*
*
Serfőző Simon
Illő legyen
Hordom az életemet,
mint az ingem, kabátom.
Születésemmel anyám szabta rám.
Nagyon kell rá vigyáznom.
Apám végignézett rajta,
igazított még a méretén, hosszán.
Méltósággal viselhessem,
illő legyen hozzám.
*
*
Dunajszky Géza
Az én ötvenhatom
*
A nap bármely szakaszában, elég csak egy csöndes pillanat, és lehunyt szemeim előtt megmozdulnak az emlékképek. Majd pörögni kezd, és megelevenednek rajta a figurák, mint mozivásznon a fénysugár előtt pergő celluloidképen az emberek és a táj. A novemberi ködös, szűrt fényben újra látom magamat tizenegy és félévesen a szülői házunk hajnali udvarán az állatokat etetni. Valahonnan a szomszédból hallom az Egmont nyitányt, a felsíró kürtök és hegedűk éles, rikító hangját, majd válaszként a brácsák és oboák mély, gyászos, szaggatását. Aztán a süket csendet, amitől a szívembe belenyilall a fájdalom. Késő este még Szepesi György közvetítése szólt belőle Melbourne-ből, az Olimpia fővárosából, a vízilabdázók, vívók és más magyar sportolók eredményeiről. Külhoni magyarként újból volt kikre büszkének lennünk.
Eddig, munka közben a két példaképem, Puskás Öcsi és Kocka (Kocsis Sándor) előző években lőtt góljain merengtem sokat. Amikor csak tehettem, gyakoroltam, utánoztam a mozdulataikat, cseleiket, lövéseiket és fejeseiket. Mindkét lábbal megtanultam pontosan megcélozni a labdát, hogy ’szeme legyen’, és elvártam, hogy támadáskor én is ilyen adogatást kapjak a lábam elé, amikor az ellenfél kapujára törtünk.
Tegnap vasárnap volt, 1956. november 4-e, de ez a nap nem a fociról szólt. Ez a dátum a családunk számára minden évben tragikus dátumot jelentett. 1915-ben ugyanis ezen a napon halt meg vonatbalesetben – viszonylag fiatalon, és akkor még tisztázatlan körülmények között – apai nagyapám, a debrődi falubíró. Nem hittem, hogy ez a nap is ilyen szomorú lesz.
Apu öt évvel volt fiatalabb, mint most én, amikor félárva maradt. Érte, János nagyapáért imádkozott tegnap a szentmisén az egész rokonság. Én és a fiatalabb bátyám voltunk a ministránsok, hogy ezzel is tisztelegjünk az emléke előtt. Csak apu és a legidősebb bátyám hiányzott a templomi megemlékezésről. A bátyám Ipolyságon járta az utolsó évet a középiskolában, ezért nem volt jelen. Apu meg azért, mert már két hónapja a Magas-Tátrában kezelték a tüdeje miatt. Érte is imádkoztunk, hogy meggyógyuljon. Anyu apám távolléte és súlyos betegsége miatt az egész vasárnapot végig sírta-ríta. Próbáltunk lelket önteni belé: „Hiszen itt vagyunk magának, mi, négyen, gyermekek, dolgozunk apu helyett is, csak ne nyugtalankodjék, apu pedig gyógyuljon meg Felsőhágiban, a szanatóriumban.”
Teljesen sötét volt még négy órakor, amikor felkeltem. Az anyám – aki, amíg én felöltöztem, már megfejte a tehenet – által kikészített és a teraszon hagyott viharlámpával mentem az istállóba kitrágyázni és előkészíteni az állatok etetéséhez szükséges abrakot. Tegnap itt hallottam meg a felső szomszéd rádióját, ahonnan a gyászinduló szólt. Ahogy az istállók takarásából kiléptem a csűr felé, meghallottam a szöveget is, amit Nagy Imre mondott folyamatosan: „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van!” Az utóbbiról később kiderült, nem volt igaz!
Nem volt időm átszólni a kerítésen, hogy megkérdezzem a szomszéd Béla bácsit, a rádió tulajdonosát: „Mi történik Budapesten?” Csak sejtettem, hogy baj van. Nagy baj lehet! Észrevettem Lalit, az iskolatársamat a harmadik szomszédban. Ő kiáltotta át nekem a hírt: „Visszajöttek az oroszok, tankokkal. Ők ágyúzzák Budapestet!”
Vele és a felnőtt, volt levente bátyjával, Palival szoktuk megbeszélni a budapesti eseményeket. Tőle tanultam meg, és persze a két nagyobb bátyám is, hogyan kell szétszedni a gránátokat, lövegeket, hogyan kell használni a pisztolyt, a gépkarabélyt, amit a háború után találtunk.
Legutóbb egy öreg, legalább százéves amerikai pisztolyt találtam kenderáztatás közben a kertek alatti tóban. A makranci Kisboldogasszony tiszteletére tartott búcsún cseréltem el az unokabátyámmal egy darab foszforért. Arra volt szükségem, hogy lyukat égessek vele a páncéllapba, amely a pincénk mellett, a csak öntözésre használt kutunkat takarta.
Amikor csak a húgommal voltunk otthon, a nehéz páncélt ketten se bírtuk eltolni a kút szájától annyira, hogy kannákkal locsolni tudjuk a veteményeket és a virágokat. Azóta ez már nem gond.
Hétfőn a buszban, Szepsi felé már téma volt a budapesti szovjet támadás, ágyúzás. Nem titkolom, az idősebb fiúk – már korábban is – elkezdtek arról beszélni, mi volna, ha átszöknénk Magyarországra a felkelőket segíteni. Annak ellenére, hogy a háború után talált fegyverek zömét, több meghirdetett fegyveramnesztia után a belügyi szerveknek leadtuk, azért szinte mindenkinek volt elrejtve valamilyen lőszere, főleg gépfegyverbe vagy pisztolyba való puskagolyója. Ezt abból is tudom, hogy Szent Mihály napja után (szeptember 29-e) a tél beálltáig mindennap kint voltunk a közeli dombokon teheneket, juhokat, kecskéket legeltetni a hegyi legelőn. Az esti szürkületben a mészkőüregben megrakott pásztortüzet úgy oltottuk el, hogy a legutolsó távozó két-három puskagolyót tett a parázsba, majd abban az irányban távozott a tűztől, ahol a szikla leginkább védte a hőre felrobbanó lövedéktől és a felröppenő parazsaktól. Mi, többiek tisztes távolságban vártuk be a nem veszélytelen „tűzijátékot”. Mindig ’meg lett mondva’, hány lövedék kerül a parázsba. A robbanásokat pedig számoltuk, és kizártuk a csapatból azt, aki csalt, és több lövedéket dobott a tűzbe.
Egy-két életveszélyes kalandot kivéve, így vidáman ért véget az aznapi közös legeltetés a felvégen lakó legénykék részére. Tehát, ha fegyvereket nem is, de ebben az időben még tömérdek lőszert, gránátot tudtunk volna magunkkal vinni Magyarországra, ha a segítségnyújtás titokban megszerveződik.
Az iskolába vezető úton a busz a tragikus hír miatt egy méhkashoz hasonlított. Egymás szavába vágva ötleteltünk, mit lehetne tenni, hogy segítsük a lassan elvérző ’pesti srácokat’. A hírek átjutottak a zárt határon is. Szinte mindenről tudtunk, ami Budapesten zajlott. Az iskola kapuját átlépve még nem sejtettem, hogy aznap életem egyik legfájdalmasabb és a történtek miatt egyik sokáig felemlegetett napját élem meg.
Az osztályunk tanterme a szepsi iskolaudvar nyugati kerítése mellett felépített fabarakkban volt. Egy nagy vaskályhában fával és szénnel tüzeltünk. Csak a VI. évfolyam tanulóiból négy osztályt töltöttünk meg akkor, ráadásul többségében mindenütt fiúk ültek a padokban. A háború férfiveszteségét az anyatermészet is igyekezett pótolni, mint ahogy 1956 áldozatait is bő gyermekáldás követte – többségében fiúkkal –, még a Felvidék magyar településein is.
Az osztályba beérve az első dolgom volt jól befűteni, megpakolni szénnel a vaskályhát. Körülötte melegedtünk néhány percet, amikor az iskola főépületéből egy alsó tagozatos kisfiú futott be az osztályunkba, és név szerint engem keresett. „Szombathy László, igazgatóhelyettes elvtárs hívat az igazgatói irodába”, mondta. Örömmel fogadtam a hírt, mert ő volt a zenetanárunk és az iskola gyermekkórusának vezetője, aki gyakran kijelölt kultúrműsorokba szerepelni, pontosabban népdalokat énekelni. Vidáman mentem az igazgatói iroda felé.
Bekopogtam. Abban a pillanatban kipattant az igazgatói szoba ajtaja, és ahogy átléptem volna a küszöböt, akkora pofont kaptam, hogy a fejem visszacsapódott az ajtófélfának és a dupla ütéstől megszédülve a küszöbön fenékre estem. Aki ismerte Szombathy László tanár úr közel kétméteres termetét és erejét, el tudja képzelni, milyen könnyen taglózhatott le engem, az akkor mintegy 135-140 cm magas, pöttömke gyereket. Az eszméletemet nem veszítettem el, mert sajgó ábrázattal és kobakkal ijedten feltápászkodtam, és beljebb léptem az irodába. Szombathy zárta be mögöttem az ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy az igazgatói asztalnál elterpeszkedve két fekete bőrkabátos férfi gúnyos tekintettel méreget. A még mindig csengő bal fülemtől csak nehezen jutott el értelmes szó az agyamig. Percekig nem értettem meg, mit akarnak tőlem. Szlovák akcentussal, magyarul faggattak a bőrkabátos elvtársak is. Az első gondolatom az volt, hogy ezek viccelnek, értelmes ember nem kérdezhet tőlem olyan dolgokat, mint ezek. „Mikor akartok átszökni a határon? Hol vannak a fegyvereitek?” Bambán és ijedten nézhettem rájuk, de erre nem tudtam mit válaszolni, ezért inkább hallgattam. Utána az igazgatóhelyettes kérdezett. „Igaz, hogy pisztolyod van?” Erre már megszólaltam, mert nem volt igaz!
– Volt, de elcseréltem egy foszforkockára, mert erre volt szükségem.
– Miért? – jött a kérdés az idegenektől. Kertelés nélkül elmeséltem, miért.
– Van még a foszforból?
– Nincs! Elégett. A lyukat megnézhetik a páncélon, folytattam. Az idősebb bőrkabátos tovább vallatott.
– Tudsz-e másokról, akiknek fegyverük van? Neveket mondjál!
– Nem tudok senkiről. – válaszoltam. Most már nyugodtan beszéltem. Akkor már világos volt előttem az is, hogy valaki a makranci unokatestvéremnél látott pisztoly miatt jelentett fel.
– Milyen volt a pisztolyod, Írd le! – jött a kérdés a fiatalabb bőrkabátostól.
Elmondtam még azt is, hogy hol találtam rá, milyen állapotban volt, és miért hasznavehetetlen. Kiegészítettem még azzal, hogy eddig is találtunk lőszereket és fegyvert is, de mindig beszolgáltattuk azokat, és mások is a faluban. Erről a helyi nemzeti bizottság elnöknője is tud.
Nem volt véletlen, hogy anyu volt barátnőjére tereltem a beszélgetést, ami hatásosnak bizonyult, mert tovább nem faggattak.
Éppen becsengettek, amikor visszaértem az osztályba. Csak az égő arcom és fejemen a púp árulkodott arról, hogy valami történt az igazgatói irodában.
Kezdetben nehezteltem Szombathy Lászlóra, de később az énekkar tagjaként és szólistájaként ő is olyan gesztusokat tett felém, amelyek után kezdtem átértékelni a történteket, és az akkori kiélezett helyzetre való tekintettel eljutottam arra a pontra, hogy megbocsátottam neki.
Eljött az az idő is, hogy négyszemközt újra szóba kerülhetett a kihallgatásom ügye. Ugyan nem abban a tanári szobában, ahol a pofon elcsattant. 1964 novemberében a Nyitrai Pedagógiai Fakultás matematika-zene szakos tanítójelölt hallgatójaként egy hónapos pedagógiai gyakorlatra küldtek a szepsi alapiskolába.
A zenei nevelés tantárgyat akkor már nem Laci tanította, és matematikát sem tanított, de még tagja volt a tantestületnek. Neki is eszébe jutott 1956 november 5-e, mert megszólított, hogy szeretne velem leülni egy pohár borra a törzshelyén, a volt szepsi Vigadóban. A hely közel volt az autóbusz-pályaudvarhoz, és ő sem lakott messze, ezért az iskolából hazamenet együtt indultunk a vendéglőbe. Már útközben elkezdtünk a történtekről beszélni, és rögtön az elején megkövetett a tőle kapott nagy pofonért. Én viszont megleptem azzal, hogy a bocsánatkérése ellenére megköszöntem neki a fülest. Hogy miért, azt már a bor mellett mondtam el neki!
A nyitrai főiskolán Dél-Szlovákia szinte minden régiójából voltak diáktársaim. Az 1956-os magyar forradalomról, annak hatásáról 1962-ben már nyíltan beszélt mindenki, és ha szóba került a szovjetek elleni budapesti felkelés, mi már nem tudtuk, és nem is akartuk ellenforradalomként megfogalmazni és leírni.
Arról is tudomást szereztem, hogy mi zajlott ennek kapcsán más alap- és középiskolákon, s egyéb magyar intézményekben a Felvidéken. Akkor már tudtam a Rimaszombathoz közeli határvonalon történt tragédiáról, az átszökés közben agyonlőtt diákokról. A pozsonyi pedagógiai szakközépiskola diákjainak gyászszalagjáról, az iskolákból, egyetemekről történt kizárásokról és a kihallgatások során elkövetett bűntényekről, a verésekről, a kínzásokról és a volt magyar diákok és mások nyomtalan eltűnéséről.
Egyértelmű volt számomra, hogy ezeket kik követték el, és miért. Akkor már világos volt előttem az is, hogy Szombathy László a tőle kapott pofonnal engem a még kegyetlenebb atrocitásoktól, a még nagyobb veszélytől és szenvedéstől mentett meg, ezért Szombathy László, tanár bácsi, ezúton is köszönöm szépen!
