Lassan lépkedtem fel a domboldalon, alattam kibontakozott a város, de itt még meghúzódott egy-egy fenyőcsoport, orgona bólogatott, körben nagy volt a csend. Ott egy kidőlt fatörzs, arra szoktam leülni. Akkor jövök ide, ha valami gondom van a világgal. Ezt a domboldalt úgy neveztem el magamban: a Töprengés völgye.
Rajtam kívül ember nemigen jár itt, lentről tompa zsongás lopózik fölfelé. De most a keskeny ösvényen mintha valaki más is lépegetne. Lassan közeledik, szemem kétszer is átsiklott fölötte. Magam dolga bántott: elforduló barátok és törleszkedő idegenek, a világ gyűlöletbe fordulása, a hiábavalóság. Ott lenn az ismeretlen már a kis mellékúton jár, amerre én is jöttem. Könnyű úti ruhában van, akárcsak én.
Az értékeket sóhajtottam, az emlékeket, amelyek elszürkülnek, amelyeket az emberek egyre inkább kitaszítanak az életükből, amit pedig gyerekként annyira szerettünk. A közeledő idegen egyre inkább ismerős lett. Nem tudtam, ismerem-e valójában, vagy pedig emlékeimben cserélem össze valakivel. Fölemelte a fejét, rám nézett, mintha ismerne. Ő engem, és én őt? Mintha tükörbe néztem volna, és magamat látnám. Már majdnem nevettem, aztán inkább összeszorult a szívem, vajon jó, ha az ember saját magával találkozik szembe?
Az ismeretlen ismerős három lépésre tőlem megállt. Mintha én magam lettem voltam. – Ilyen vagyok? – döbbent belém. – Ilyen vagyok! – Gondolatok, érzések és szavak egyszerre zúdultak fel bennem, – néma maradtam. Ő szólalt meg: – Ne félj tőlem. Én is az vagyok, aki te. Csak ritkán találkozunk. Pedig én benned élek. – A két kezét emelte, két ujjamat nyitott tenyerébe tettem.
– Ki vagy, mit akarsz? – dadogtam.
– Aki te… Benned élek, egy vagyok veled. őrzöm lépteidet, sugallom tetteidet, óvlak a ballépéstől, a nagyképűségtől meg az elgyávulástól.
– Téged hívnak úgy, hogy lelkiismeret? – váratlan játéknak éreztem a helyzetet ott, a domboldalban.
– Nem, nekem más nevem van. Az én nevem a te neved is, és mindenki másé, aki méltó rá, aki megengedi. Én itt járok állandóan veled, óvom az utadat, jelzem a veszedelmet. De csak ritkán láthatsz szemtől-szembe. Amikor szükséged van rám, nagy szükséged! – most a kezét megint felém nyújtotta, bennem valami különös bizalom kezdett nagyra nőni.
Elhallgatott, aztán leültünk, én a fatörzsre, ő a tönkre, amelyről a fatörzset valaha ledöntötték. Hallgatott, nézett rám, és nézett a völgyre, a városra, a világra, úgy éreztem, szemébe belefér a mindenség, a bércek és az óceánok, mind, aki lakja a létezést. – Most hozzád jöttem, hozzád szólok, a te alakodban. – Fölvett egy követ, forgatta kezében, aztán porrá morzsolta, hátamon a hideg futkározott. Csöndesen szólt: – Te erős vagy néha, gyáva lélek máskor, okos is vagy percekre, és órákra tétova. Elnézlek ilyenkor, vagy megcsóválom a fejemet. A magad életét magad rendezed, de soha ne feledd el, hogy hozzád hasonló élők élik a földön a hasonló életet. Te is felelős vagy érte, nemcsak mert hasonlók vagytok mindannyian, hanem mert mindenkinek valami más is van a… a szívében, a terveiben, és abban, amit te mondtál: a lelkiismeretében.
Hozzám szólt, de mintha én szóltam volna. Korholt és óvott, riasztott és bátorított. Körülnéztem, nem volt ember a közelünkben, de úgy éreztem, lenn, a városban (meg a többi városban) mindenki minket figyel. Őt, mert hiszen ő mindenki szívéből és mindenki elméjéhez szólt. Az emberek letették kezük szerszámát, megnyitották elméiket és a Töprengés völgye felé figyeltek. Ő, aki most az én alakomat vette magára, csendet hirdetett a világnak azon a délutánon, a léleknyitás csendjét.
– Nézz le a városra – és kezével körbe intett, – ugye, látod a többi várost is, amit máskor nem szoktál látni. Ameddig ellátsz, az a te városod, a te országod, ameddig a szavaidat értik, a te világod. Felelős vagy érte. Te is felelős vagy érte, mint mindenért, amit neked kell építened, boldogítanod és megvédened. És mindenki felelős, aki ott él, közel vagy távol, aki érti a szót, bár némelykor mindannyitok nyelvén perlekedik. Ezt a várost századik elődöd kezdte építeni, az erdőket hátrább tessékelni, a folyókat rendszabályozni. Aztán a fiai, az unokái, együtt a többi városlakó fiaival, unokáival. Egyre újabbak, egyre fiatalabbak, de mindig ugyanazok, hiszen ugyanazért a városért, ugyanazért a világért éltek és haltak, örültek és szenvedtek.
– Aztán hozzád ért a sor, apád, fiad – ők is, te is, tudd, hogy ez így volt és így is lesz. Ne hagyd, hogy ne így legyen! Tégy róla, hogy a te világod a te világod maradjon. Ezt így rendeltem akkor, és így rendelem ma is, de együtt tegyünk érte, hogy így legyen. Te meg én, te meg ti mind!
– Uram, te…? – Így szóltam hozzá: Uram!, mint a magasabb rendűekhez, és tegeztem, mint a hozzám hasonlókat. És szólni mást nem tudtam, a száznemzedéknyi tudás és emlékezet ott mozdult bennem, de nem hullott szét szavakra.
– Szép ez a város, szép ez az ország, szép ez a világ. Ő tibennetek él, ti pedig ott éltek a városaitok, az országotok lelkében. A városaitokban szépség van és öröm, munka és emlék, büszkeség és kegyelet, amit csak ti tudtok és ti éreztek. Emeltetek házat, amely ringat és megvéd, templomot, hogy benne találkozzatok a mindenütt jelenvalóval, a bölcsesség palotáit és a pihenés fészkeit. És az épített város, az épített ország megmarad, hordozza az emléket, amit úgy hívnak: történelem, ha pedig túltekintünk rajta, akkor – örökkévalóság.
Elhallgatott, arcomba nézett, biztatás áradt belőle, de csend lakott körülöttünk. Aztán kinyújtotta két kezét, a város felé az egyiket, a fejem fölé a másikat: – Tartsátok meg, őrizzétek! Ne engedjétek barlanglakók fészkévé válni, se sátoros kóborlók tanyája ne legyen! Száz nemzedék múltán talán majd ők is megteremtik a maguk városát és megteremtik a maguk világát. El fogtok férni akkor egymás mellett, nagy a világ…! – Odalenn fények jelezték az alkony közeledtét. Fejünk fölött galamb rebbent, kettő.
Agyamban mintha félelem vert volna gyökeret. Menekülés, de hiszen most éppen annak az oldalán voltam, aki megőriz a bajtól. A világ bajától, és a saját tépelődésemtől. Ő a szemembe nézett, bátorságot küldött felém, de tarkómból a félelem nem akart elillanni. – Uram, sokan pusztulnak mostanában… – rettentő jajkiáltás volt ez, pedig én bátor szózatnak szántam.
– Sokan! – bólintott, de szava mintha elhömpölygött volna messze, a városon túlra. – Sokan hiszik, hogy csak ők lakják a világot, hogy a maguk kedvére forgathatják a mindenki-világát. A világok szétesésnek indultak, az ellentmondók lettek a kiválasztottak, az értékpusztítók. Akik a föld és lakói ellen kelnek ki, akik arcul csapják a város többi lakóját, akik tüzet vízzel, aranyat sárral kevernek. És még sokan fognak elveszni, fájdalmasan sokan, akik azt hiszik, maguk lehetnek egy megsebzett világ birtokosai. Amíg lélekben meg nem szelídülnek, amíg az ősi törvényt, a világrendet, a város-világ tiszteletét el nem fogadják, aligha lehet áldás az életükön. Aki él, most újra kezdheti a világ újra rendezését, egy megtisztult város, és szívhez szóló nyelv megformálását, az alázat visszaterelését az emberi értékek közé. – Elhallgatott, rám emelte szemét, minek riasszon, minek fenyegessen, minek korholjon. – Én most elmegyek. Elmegyek mindenkihez, amit neked elmondtam, elmondom mindenkinek. Mindenki alakjában meg fogok szólalni, a vállára teszem a kezemet és a szemébe nézek, bátorságot és tiszta értelmet küldök minden teremtménybe. Ebben a városban, és az összes többiben, a te nyelveden, és mindenkinek a saját nyelvén. És elmegyek a barlanglakókhoz is, meg a sátorosokhoz, nekik is a maguk nyelvén szólok a száznemzedékes munkáról és a munka gyümölcséről. Megértik, egyszer majd megértik. Addig sok város dől össze, sok folyó kiszárad, és sok nemzedék követi egymást. De talán néhányan mások is megformázzák magukban a Töprengés völgyét. Indulj most haza bátran, és békülj meg szívedben. Én követlek, ha nem is hallod lépteimet.
Elindult az ösvényen a völgy felé, a fenyőerdőben alakja beleolvadt az esti homályba. Mellettem, a fatörzs oldalából friss, zöld hajtások sarjadtak elő.
