A felkelő nap meleg fénye átszűrődött a sárga sötétítő függöny szálain, és beragyogta a szoba falát.
Ásítva fordultam a másik oldalamra, és résnyire nyitott szememen keresztül láttam, hogy a szomszédos ágyban testvérem helyén egy összegyűrt takarókupac hever. Mérgelődtem magamban, hogyan tudott megint előbb felkelni, mint én. Nyújtóztam egy utolsót, majd párnanyomatos arccal, kócos hajjal, és pizsamában mentem le az emeletről. A kert felől halk duruzsolás hallatszott, elindultam hát arra. Áthaladtam a konyhán, kiléptem a nyaraló teraszára, bágyadt jó reggelt – köszönésemet testvérem és unokatestvéreim ekhózták vígan. Nagymamám az asztal sarkánál ült, görnyedt háttal hajolt egy leterített újságpapír fölé, és rozoga késével krumplit hámozott. A perzselő nap sugara élénk színt kölcsönzött a pázsitnak, lágy szellő cirógatta a kertben hajlongó rózsabokrokat, a kerítésre apró rozsdafarkú szállt, körülnézett, majd tovarepült. Az égen egy bárányfelhő sem törte meg az egybefüggő kékséget. Mélyet szippantottam a levegőből, hogy a mérhetetlen nyugalom ködfátyolként borítsa be ébredezésemet.
– Papa? – kérdeztem. Nagymamám felnézett, és szólni akart, de abban a pillanatban megnyikordult a kapu. Péksüteményektől púposodó, teli vászonszatyorral érkezett papám, akit mama csupán hagymáért küldött el a boltba. Szája szélén fehér maszat árulkodott arról, hogy útközben megevett egy jégkrémet, valószínűleg valami krémeset, mert az volt a kedvence. Csillogó szemmel újságolta mamának, hogy nem felejtette el a hagymát, ráadásul még sört is hozott kettejüknek. Mama szeretetteljes, dorgáló tekintettel reagált, majd azt felelte, hogy ő csak egy kis pohárral iszik, mert az ebédet még oda kell tennie főni. Leültem az asztalhoz, és úgy éreztem, hogy soha semmi baj nem történhet, míg ezt a pillanatot örökké életben tudom tartani.
Úgy vetettük rá magunkat a péksüteményekre, mintha több forogna kockán, mint egy kakaós csiga. Reggeli után pizsamáinkat rögtön fürdőruhára cseréltük. A tikkasztó hőségben csak abban lehetett megmaradni. Kisebb vita kerekedett testvérem és két unokatestvérem között, hogy mivel töltsük a délelőttöt. A sok lehetőség közül végül a tollaslabdázás mellett döntöttünk. Mama természetesen nem tágított addig, amíg fehérre nem mázoltuk magunkat naptejjel, és fejünkbe nem húztunk valami fejfedőt.
A kertben tollasoztunk. Rengeteget kacagtunk saját bénázásainkon, kihagyott leütéseken és a földről pattanó tollaslabda megmentésén, ami szintén pontot ért, sőt. Papa kitöltötte a sört, majd a teraszról felénk fordult, hogy figyelemmel kísérje játékunkat. A nagy gyerekzsivajra mama fel-felnézett a krumplipucolásból. Szurkoltak nekünk, ez egészen biztos volt. Mosolyogtak, de arcukról lerítt, hogy alighanem felnőttes dolgokról is beszélgettek.
A forróságtól mindannyian kipirultunk. Nevetéstől duzzadó, kortalan arcok vettek körül. Elraktároztam ezt az emlékképet, ezt az egyszerű, boldog pillanatképet.
A délelőtti kánikulában azonban hamar meguntuk a földre hullott labda utáni hajlongást, és azt, hogy állandóan kibicsaklott a lábunk a tanga papucsban. Eleven gyerekek voltunk, a gulyásleves pedig még alig rotyogott a gázon, ezért mama előállt azzal az ötlettel, hogy menjünk le papával a Sóstóra, és nézzük meg, volt-e kapása a horgászoknak. Papa szívesen kísért minket. Sóstó izgalma a sűrű nádasból előúszó siklókban, a vízbe ugrás tilalmában, és a vödrökben ficánkoló keszegekben rejlett. Ehhez az élményhez most hozzátartozott az is, amikor lármázásunkra a horgászok ránk ripakodtak, és csendre intettek minket, mondván, hogy elriasztjuk a halakat. Papa erre szintén odapisszegett nekünk. Mérges pisszegés volt ugyan, de vidám kacsintással zárult. Nem félt attól, hogy elriasztjuk a halakat. Nem féltem én sem. Leült egy kidőlt fatörzsre, és a tavat nézte. A víztükör ragyogó csillogással verte vissza a nap sugarait, elvétve gyűrűk keletkeztek és tágultak ott, ahol a halak kikukkantottak a felszínre.
Testvérem tanácsára mindannyian a lapos köveket gyűjtöttük, mert azokkal lehetett jókat kacsázni a tavon. Lelkesen mutattuk őket papának, aki nagyon szépnek találta mindet. Felajánlotta, hogy a markába szórhatjuk, amíg újabbakat hozunk. Én nem adtam oda az enyémeket, mert nem akartam, hogy kihulljanak ráncos kezéből, ami időnként megremegett. Zsebre vágta a többiek kavicsait, és azt mondta, hogy menjünk vissza a nyaralóba, mert az ebéd már biztosan elkészült.
Nem sokkal később már ebédhez terítettünk. Papa egy határozott mozdulattal, kesztyű nélkül emelte át a nagy piros fazekat a gáztűzhelyről az asztal közepére. Miután letette, titkon megérintettem a fazék fülét, de tüstént el is kaptam az ujjam. Iszonyúan forró volt. Megfogadtam magamban, hogy addig gyakorolok majd, amíg olyan sokáig nem tudom fogni, mint ő. Jövőre már én szeretném átemelni a forró fazekat, gondoltam. Elképzeltem papa arcát, amint büszkén dicsekszik mamának, hogy milyen ügyes vagyok. Alig vártam a jövő nyarat. Egyelőre viszont az ebéd utáni csendes pihenő végét is nehezemre esett kivárni. Utáltam a kötelező nyári olvasmányokat, és bajomon nem segített az sem, hogy körülöttem mindenki elszenderedett. Kínzó csend honolt az egész nyaralóban. Az emeleti szobánk fülledt levegője álmosítóan hatott rám, nem bírtam a könyvre figyelni, és lassan összemosódtak a betűk, a mondatok. Egy szúnyog zümmögése ébresztett fel. Testvérem még mindig aludt, és a nyaralóban továbbra sem hallottam mocorgást. Halkan lelopództam az emeletről. Sikerült kihagynom a recsegő lépcsőfokot. A nappaliban mama és papa egymás mellett szunyókáltak a kanapén. Olvasószemüvegük csálén állt bóbiskoló fejükön. Papa egy rejtvényújságot tartott ernyedten, mama ölében egy magazin gyűrődött össze. Lemerevedtem pár percre, amíg őket figyeltem. Milyen békésen aludtak. Milyen meghitt csendéletet formáztak ketten. Ütemesen emelkedett a mellkasuk, és egyenletes szuszogásukat csak papa törte meg egy-egy horkantással. Le akartam fényképezni őket, hogy megörökítsem magamnak ezt a pillanatot. Le akartam fényképezni őket, hogy később se felejtsem el, hogy borús időkben elő tudjam hívni, és meríteni tudjak szunnyadó harmóniájukból.
Mélázásom közben az idő elrepült, és hamarosan mindenki felébredt délutáni álmából. A nyaraló újból megtelt élettel. Tombolt a hőség továbbra is, ezért követelni kezdtük a délutáni fürdést. Kicsik voltunk még, egyedül nem mehettünk le, így hát kénytelenek voltunk meggyőzni nagyszüleinket. Felkaptuk a törülközőket, és együtt a Balaton felé vettük az irányt. Úgy tűzött a nap, hogy még napszemüvegeink alatt is hunyorogtunk, a bőrünkre kent naptejes rétegen felül hűvös verejtékcseppek izzottak. Az aszfalton délibábok táncoltak.
A fizetős strandot ezúttal elkerültük, csobbanni akartunk, méghozzá minél gyorsabban. A közeli lejárónál mentünk be, ahol a csónakokat szokták vízre engedni. Papa nyakában lógott a színes, csavaros tartó, amiben össze-összekoccant a kulcs és némi aprópénz, miközben papa bebicegett a vízbe. Mindig hozott magával pénzt arra az eshetőségre, hátha fürdés után fagyizni támadna kedvünk. Lábujjhegyen lépkedtünk az iszapban, felhevült testünket felkészületlenül érte minden finom vízhullám. Mi, gyerekek előrementünk, és már derékig jártunk a vízben, amikor mintha ezernyi apró hideg tű fúródott volna hátunkba, olyan váratlanul ért minket a fröcskölés. Felháborodottan sikoltottunk fel egyszerre, mögülünk papa és mama vigyorgott vissza ránk, amivel elárulták tettüket. Visszavágtunk, hosszas fröcskölés-csata kezdődött. Nevettünk, kiabáltunk, fröcsköltünk, próbáltunk arrébb úszni, menekülni, majd rajtaütni. A nyár legönfeledtebb részét éltük, őszintén imádtuk minden percét. Azt kívántam, bárcsak sose kéne kijönni a vízből, bárcsak mindörökké ebben a boldogságban lebeghetnék. Kezemet ökölbe szorítottam a víz alatt, próbáltam megmarkolni a vizet, a jelent, kivinni a partra, fel a nyaralóba, bepakolni a bőröndbe, és ezután mindenhova magammal cipelni. De hiába zártam össze ujjaim, a víz minduntalan kicsúszott közülük, tovasodródott és mint a fröcskölések után szerteszét repülő vízcseppek, visszatért a Balatonba. Nem vihettem sehova innen, örökre itt maradt a jelen, ameddig itt maradok én is.
Megdörzsöltem a szemem, és láttam, ahogy papa beúszik a mélybe. Ütemes mellúszással halad befele, a feje még ki-kibukkan a vízből. Nyúltunk volna utána, ám az álom szertefoszlott, felébredtem. Mi itt maradtunk a derékig érő hínáros vízben, őt végül elnyelte a kék horizont.
Forrai N. Eszter a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: Még ifju szivemben a lángsugarú nyár…
