is fontos, hogy legyen. Az idővel se mérhetjük. A holtomiglan holtodiglantól persze ez messze van. Ezt a csodák körébe sorolnám.
Talányos érzés a szerelem. Tévedhetünk abban is, hogy találkoztunk vele, és abban is, hogy mégse. Akkora a téma, hogy szinte megél belőle a művészet. Jól, rosszul, gyönyörűségesen és döbbenetesen sokféleképp.
Esterházy Péter Egy nő (1995.) c. könyvében 97 szerelem van, 97 férfi nő kapcsolat, 97 élet, 97 szeretkezés a hol a szeret, hol nem szeret jegyében. Az ismétléstechnika nyelvi bravúrja a könyv. Miniatűrök ugyanarról másképp. A mindennapiságban amúgy szemérmes Esterházy szinte kitombolja magát a szeretkezések leírásában. Sehol semmi tabu. Végül is a boldogsághoz nem sok köze van ezeknek a történeteknek, de lehet, hogy olvasván őket ez eszünkbe se jut. Pedig arra is Esterházy figyelmeztetett bennünket, hogy „Egy nővel vagy férfival együtt élni egy egész életen át, az fantasztikus, kalandos és rémületes,”[2] De vele személy szerint megesett a csoda. Éppen a „rakodópart alsó kövén” ült egyetemi előadás helyett. „Ott egyszer rám nézett egy lány, írta. Én meg vissza. Mintha szívemből szólt volna. Máig nézem.”[3] A világ végéig kell mennem, hogy még egy ilyen pillanatot találjak, gondoltam. De hol keressem? Az életben, versben, prózában, színpadi művekben? Sehol se, hiába tenném. De lehet, hogy érdemes máshol is körülnézni.
Vannak-e a képekben történetek? Nem az életképekre gondolok, ezek a történetmondás kedvéért születtek. Mindenféle más kép is mesélhet. Egy portré is. Ilyenkor szinte megmozdul a kép. A festmény teréből színpadi tér lesz, alakjaiból színész és szereplők. Az ilyen képek örökre meg tudnak őrizni egy-egy pillanatot. Ilyen kép a számomra Jan Vermeer a Turbános nő c. képe, van másik címe is, Leány gyöngy fülbevalóval. A belőle készült film is ezt a címet viseli.[4] Nem hallgathatjuk el, hogy Olivia Hetreed zseniális forgatókönyve mögött ott áll Tracy Chevalier regénye. Szép, sikeres, érdekes, csak a címe ügyetlen: Az üvegfúvó. Vermeernek ezt a képét Észak Mona Lisájának is nevezik. Bevallom, jobban szeretem ezt az északit, mint Leonardóét. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel, de ha rám szakad az ég, akkor sem mondhatok mást.
Törvényszerű, hogy az ilyen képekre rátalál a film. Filmre írt festészet, mondjuk róluk. Mintha a festő eleve kameraecsettel dolgozna. Aki nézi, abban két jelrendszer kapcsolódik össze: az egyik a filmé, a másik a néző képzeletéé. De miért éppen Vermeer a választottam, erről a képéről vagy kétszáz évig megfeledkeztek. És nagyon messze van a XVII. századtól: a XXI. A leány gyöngy fülbevalóval c. képét 1665 körül festette. Évszázadok múltán egy vajas szendvics áráért kelt el. A vevő sejtette, mihez jutott hozzá, elajándékozta egy hágai múzeumnak (Mauritshuis.) Ma is ott van.
De azért a flamand Vermeer mégsem véletlen választás. A németalföldi festészet maga az élet. Józanul mindennapi. Így szép. Nagyon könnyű elképzelnünk azt a világot, amelyben éltek. Otthonos, átjárja a fény, nyitva vannak az ablakok. A témáik szinte ismerősek. Egy lány tejet önt, a második, harmadik, negyedik levelet ír vagy olvas, zeneleckét vesz, gitáron játszik. Csak a csipkeverőé idegen foglalatosság. Biztosan köze van ehhez, hogy ezek a festők már máshonnan jöttek, nem az arisztokrácia köréből. Mások a témáik, a díszleteik. Rembrandt apja molnár volt, Vermeeré selyemszövő, és a többiek is egyszerű sorból származtak. (Takács, vámszolga, kőműves, tanító stb. volt az apák között.) Így aztán más a világuk. Beletartoznak az otthonaik, a konyha, a piac, a hentes. De ettől még a mindennapiságba be tudják lopni az örökkévalót. A földi boldogságunkról, boldogtalanságunkról szólnak, a megsejthető titkokról, amelyek akár a mieink is lehetnek.
Ha Vermeerre gondolok, Delfben vagyok. Vörös téglás házak között. Sose embertelen a táj, belátunk a házakba, egy asszony varrogat a folyosón, egy másik talán hordót mos. Vermeer képeinek egyike-másika a saját otthonában készült. Elárulják a képek a falon, az ablakok díszítése, a kék-sárga kövezet. Milyen nagyon szerette ezt a két színt, a világ sokáig jött rá, hogy ez így együtt milyen szép. Vermeer azt is meg merte kockáztatni, hogy zöldessárga legyen a kék-sárga közelében. Különösképp, ha látunk szomszédságában egy kis a csillogó fehéret. Alakjai körül ragyog a szokatlan színvilág. (Tudjuk, hogy néha kék papírra rajzolt.) És nem ok nélkül nevezték a „gyöngyök festőjének.” Ragyog a világa, csak a gyöngy fülbevalós lány háttere fekete. Semmi se fontos, csak ő. A kék turbánja, a belőle leomló sárga kendő kék díszítéssel, a fehér gallér, a zöldessárga mellény. De vajon miért visel turbánt? Akkoriban már divatos volt a hollandi főkötő (keményített fehér vászon, csipke, a fül mellett jellegzetes szárnyakkal.) A filmen a lány is hordja, akit ott: Grietnek hívnak.
Évszázadok óta kíváncsi a világ, vajon ki volt a modell. Sose hittem el, hogy Vermeer tizenegy gyermeke közül a nagylány. (Amikor 43 évesen meghalt, nyolc kiskorú gyereket hagyott árván és rengeteg adósságot. Még a péknek is képekkel fizetett a feleség.) Azt se hittem, hogy ez a turbános lány egy gazdag megrendelő hozzátartozója. Azt végképp nem, hogy kortalan, ahogy mondják. Üdén 17 éves, mint a filmen. A szeme csodálkozásra tágul, a szája kicsit nyitva, mintha akarna valamit mondani.
Peter Webber filmjének forgatókönyve úgyszólván eszményi, ahogy az a két főszereplője is: Colin Firth és Scarlett Johansson. Elképzelhető, átélhető a történet. Alig kellenek szavak hozzá. Csaknem mindent a vizualitásra bíz a film, Griet szövege szinte elhanyagolható, de micsoda mozdulatai vannak. (Ahogy lehajtja a fejét, ahogy összekulcsolja a kezét.) Ezt a lányt a film nélkül is szolgálónak képzelném. A film után másnak nem is gondolhatnám. Felettébb sok időt tölt konyhai tevés-vevéssel. Megfordul a piacon. A műteremben ablakot tisztít, port töröl, festéket tör. És bámulja Vermeer képeit.
Egyetlen szó nem esik közöttük érzelmekről, csak a szemek beszélnek. Egyetlen érintés jut nekik, amikor a férfi a gyöngy fülbevaló kedvéért átszúrja a lány fülét.
A környezetükben mindenki megérzi, valami olyasmi történt, amin nincs senkinek hatalma. Azt is, hogy ez egy olyan történet, amibe a boldogság nincs bekódolva. Élet helyett percek járnak. De alapjában véve utólag ez nem is számít. A filmben a szakácsnő (aki a házbeliekkel együtt mindent sejt) elküldi a lánynak a gyöngy fülbevalót. A kép nézőjeként se mondhatunk mást, valami olyat kap, ami mindörökre az övé.
[1] Lázár Ervin: A remete.In: Csillagmajodr.2. bőv.kiad. Bp. Osiris , 2005. 102rt -103. p.
[2] Napút, 2003,6,
[3] Napút, 2012.6.
[4] Leány gyöngy fülbevalóval. Rendezte Peter Webber, 2003. Főszereplők: Colin Firth, Scarlett Johansson,
