Száz éve távozott el Csontváry Kosztka Tivadar
Nagyeszű Uraim!
Azon alázatos, ám erőszakos indulattal bátorkodom Nagyságtokhoz, hogy szívetek orromig bűzlő putriját megnyitni előttem ne késlekedjetek! Mert rendet kell teremteni ott – mondta volt a hang –, s én mindig parancsnak hallottam az Úr lelkében születő saját hangomat.
Tehát előbben is: kisöpröm a két pitvart, aztán fölmosom a két hombárt – mert mind a négyben dugig gyülemlett a doh.
Majd kiengedem onnét a sötétség penészlő szakállában vergődő denevéreket, és kicsordítom a véletlenül odatévedő ártatlan vért, mely ott az rögvest megromlani kénytelen.
De!
Nem holnap
holnapután
avagy száz év múlva kiskedden kell eme munkát nekem egyedül elvégeznem –
Ma!
Most és azonnal –
még mielőtt magához ránt a végtelen.
Ám! addig is gyertek –
amíg tán tart türelmetek odvában a darázsfullánkú jóindulat!
– Én megmutatom nektek a Világot.
Íme
van magasság
ott fönt
és van mélység
ott lent.
Például az ott a Nap!
Tán Isten kavargó-gyűrűző-hullámzó kénköves mosolya –
lehet.
Nem szem
nem néz
„csak” Fénylik
azoknak is akik nem látják –
akár az Űr nyakékei és fülbevalói:
a látható és láthatatlan csillagok.
Nos, akad még persze egy-két rejtett „apróság” az égen – de mindaz annyira természetes megszokott és biztonságot adó hogy Kegyelmességtek bízvást hihetnek – mint eddig is – önmagukban.
A Mélység?
az más!
Lehet több
lehet kevesebb.
Por sár víz gödör az emberi ábrándtól teherbeejtett illó gyönyör –
meg a Halál…
De tekintsenek csak innét
a Világ látszólagos Tetejéről Excellenciádék
mélyebben a mélybe
s ha kínálkozik tágultabb szemmel alá –
Meglátják-é azt ami még nincs?
De lesz! – Egyszer és soha többé:
Egy beesett arcban kerekedő két bagoly-szemet észlelhetnek –
az embert!
Két markában meszelőnyi ecset!
És nem a Föld – hanem a Nap centrumában fortyog számára a festék –
hatalmas vásznait pedig egyedül csak neki szövi az Ég.
– Ó nem!
Még nem ébreszti a nagy Baalbeket
szívében még nem pillog az aranyszemű hajnal –
még nem zokognak homloka fala mögött a panaszosok kunkori pajeszukkal –
Még nem fedi be óvón a kútnál a Kisded testét Mária acélnál is védőbb fátyla –
Bár már ezredek óta él a cédrus:
nem lejti körül a sok szűzies lányka –
Még nem borul el a horizont
és nem riadoznak a bíbortollú madarak –
Még nem szórja szent átkát a szeretet –
s nem nyalják ki megcsömörlött lelkének tégelyét a főméltóságú agarak!…
Imigyen vala, Nagylelkű Uraim! Most és ma – 1880-ban – huszonhét éves. Kisszebenben született. És itt, Iglón, szolgálja Aesculapius szent állatát – a Kígyót. De nemsokára hátat fordít a patikáriusi mesterségnek – és festő lesz! A napút nagy és utánozhatatlan megalkotója.
Ám mindezeket nem mondják róla életében – erről beszélt, erről is beszél a hang! Meg arról, hogy leveleket se ír többet – talán ez az utolsó. Mindazonáltal szükség volt valamennyire, hogy figyelmeztessenek a Jóra, hogy lefaragjanak valamit utálatos önzéstek gőg-szarvaiból, Címeres Uraim!
Mondjátok meg Őfölsége I. Ferenc József királyunknak, hogy ha szokott náthája kerülgeti: vitesse ki magát a Napra! S vegyen magához pár szem aszalt szilvát, mert az jó gyomrot csinál. Valamint igyék sok teafőzetet, miként azt recipére tettem legutóbbi levelemben.
Az aszalt szilvából meg küldjön egy mázsányit; csak ne engedje, hogy véletlenül zsákokat ágláljanak megfestett vásznaimból!
Küldje mielőbb. Mert akkor talán nem veszek éhen – 1919-ben.
(Fenti írás megjelent a Napút 1999/6. számában, „Nyolcvan éve távozott el Csontváry Kosztka Tivadar” alcímmel.)
Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar Baalbek c. festménye
