(Andrásnak és a gombaszelídítőknek)
trafó
ha megkérdeznék, minek gondolja ma
gát az irodalmi életben, azt mondaná:
transzformátor zúgásnak. trafózzuk meg,
hallja maga fölött a hangokat, és látja is őket
magával együtt a drón-felülnézetből, saját
kezűség kizárva, mégis beszennyeződik a kéz
kívül minden
a semmi képes a semminél több lenni, úgy,
hogy marad semmi. miért van hát egyáltalán
irodalom, miért nem sokkal inkább a semmi?
a semmin kívül minden csak sokkal inkább
mer lenni, harmat helyett name dropp-
ing – verd meg az álmot, szétszéled a nyár –
még belátás előtt kitudódik, csak egyszer
hagyd a Napot a léthatár mögé húzódni
uteroézsaiás
méla unalom, hogy mindig ugyanazokat a neveket emészti, juttatja vissza a recés
gyomorba,a kortárs idő eljut egy pontig, ha megkerül egy-egy nevet, épp jelennek
hiteltelen. szereti hinni, hogy az álom jövőbe lát, de mindig a jelenről szól, akár a
próféciák. minősített hallgatással minősíthetetlen. (nézd kapunak a megugorhatatlan
küszöbértéket). a pont, ahol a lineáris időbe beömlik a vertikális, rendre
benézve. csak az unalom kontinuum. fojtólagosan vagyunk elkövetve. a
szűntelen zárvatermő időablak, a madárvér korozta kairosz. függőleges
nélkül nincs horizont. csak deuteroézsaiás van már itt, hogy feljegyezze
jégkondicionált emléknek: ember után féllel, burjánzik az élet
félemmaus
Az öregember gondolatban sem kér számon, nem dühös. És az sem pontos, hogy szomorú.
Csak rágódik, és nem tudja abbahagyni.
(Váli Dezső)
látta magát a jelen allúziójában, ahogy átöltözik, kimegy, szó nélkül jobban tudja a
test a dolgát, látta az öregasszonyt, érezni, ha nem a kérgi gátlás alól szabadult
ádázzal áll szemben, hanem mindig ilyen lehetett, ezért most nem segít mindaz, amit
az időskori gondolkodásról megtanult, éppúgy nem mozdult, mint a mutatók az időről,
amire tudta, a lányát és vejét várják lélegeztetett újszülött unokájához az intenzívre,
valaminek moccannia kellett, és mert az öregasszony mozdíthatatlan volt, és őt
hibáztatta két jóindulatú bőrdarabért, és csak azt hajtogatta, de vérzett, de vérzett,
időpontot kért, hogy mulasztásért számonkérje, ketrecharc ez az idővel, a kismutató
ötperces elmozdulásában tíz beteg, a mutatók közrefogásában szenvedő vagy már
feltámadt test, melyik ad jobb magyarázatot a történetre? latoridő? tanítványidő?
vagy mindkettő részleges naplemente, még nem savózható le, egészkor is félidő,
muszáj volt neki mozdulnia, nem kívánhatta ennyire valakinek a halálát, miközben az
unokája az életéért küzd, senki nem kérdezte hova megy, nem kérdezünk ilyet, ha
éppen az a megrendülés, hogy ide vissza nem, gyalog ment haza, mert magán kívül
mást már nem kívánt igénybe venni, végtére is csak tizenkét kilométer, félemmaus,
rendelés végére hazaér, amúgy is észrevette, bármilyen járművel rövidíti az utat, az
igazi megérkezés mindig abban az időben van, amikorra gyalog megtenné a távot,
amikorra elfelejti, hogy maradni jött, addig is eltöpreng a csodán, hogy ezen az
öregasszonyon bármi jóindulatút találtak, most már szövettani lelete van róla, hogy
jóindulatú, az önzés minden ellenkező kettős vak vizsgálat ellenére, hosszú életet
biztosít, már, akinek érdemes önmagáért életben maradnia, és nem önmagáért az
életért, de ezt sem mondta el az öregasszonynak, test nélkül jobban tudja a szó a
dolgát, lehet fénye kölcsönzött, de a hold árnyékot magából varázsol
anchorman
csak egy napszemüveget vett fel, mikor a kamerák tűzkeresztjébe lépett, elég
volt ennyi non verbalis inspirációnak, hogy ez itt a mátrix, negyven éve uralta
arca mikro rezdüléseit is, ahogy bemondta a híreket, most róla szólnak a hírek,
a horgonyemberről, nem érzett szégyent, első gondolata az volt, ő sokkal profibban
mondta volna be, mint a kollégája, tett róla, hogy korhatáros legyen a hír, az
uralkodó halálát is az ő márkahű hangján hallották, most törölhetik az archívumból
azt is, mint megannyi hírt, kár, hogy az uralkodó halált nem tudják törölni, és kár,
hogy sehol nincs egy vezetékes telefon, ami addig csöng ki, amíg csak oda nem
rohan, hogy áttűnjön Analógiába, az álom vizsgálati fogságában volt is ilyen telefon,
felvette, gyerekek szóltak bele, hangjukat sötétkamrában hívták elő intrauterin
fénynél, látta a csíralemezeket, még bármi lehetett volna, de ekkor egy
hasonlíthatatlan hang, ami egyszerre volt ember és nem ember, nő és férfi, felnőtt és
gyerek, megtalált és elveszített, tagolatlan és szótagolt, kimosta szájából a fogakat,
– úgy hulltak el, mint nyárvégi csillagok – és szólt:
most áttöri íny
ed, aminek előbb van
hamva, mint híre
(Fotók: H. Gy.: kalotaszentkirály1-6)
