Csejtei Anikó fotográfiáival
*
Beszállás, halálmadár
A halál beszállt a
repülőbe, a városok
felett köröz,
szárnyai nehezek,
lefelé indulnak,
súlyzóit ejti, dobja
szerteszét,
a mezőn egy fémkecske,
a teje is lehetne fém,
ha egy szobrász
felvenné azt
tervei közé.
*
Lehetőség, találat
Még lát lehetőséget
maga előtt…
valaki utána néz,
nyitott szemében
tárolja a golyót,
a másik lehetőségét
veszi célba,
szemével ránéz,
elveszejti,
s a másik ott,
helyben marad,
közös a jelenük,
közös a múltjuk…
*
Között
Köztesen vagyunk,
ez itt az élet, az ott
a halál,
na, add ide,
viszem az
ugrókötelet,
a jövőben minden
más kockára áll,
mert felnövünk mind,
kik voltunk gyerekek,
és a halálnak sem
leszünk többé
idegenek.
*
Lakatok
Az égre néztünk,
s láttuk,
nincs rajta lakat…
a maga mezsgyéjén
minden mozdul,
halad.
A kapu előtt akkor
gyerekek sorakoztak,
egy szobrász
látomásai,
az egyik a nevetésébe
kapott golyót,
a másik épp gyümölcsöt
számolt a
fa előtt,
a sok meggy ott érett
pirosra a
hajnali ködben,
de fanyar húsuknak már
nem lett íze a
fogak kőpadkái alatt,
a harmadik gyermek
kezéhez az
anyja ruhája tapadt,
rózsába kapaszkodott,
de a rózsa szára
törékeny volt,
a kertben most két halott,
az égen a lakatok
ma is elveszítik
funkciójukat.
*
Dupla sík
Könyörögtek, s már
majdnem kőbe vésték,
mit tehet meg velük
az idők ura,
az idő aztán
rajtuk lépkedett;
eközben elsuhant
felettük valaki,
létének
aranyfoltja mind
eléjük esett,
fent a Nap már
ragyogás nélkül
maradt;
szárítókötélre
csíptettek
egy madarat,
a lány a mély sodrású
folyóba lépett,
valaki odafenn hosszan
töprengett,
melyik lehet a valódi
képlet,
az épp akkor látott,
vagy az, amelyik
korábban az
ígéreté lett.
*
Gondolatmúmiák
Gondolatmúmiák
voltak benne,
olajba, vászonba
csavarba,
fölöttük magasodtak a
piramisok.
Az időt sivatag járta át,
s lett hozzá még
teve,
púpjában víz a
híguláshoz;
a gondolatmúmiák
csendben voltak,
a tevék is csendben
araszoltak,
együtt
bérelték maguknak a
csendet,
de idejük nem volt
végtelen.
*
Halálszobrászat
Mozdul egy másnap…
nem úgy lesz,
ahogy volt
korábban,
amikor élet nem
bújt meg a halálban,
mert különköltözött;
a víz most szökőárként
magasodik,
elsöpri azt, ami
van, aki van,
de tudja, a megkövült
szobornak is
múltja van,
míg formálta,
minden városlakó
arcáról lelopott kicsit;
az egyikről a kemény arcélt,
a másikról a toka
lazaságát,
kiürítette a
mosoly íveit is
és a szemek
dőlt pillantását;
a szoborban minden
összeért,
új lény képződött ott,
jöhet az éhes
seregély, csőrével
aprít magának ő is
egy darabot,
szoborból új
szobrot csinál.
