Mennyi még?
Napok? Hetek? Hónapok?
Az ablak előtt a fák. Ha kinyitnák az ablakot, hallaná, hogy a kerítésen túl…
Nem hall már semmit, szinte semmit. De ezt még hallja, hogy ott, túl…
Meddig még?
Napokig? Hetekig? Hónapokig?
Ágyból?
Ágyban az étel, a kis és nagydolog. A lemosás. Undorodnak, de mossák. Csimbókba ragad a bélsár. Bélsár. Szép szó. Büdös szar vagyok. Most tojik az isten kifelé.
Ha kinyitnák az ablakot.
Az ablak. A nő, a menye hátrafordul. Mit akar apuka?
Rábök: az ablak.
Nem lehet, megfázik. Hűvös odakinn.
Hallani akarom a szelet.
Nem elég látni? S hozzágondolja: a búcsút intő ágakat?
Nem. Az illatát akarom. Bűzlök, akár egy rakás szar.
Mit mond, apuka?
Legyint, nem érdekes. Az ablakot, próbálkozik aztán újra. A meny odalép, résnyire nyitja. Így jó? Állig betakarja, az öreg fészkelődik. Kimelegedett, nyirkos a melle, nem kap levegőt. Zihál, mint akit halálos láz gyötör, fölhívni magára a figyelmet. Baj van, hallatszik az ajtó felől. A meny már menne dolgára. Az öreg fölemeli kezét, lassan lecsúsztatja melléről a paplant. A nő visszajön, ráhajol, a fülébe tagolja, vagy betakarózik, vagy becsukom az ablakot. S már nyomja is vissza a mellkasra a paplant, oldalt is betűri. Az öreg mocorog, föl akar kelni. Nem lehet még, gyöngének tetszik lenni.
Gyönge a tetves öregapád térde kalácsa.
Nem értem, mit mond?
Szeretnék kimenni.
Hova?
A mellékre.
Nem egyszerűbb az ágytál?
Tiltakozik, nem. Levegőre vágyik. Nem kapni levegőt.
Mert még nem erősödött meg a tüdeje. Egy-két hét és…
Minek hazudozik. Egy-két hét múlva már… hagyjuk. Nyújtja a kezét, fogja meg. Reszket a kéz a levegőben, vibrál, az ízületek kidomborodnak, csontra aszott izmocskák tikkelnek. Rámarkol a nő húsos, meleg csuklójára. Megnyugszik rajta, erőt gyűjt, fölül. Egy pillanat, a nő lefejti ujjait, odaront az ablakhoz, ráfordítja a kilincset. Visszamegy, a hóna alá nyúl, fölemeli. Köpeny? Hol a köpeny? A fotelkarfán, mint levedlett bőr. Mennyit nyúz le még a halál?
Belebújik, megremeg a térde, ahogy föláll. A bot. A menye kimegy az előszobába, visszajön, kezébe adja.
Elindul, csoszorászva. Nagy út a mellékig vagy tovább. Próbaút, lábon, három lábbal. A bot toporászik, megkoppan a küszöbön, előszobakövön. Túl a félúton, oda. Hol még a vissza? A meny eltűnt mögüle, a konyhában tesz-vesz, csörömpölnek a lábasok. Az öreg megáll, falnak dől, tátott halszájjal kapkod levegő után. De mintha vízcseppek lennének, elgördülnek előle a molekulák. Nem fogja már őket soha utolérni, hiába csapkod minden uszonyával.
Klórszagterhes kórházfolyosó. A mellék reves hideg. Ráhuppan a deszkára. Ha még deszka volna, de műanyag. Mindegy, töri a valagát. Görnyed, nyom. Hogy lesz a törlés magának? Szétmaszatolja? Hívja Izát? Mire kigondolja, kopogtatnak. Jól van, apa? Nincs baj? Nincs, csak a törlés. Iza benyit, fölemeli, a hóna alá szorítja, szárny alá, jó életláz, méri, egy pillanatra belezuhan a lázálom feneketlen mélyére, még álmodik is valamit, tájjal, ahol süt a nap, villognak a levelek, a papír roszogására ébred. Jól van, mondja a menye, fölhúzza a nadrágot, menjünk.
Hova, kérdi.
Vissza az ágyba.
Nem lehetne…?
Az udvarra gondolja, apuka?
Bólint.
Kabát kell, körbenéz. Támaszkodjon a falnak. Mint egy deszka, mereven, háttal nekidűl. Szekrény nyílik, csapódik, kabát, sár színű kalap a fejébe nyomva.
Kitárul az ajtó. Beront a hűvösség, csaknem földönti, s akár az éhes gyerek, meg sem áll a terített asztalig. Friss televényillat.
Nemsokára úgyis alulról. Mint az ibolyát.
Mit mondott?
Mondtam volna? Nem mondtam semmit. Gondoltam. A földre.
Csak pár perc, érti. Itt hagyhatom? Hozzak széket?
Ne, jobb állni.
Az óvodában a kerítésen túl ebédidő, zsong a terem.
Pici székek, pici asztalok, pici lurkók, pici mellékek. Látta, amikor épült. Még nem lakott itt senki. Nem volt ilyen divatos, drága környék.
Széket kerít, lerogy.
Mire Iza kijött, elnyomta a buzgóság.
Bemegyünk, ébresztgeti.
Be?
Igen, be.
Jó volt kint.
Persze, hogy jó, hetek után. De nem szabad megfázni. Végzetes lehet.
Végzetes? Ha tudna még mosolyogni, haha, végzetes.
Napok vagy hetek a végzet?
Lehet, hogy egyetlen nap. Néhány óra. Perc. Érvénytelen pillanatok. Mire visszaér, s rárogy az ágyra? Már ott ül a kaszás a széken, és vigyorog. No, akkor menjünk, komám.
Elfordul, elfordítják a kerttől. Megcsöndesedtek odaát. Csendes pihenő. Ágyba nyomják, betakarják őket. Most jönnek a trükkök, miért nem tudnak elaludni. Pisilni kell, kakilni. Szomjas vagyok. Forgolódás. Benyúlnak a lábuk közé. Még nem csimbókosak a szartól. Még tiszta ott nekik.
A küszöb. Átlépjük a küszöböt, hangzik.
Ha bírjuk, át, gondolja. A küszöböt. Talán még igen.
Látni őket, az volna jó.
Mindenesetre a lába elé néz. Magas ez a küszöb, átteszi a bothegyét, letámasztja. Egyik láb, Iza fölemeli, másik. Bent vagyunk, rácsukódik az ajtó, mint majd a födél. Ha el nem hamvasztják. El fogják, nincs hely kadávereknek. Kiszorítják az élők.
Nyekken az ágyban, belesüpped a fölvert párnába. Zihál, a pizsamagombhoz nyúl, bajmolódik vele. Iza kiment, bejön, szeretné ki? Melege van?
Bólint, kiszáradt a szája, víz. Vizet kér. Iza az ajkához érinti a poharat, nyeljen, apuka.
Nyelek. Évtizedek óta.
Az ágakat bámulja hosszan, a lengést. Hamarosan kirügyeznek. Tavasz. Elfutja szemét a könny.
Mire a virágok?
Mire a vörös bogyók?
Mennyi még?
Napok, hetek, hónapok?
Elszundít.
Világosságra ébred, az alkonyt visszaveri az óvoda nagy ablaka. Az utcán viháncoló gyerekek, kocsiajtók csapódnak, motorok morognak. Aztán elhamvadt fények suta csöndje.
Megjött Károly. Óvatosan benyit, az apja felé fordítja a szemét.
Hogy vagy, öreg?
Elhúzza a száját.
Hallom, kint voltál.
Bólint, kint.
Jó volt?
Bólint, jó.
Csak hűvös még.
Bólint, az.
Elfáradtál.
Bólint, el.
Nem baj, majd holnap is.
Bólint. Ha megérjük.
Persze, hogy megéred. Kérsz enni?
Enni? Nem. Nem vagyok éhes.
Muszáj. Pár falatot, de muszáj. Le kell gyűrni. Emlékszel? Amikor kicsi voltam, én se. Citromkarikák cukorral hintve. Attól lett péterkém. Kérsz citromot?
Kérek. Levet, cukorral.
Jól van, Iza rögtön hozza.
Károly kiment, hallani, hogy beszél a feleségével.
Tálcán pohár félig, benne kiskanál. Iza leül mellé az ágyra. Az öreg megsimogatja a kezét. Jó vagy. Köszönöm. Sírni kezd, nagyon jók vagytok.
Jól van, apa, ne sírjon. Megteszünk mindent, ami telik.
Áll az ajtóban, egyedül.
Mindenki elment hazulról. Iza sem kapott több szabadságot.
Meghagyta a tavasz.
Gyerekes csíny, hogy kimegy. Igaz, nincs hideg.
A kerítésen túl színes sálakban lobog az élet. Viháncolnak, sikoltoznak, sivítoznak, rohangálnak. Labda is kerül, egy rúgástól nekicsattan a piros kisháznak. Az ablakban riadt kislányszem: lapuló madárfióka a fészkén. Két fiú gyömöszöli egymást a füvön. Óvó néni, visítják. Termetes asszony vágódik elő a teraszról, leront a lépcsőn, mint fecnit, kétfelé tépi a rosszaságokat. Sírás és hüppögve előadott vádbeszéd.
Az öreg karmosan rágörcsöl a kerítésre.
A kislány, hogy elmúlt a vész, előóvakodik, megáll előtte.
Tata, meg fogsz halni?
Bólint, meg.
Fáj?
Fáj.
A kislány fölnyúl, megsimogatja a bütyköket. Forró a keze.
Azt hitte, már semmivel nem csábítja a világ. Még a fák, a nap, a csillagok se. És akkor a meleg kéz.
Nézte, ahogy végigsimít a csontjain az olvatag hús.
Elvette, nem, nem szabad. Nekem most már mennem kell.
Már mész?
Igen, megyek. Fázom.
Kijössz máskor is?
Bólintott, ki.
Az utcán állt, délelőtt, a kapunak támaszkodva, köpenyben, pizsamában. A bot épp csak érintette a követ. Kifakult szemmel nézelődött, mintha lúg vagy sav fröccsent volna réges-rég a szemébe. Kicsapódott üresség, savómaradék. Leműthetetlen szürkehályog-kitin. Bogárzó semmi. Szoborszem. Kifaragták és örökre úgy maradt. Idővel majd belekalapálnak az ellenségei. Holtában se lásson semmit, ha már életében se, a szenvedést, amit okozott, míg hírre vergődött. Nem is nézelődött már, lassan belegyűrődött a látvány: emberek, autók, madarak, repülők, amiket sokszor meg se látott, csak a zúgásukat hallotta. De minden távoli zaj-üzenetet elnyomott az udvari gyerek-nyüzsgés, hang- és színkavalkád. Csúszda- és házvörös, homoksárga, labda viaszfehér pöttyei mohazöld gyepbársonyon. Hintakék. A libikóka óriás rózsaszín rugói. A labda még makulátlanul koráll, biztos ma hozták ki először. Kézből kézbe szállt, lábtól lábig. Elgurult, homokba huppant. Pocsolyába toccsant. Besározódott, csorgott rajta a mocsok. Eltartva a testtől vitték, fűbe törlik, földobják, hajigálják.
A kitin alá bemásznak a pöttyök, ahogy bogár húzza maga alá a szárnyát. Savó alól átsejlő vörösség. Vér és megváltó halál sápadtsága pöttyöz a szemben.
Odaállnak elé, az ismerős kislány és két fiú. Hallották, hogy meg fog halni, és hogy fáj. De hogyan, hogy fáj? Mint mikor elesünk?
Igen. Pont, mint az elesés. Csak nem fáj annyira. Éget, mar, de mégse fáj úgy. És már nincs, aki megvigasztalna.
Nincs papád, mamád?
Nincs.
Félrevonulnak, megtárgyalják, olyan öreg, hogy nincs papája, mamája, szegénynek.
Visszaállnak a kerítéshez. Majd mi játszunk veled. Ha akarod. Beszélgetünk. Akarod?
Rábólint, beleprésel egy alig észlelhető mosolyt a ráncaiba.
Nagyon ráncos, súgja a lányka. Furcsa a szeme, súgja a fiúcska. Nincs senkije.
Az öreg hallja, hogy sugdosnak. Nem baj. Biztos róla. Nem baj.
Idehoznátok a labdát?
A labdát? Nem szabad kidobnunk.
Nem is akarom. Csak megsimogatnám. Tudjátok milyen régen nem értem labdához?
Milyen régen?
Meg se tudnám mondani.
Akkor idehozzuk. Megsimogathatod. De nem adhatjuk oda neked.
Mondtam, hogy nem kell. Hozzá szeretnék érni.
Tessék, itt van. Messziről nyújtja, nehogy hozzáérjen. Az öreg benyúl a kerítésen. Simogatja a labdát.
Lát még? Nem lát. Nézik a messzeségbe révedő szemét. Az anyja szoknyája. Virágok, pöttyök szegélyezték. Azokba kapaszkodott. Labdát nem kapott, szegény vidéken nőtt fel. Hegyek, kövecses talaj, sovány termés. Nem tellett ilyesmire. Óvodáról sem hallott. Rágördült sár-, kőnehezével a múlt.
Sír, nem látod, sír.
Mi baj van?
Nincs semmi. Köszönöm, hogy megsimogathattam a labdátokat. Elfáradtam. Most bemegyek, le kell feküdnöm. Holnap majd… Holnap talán… ki… ha lehet… ha tudok, ki.
Lesz-e holnap?
Ott találta a holnap, s a holnapután is, meg a többi nap reggele a kapufélfának, kerítésnek dőlve. Barna köpeny, barna kalap, borotválatlanság, botos szobormerevség.
Átitatta a tavasz, beleivódott a nyár. Bár az óvónők mindig szemmel tartották, ki tudja, mi telik ki az ilyen öregtől. Aki pizsamában az óvodai kerítésnél. Azért elbeszélgethetett a lurkókkal, megsimogathatta a labdát.
Meghagyta a tavasz, a nyár, az ősz.
Pedig azt hitték, már csak hetei.
Otthon kerülgették, etették, inni adtak neki. Hagyták, hogy kijárjon. De miért nem öltözik föl?
Erre a pár napra? Minek?
Meghagyta a május, az augusztus, szeptember.
Esők, taknyos őszidő, diók kopogtak a járdán, erre ébredt. Még éppen csak derengett. A fürdőszobában zubogott a víz, Károly és Iza munkába készült.
Ha majd nem lesz, csapkodhatják az ajtókat. Nem kell sugdolózniuk. Tudja, hogy arról beszélgetnek. Átverték őket az orvosok. Mit tudnak azok? Még egy kiszámítható rendes halált se, hónapra, hétre, napra.
Mennyi még? Napok, hetek? Egy hónap? Kettő? Meghagyják karácsonyig?
Csak sütne a nap.
Óhaja meghallgattatott, délutánra kiderült, két nap alatt fölszáradt. Hétágra sütött napokon át.
A gyerekek meg a labdák kiperdültek délelőtt és délután.
Lövés csattant a házikó falán. Az ablak, kislányarcok, fényes madárszemek keretben. Nyugodalmas fészek. Kinn a fiúk vadultak, a lányok sikongva rohangásztak.
A labda. Fölpördült fűcsomókon, elnyugodott kerítésnél.
Viháncoltak pöttyei.
Velük álmodik napok óta, így, úgy. Ahogy perdül, ahogy tágul, nagyobbodik, mintha lélegzene. Mintha maga a világ tágulna benne, mintha fújná a végtelen tüdő. S forogna benne összecsócsálva, szépen kipöttyözve, ragyogó fehéren, mint egy képlet, elkülönülve vörösen-fehéren, véresen, tisztán az élete.
Aztán egyszer csak átröpül a feje fölött, gyors madár.
Pattogva elindul a főút felé a lejtőn.
Kiáltanak: bácsi.
Aki utána is kap a botjával, de a labda már, mint mondják, s tényleg úgy: árkon-bokron át.
Csak hát éppen kipattan a sekély árokból, rohan tovább a főút felé.
Megnagyobbodnak a pöttyök, a vöröslő gomolygás. Mintha már nem is labda volna, hanem a végső, elfutó, elfutásában lelassuló, lelassulásába dermedő boldogság.
Gördül alá habkönnyű ónsúllyal az élet. Szülők, és ázó lovak, lehajtott fejjel az udvaron. Az anyja elhajlott ujjai. Apján az átizzadt ing. Forgó rögök az eke nyomán. A gyárban a gép áttételei. Minden forog, mint fölötte a fölvilágló ég.
Össze fog törni valamit odalenn. Mert zuhan alá. Vagy emelkedik föl?
Látja: egy komikus alak hadonászik a botjával utána, mintha meg tudná állítani. A labdát, az eszeveszett forgást.
Nevetséges, ahogy hápog levegő után. Fogatlan sötét pötty arca labdáján a száj.
Fékcsikorgás, pukkanás.
Az udvaron sikoltanak, dermedten állnak, ő meg térdre, orra bukik, elnyúlik, mint egy béka, koppan a feje az úton. Kalapja átbillen, elpereg, homályló mélyével ferdén megáll a járdaszegélyben.
Jakab István a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2016)
