A nő bólintott, és elindultunk az állomás elől. Fiatal volt, talán harminc körüli. Megkérdezte, először járok-e Bergamóban.
– No, sono già stato qui. Anche alla Carrara.
– Ah, bene. Vi fermate qualche giorno?
– Solo oggi. Siamo arrivati da Milano.
– E ripartite stasera?
– Sì. Ma c’è tempo. Vorrei rivedere i Lotto. E Moroni.
– Io non ci vado da una vita.
– Dovrebbe andarci. È un museo bellissimo.
– Sì, lo so.
Elöl ültem, mellette. Orsi hátul elővett egy palackot, megkérdezte, kérek-e, aztán visszacsavarta a kupakját.
– Adhatok előre egy táskát? – kérdezte.
Az ölembe vettem. A nő a tükörbe nézett.
– State comodi?
– Sì, grazie – mondta Orsi.
– L’Italia è il mio paese preferito – mondtam.
– Dove siete stati?
– Roma, Firenze, Venezia. Palermo, Catania. A Roma torno sempre volentieri.
– Io a Roma ci sono stata una volta sola. Troppa gente.
– Dipende. Ci sono chiese quasi vuote. San Carlo alle Quattro Fontane, per esempio. Borromini.
– Mi è piaciuta Roma. Ma dopo tre giorni ero stanca. Troppo caldo.
– Noi ci siamo stati in primavera.
– Allora sì.
– Én éhes vagyok – mondta a kisebbik lányom.
– A múzeum előtt eszünk – mondta Orsi. – Van még szendvics.
– Ma parla italiano? – kérdezte a nő.
– No. Vuole mangiare.
– Ah. Anch’io.
Nevetett. Megkérdeztem, mióta dolgozik.
– Stamattina? Dalle sei. Ma tra poco finisco.
– E poi a casa?
– Devo passare da mia sorella. Poi a casa, sì.
Az egyik lámpánál megálltunk. A keze a sebességváltón volt; az arcából most többet láttam, mint amennyit vezetés közben. Közelről szebb volt, mint amilyennek az állomáson láttam. Rám nézett, mert még mindig feléje fordultam. A tükörben Orsi arcát is láttam. Nem tudtam, feltűnik-e neki, milyen hangon beszélek.
– Lei è di Bergamo?
– Sì. Non abito in centro, però.
– Io potrei vivere qui.
– A Bergamo?
– Sì. Anche a Roma. Mi basta essere in Italia.
– E voi da dove venite?
– Dalla Romania. Cluj-Napoca. In Transilvania.
– Ah! Vorrei andarci. Ne parliamo spesso con un’amica.
– Davvero? A Cluj?
– In Transilvania. Non sappiamo ancora dove.
– Cluj è una città universitaria. Ci sono molti studenti, concerti. Abbiamo due teatri, due… opera houses. One Romanian, one Hungarian.
– Two?
– Yes. I’m Hungarian.
– But you live in Romania?
– Yes. I was born there. We’re Hungarians from Romania.
– Ah, I see.
– The girls speak Hungarian too. That’s what you hear them speaking.
– Is it difficult?
– Not for us.
Ezen is nevetett. Aztán mégis elmondtam, hogy románul is beszélünk, és hogy én angolból meg németből is fordítok.
– For work?
– Yes. I’m a translator. Books, articles, that sort of thing.
– Ah, so that’s why you speak all those languages.
– L’italiano no. Quello l’ho imparato per piacere.
Szerettem ezt olaszul elmondani. Azt is hozzátettem, hogy szótárral már könyveket is tudok olvasni. A nő közben előregurult, és várt, hogy besorolhasson egy furgon mögé.
– So you can go on holiday whenever you want?
Kihúztam magam. A biztonsági öv az ingemet a hasamhoz szorította; két ujjal lehúztam az anyagot, mielőtt válaszoltam volna.
– In theory. I work from home. I could work here too, if I had my laptop.
– I couldn’t do that. When I’m on holiday, I don’t want to work.
Még felé fordultam, amikor már visszanézett az útra. Az ingemet elengedtem. A szövet az öv alatt újra összegyűrődött.
– Nem is hoztál gépet – mondta Orsi.
– Tudom.
– What did she say?
– That I left the laptop at home.
– Good for you.
– Yes. But the emails still come.
– They always do.
Megindultunk a furgon után. A nő megkérdezte, sokáig tart-e eljutni Kolozsvárról Brassóba. A város nevét meg kellett ismételtetnem.
– Brașov?
– Yes, that’s it. We were thinking of renting a car.
– I’m not sure. We don’t drive. By train it’s… quite a long time. I can look it up for you.
– No, I was just wondering. We haven’t booked anything yet.
– You should come to Cluj as well. It’s a good place to start. The centre is small, you can see most of it on foot. There are some very good museums, and quite a lot of concerts. I know a few places tourists don’t usually…
A nő a visszapillantóban figyelte a mögöttünk közeledő motort. Kissé arrébb húzódott, hogy elengedje.
– We wanted to see the mountains. And the bears. There is a place, I don’t remember the name. They look after bears.
– A sanctuary?
– Yes. Near Brașov, I think.
– I haven’t been there.
– My friend has all the information. I’m the one who drives.
– Hát akkor többet tudnak róla, mint mi – mondta Orsi.
– What does she say?
– That you seem to know what you want to see.
A nőre néztem, és vártam, megszólal-e mögöttem Orsi.
– She knows. My friend. I keep telling her to book the flights.
Még egyszer a tükörbe nézett.
– And you? Do you like travelling?
– Yes – mondta a nagyobbik lányom.
– Which place did you like best?
– London.
– London! I’ve never been. Is it very expensive?
– I don’t know.
– Yes, it is – mondta Orsi.
Beszélgetni kezdtek arról, hol laktunk, és mennyire volt messze a központtól. A nő egy ideje Londonba is el akart menni, de a barátnője már járt ott, és most mást akart. Orsi mondott egy összeget; először magam is sokalltam, aztán rájöttem, hogy az egész ott-tartózkodásra mondja. Jeleztem neki, hogy ezt magyarázza meg. Már magyarázta.
– A hundred a night? For four?
– More or less. It was a small room.
– Still, it’s good.
– You have to book early – mondtam.
– Yes. That’s what I tell her.
A nevét nem kérdeztem meg. A barátnőjéről már tudtam, hogy nem szeret vezetni, hogy járt Londonban, és hogy egyelőre nem vette meg a repülőjegyeket. Próbáltam visszagondolni arra, hogyan mondta, hogy Erdélybe akar menni. A Romania után nem volt szünet.
Régebben a Romania után gyakran azzal folytattam, hogy látogatóba jöttem. Ezt akkor is elmondtam, ha senki sem kérdezte, Olaszországban dolgozom-e. Transylvania, tettem még hozzá, aztán beszélni kezdtem az egyetemről, a színházakról. Az operák számát is megmondtam. Többnyire csak azt kérdezték meg, meddig maradok. Most azt vártam, hogy kérdezzen még Kolozsvárról. Elmondtam volna, hogy szívesen segítek az utazásukban.
– Apu, a szendvics elöl van? – kérdezte a kisebbik.
Lenéztem a táskára. Kinyitottam, de nem ebben volt.
– A másikban lesz – mondta Orsi. – Majd kivesszük, ha megálltunk.
– Do the girls like museums? – kérdezte a nő.
– Yes. It depends. Some are better for children.
– We went to the Carrara with school. I liked getting out of class. Once we were inside, I didn’t listen much.
– It would be different now.
– Maybe. I should go with my sister. She likes it.
– There’s a portrait by Lotto. Lucina Brembati. A woman with a moon behind her. A very small painting.
– I don’t remember it.
– She’s wearing all this jewellery. And one hand here.
A mellkasomra tettem a kezemet. A nő odanézett, aztán vissza az útra.
– You see everything. The rings, the pearls. But the face… I don’t know how to put it. He doesn’t try to make her beautiful.
– She wasn’t beautiful?
– I think she was. I like her face very much.
Megpróbáltam magam elé képzelni. A gyöngyökre könnyebben emlékeztem, mint a szájára. Arra a vastag, fehér fényre, amely külön-külön mindegyik gyöngyön rajta volt. A szája egyik sarka mintha már megmozdult volna, a másik még nem. De ebben nem voltam biztos.
A fejdíszt jobban láttam magam előtt. A vörösesbarna, majdnem kör alakú hajviseletet az aranyszínű masnikkal, a homloka fölött futó gyöngysort. A ruha sötétjéből világított a széles, fehér ing és a két kéz. Az egyiket a mellkasa előtt tartotta, kissé széttárt ujjain több gyűrűvel; a másik lejjebb, a hasa előtt pihent. A szőrme végén még az állat feje is ott volt. Ennyi minden megmaradt a képből, de az arcát továbbra sem láttam tisztán magam előtt.
A nyakláncáról egy hosszú, hajlított aranytárgy függött. A taxiban erre már nem emlékeztem. Csak később tudtam meg, hogy fogvájó. Az ilyen tárgyakat ékszerként is viselték. Néhány évtizeddel később egy illemtankönyv szerzője már kifogásolta, hogy valaki a nyakában hordja. Az aranytárgy ugyanúgy ott függött a képen, csak én nem ismertem a rendeltetését. És azt sem tudhattam, Lucina számára mit jelentett, vagy hogy annak idején mit gondoltak róla azok, akik meglátták.
A ruha és az ékszerek nem egyszerűen gazdagságot jelentettek. Arról is árulkodtak, milyen családhoz tartozott, milyen helyet foglalhatott el a városban. Maga a portré pedig azt is megmutatta, hogyan lehetett akkoriban egy előkelő nőt megfesteni. Csakhogy amikor a nőnek előbb az ékszereket soroltam fel, majd azt mondtam, hogy Lotto nem próbálta széppé tenni Lucinát, úgy beszéltem, mintha a viselete a társadalmi helyzetéről, az arca pedig arról árulkodna, milyen volt valójában. Pedig a gyöngyök a képen ugyanúgy hozzátartoztak az alakhoz, mint a bőre vagy a keze. Az arcát is valaki megfestette.
A száját hol majdnem mosolygónak láttam, hol olyannak, mintha valamire válaszolni készülne. Talán már akkor sem láttam biztosabban, amikor előtte álltam. Utóbb olvastam, hogy a kép tisztítása után egy művészettörténész derűsebbnek találta az arcot, mint amilyennek korábban leírták. Nem Lucina arca változott meg, hanem az, ami látható volt belőle.
A Holdra viszont emlékeztem. A bal felső sarokban volt, kicsi, magasan a nő feje fölött. A LUNA szóba a holdsarlóban látható CI betűket illesztve összeállt a LUCINA név. A családot az egyik gyűrű címere is elárulta. A festményről tehát biztosan meg lehetett mondani, kit ábrázol. Azt viszont nem, hogy milyen kedve volt, amikor ült a festőnek, vagy hogy ő maga milyennek látta magát. Ahogy próbáltam magam elé idézni a száját, egy idő után abban sem voltam biztos, hogy őrá emlékszem-e, vagy inkább arra a mondatra, amelyet az imént mondtam róla.
Ezért is akartam visszamenni. Az arcról még tudtam volna beszélni; de jó volt, hogy hamarosan abbahagyhatom, és megint megnézhetem.
– A moon? – kérdezte a nő.
– Yes. The moon. There are two letters inside. It’s a… a puzzle. Her name is in the moon.
– Ah. My sister would know it. She remembers these things.
– I studied philosophy, but I think I should have studied art history.
– And then you became a translator?
– Yes. Well, I was already translating.
– My sister wanted to do that. She studied English.
– And does she?
– No, she works in an office. For a company. They sell things for bathrooms. She has to call people in England. She says they never understand what she wants.
– On the phone it’s much more difficult.
– She hates it. She writes everything down before she calls. Then they say something different.
– I do that too – mondtam.
– Really?
– I write down the first sentence. Then they answer, and I can’t find where I was.
– That’s exactly what she says.
– I prefer emails.
– Ecco. Anche lei.
Nevettünk. A nő mondott még valamit a húgáról vagy a nővéréről; a sorellából ez nem derült ki, és nem akartam félbeszakítani. Az utolsó szavakat nem értettem, de addigra már én is nevettem. Vártam, hátha a következő mondatból kiderül. Nem mondott következőt. Az egyik útkereszteződésnél átengedett egy biciklist, aki fölemelte a kezét, aztán megkérdezte, a múzeum után fölmegyünk-e a felső városba.
– Yes. On foot.
– It’s quite a climb.
– I know. I like walking here.
– Mennyi séta? – kérdezte a kisebbik.
– Egy kicsi.
– Mennyire kicsi?
– Majd megnézzük – mondta Orsi. – Még be se mentünk.
A nő jobbra húzódott. Először arra gondoltam, hogy valakit elenged, aztán megláttam a múzeumot.
– Eccoci.
– Ah, siamo già arrivati.
Elvette a kezét a váltóról, és a taxiórához nyúlt. A táskát a térdemről a lábam közé tettem, hogy elő tudjam venni a pénztárcámat.
– Posso pagare con la carta?
– Certo.
Amíg a terminált elővette, megkérdeztem, mikor akarnak Erdélybe menni.
– Maybe September. We’ll see. We still have to settle on the dates.
– Don’t come just for three days. There’s a lot to see.
– We have a week, I think.
– Good, then.
Odanyújtotta a terminált. Megérintettem a kártyával, aztán megvártuk, hogy jelezzen.
– Grazie. Buona visita.
– Grazie a lei. E buon appetito.
– Eh, magari. Prima mia sorella.
Orsi már kint állt a lányokkal. Kinyitottam az ajtót, és kiemeltem a táskát.
– Arrivederci.
– Ciao. Buona giornata.
– Várj, még ne csukd be – mondta Orsi. – Itt van ez a pánt.
