*
Tóth László
A NYELVBE VETETTSÉG ÉLMÉNYÉNEK KÖLTŐJE
Ivan Štrpka versei elé
Ivan Štrpka a kortárs szlovák líra legidősebb – nyolcvan fölötti – alkotóinak kimagasló jelentőségű költője. Pályakezdése az 1960-as évek közepére, a 20. század szlovák társadalmi és szellemi-művészeti életének egyik legizgalmasabb, legmozgalmasabb korszakára esik. Ivan Štrpka fiatal költőként „Magányos futók” néven hozott létre (háromtagú) irodalmi csoportosulást, s az elnevezés mindvégig jellemző maradt mindhármuk – az övéi mellett Ivan Laučík és Peter Repka – poétikai törekvéseire (mindhárman 1944-es születésűek, ám közülük a 2004-ban elhunyt Laučík már nincs az élők sorában). Metaforikus értelmű ugyanekkor a csoportnév költészetük egészére, belső dimenzióira nézve is, melynek középpontjában mindhármuk esetében mintegy a mozgás – a mindenható mozgás – eredetének, természetének, az állandó mozgásban-levés dinamikájának vizsgálata áll. Így Štrpka költészetében is a szüntelen mozgás, a folyamatos változás drámájának lehetünk elsődleges tanúi. S ez igaz akkor is, ha másfelől azt is észre kell vennünk, hogy költőnk kezdettől fogva ugyanazon az úton jár, amelyen négy évtizeddel ezelőtt elindult. S ugyanazt a látszólag szenvtelen, objektív, elsődleges olvasatban narratív, a költőnek egyszerre eszközt és tárgyat is jelentő, de minden látszólagosság ellenére páratlan belső strukturáltságról és dinamikáról tanúskodó nyelvet beszéli azóta is. „Minden út a valósághoz vezet” – írta Štrpka évtizedekkel ezelőtt, amit szabadon használva mi is elmondhatunk róla: költőnk minden egyes sora a(z olykor még a legvadabb képzeletet is felülmúló) valóságtól indul el. De az ő valósága mindenekelőtt a nyelv valósága, az ember létbe-vetettségének tragikus 20. századi felérzése helyett nyelvbe vetettségének immanenciáját teljesíti ki, annak posztmodern gesztusát vállalja föl. Štrpkánál a tárgyi valóság hordozója is a nyelv, a valóságon túli tartalmak is a maguk nyelvi megtestesülését keresik. A nyelv nála messze túllép leíró-kifejező szerepén, és olyan entitásként jelenik meg előttünk, aki olvasóját – mert itt, be kell látnunk, nem maga a vers, hanem elsődlegesen a nyelv keresi és teremti olvasóját – a maga egzisztenciális érintettségében ragadja meg, illetve magával.
*
*
Ivan Štrpka
Öltsd ki a nyelved
(Vyplaz jazyk)
Az utolsó udvari bolondod vagyok. Futok – bár nem mozdulok. A bolondod vagyok, ki az árnyak hajlongását lesi a kerítések tövében, a máglyák tüzében és a szavakon túli, lángoló utak mentén. Megyünk. Utazunk.
Nem messze az elhagyott benzinkúttól, egy csendes út mentén egy fiatal fa lángol. Egyetlen lobogás az egész. Árnyéka vad táncot jár. Sziszeg a lomb. Pattog a fa. És erősödik a szél.
Hagyjuk mellette csendtől repedezett kőtopánjaink. S menjünk tovább. Gondolatban. Hisz nem mozdulunk. Az Énem és a fa ferde árnyéka. S mögöttünk – süket madár elnyűtt és összevérzett gyerekcipőnkben. Meg fakó, vékony héjú, hallgatag tojások. Ám a héj mögött a Mágus szenvedélyes nevetése.
Csak öltsd ki a nyelved, kedves babám. A máglyát nem harsogod túl. A papír falán lobogó árnyékodat sem. Az átok visszáján. A papír túloldalán.
*
A hely
(Miesto)
Egy árny járja körbe a kongó délutánban a lámpaernyő árnyát. Nagy rajtad a nyomás. Ereje mindent odaszögez koponyád benső falához.
Ne mozdulj helyedről. Ez a Te te vagy. És a fehér csontok, melyeket, a tűz közelében, magukra hagytál.
És ne törődj az ákombákomokkal. A hamu újra parázslik már. A világot elnyeli a pőre kerítésen tátongó lyuk. A felhők sápadtak. Nem hunyorog a hang, nem kiabál a fül. A tükör résen, de nem kap el, s nem ver vissza semmit – mindent átereszt magán.
A csapda, hogy mozdulatlanul is egyre csak körbejár fölötted. Hadd nyikorogjon a malomkerék.
Hadd verje a tetőt a száraz eső. Hadd tűnjenek el az árnyak, hadd sápadjon el egészen a bolond. Hadd pattogjanak a néma csontok.
Légy résen, és verj vissza mindent. Ne táncolj. Ne kavard föl a vizet. Ne mozdulj a tett színhelyéről. Ez vagy? Ez vagy te?
*
Senki. Utolsó önarckép
(Nikto. Posledný autoportrét)
Július van. Ez az irgalmatlan,
minden oldaláról áttetsző tükör (melyben
felismerjük egymást, melyben mozgunk, megyünk,
elrejtőzünk, elhamvadunk), a mi
saját világunk, mely puszta cselekedeteink
halmozza fel, s nem a képeink.
És nyakig benne. Majd elnyel
egy hullám. Mélység nélküli kékség. A nap
födetlen, lüktető seb.
Az az eleven Senki a tükörben én vagyok.
*
Az egy helyben álló csavargó
(Stojatý tulák)
Csak átúszol a városon,
melynek nem járod utcáit.
A vonatjegy is
elhajít.
Elszaladnak az állomások,
és nem állnak meg sehol.
Ez az egy helyben álló csavargó
valószínűleg én vagyok.
A meg nem történt
dolgok e szülésze,
a magától lángra
lobbanó e leleplezője.
Nem alszom napvilágnál,
az árnyak elől elfutok.
Szemétdombok bárkája vagyok,
nyaranta repülőtereken horgonyzok.
Napjaimat süket
telefonfülkében töltöm –
mozdulatlan bálvány, mely
néma bohócnak tetteti magát.
Épp a telefonkagylóba zengem:
„Világos, azonnal ott vagyok,
légvonalban semmiség!”
A meg nem történt dolgok
szülésze vagyok.
A kő vagyok, mely csendben
magától lángra lobban.
Köröttem az éjszaka fekete tollú madarai
kószálnak a földön mindenfelé.
És nappalonként hosszú lábuk fölött a nők
valahova a messzeségbe merednek.
Hol érnek véget, a lépteik hol érnek véget,
hol érnek véget azok az izgató hosszú lábak,
gondolom, e pillanatban csakis maga
az egy helyben álló, imádott Úristen tudhatja.
Csak átúszik a városon,
melynek nem járja utcáit.
A vonatjegy is
elhajítja őt.
Elszaladnak az állomások,
és nem állnak meg sehol.
Ez az egy helyben álló csavargó
lehet, egészen én vagyok.
*
(Tóth László átiratában)
*
Illusztráció: Boris Németh fotója
