Kispál Márton: Inverzió
*
– Péntek délután! – dúdolta Ádám az iroda másik végében. Kipillantott a monitorja mögül, és elmosolyodott. – Bizony, végre hétvége!
A többiek hümmögve helyeseltek. Én a billentyűzetre meredtem, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna.
Percek maradtak a munkaidő végéig. Fülledt, májusi levegő szivárgott a nyitott ablakon át, a légkondi zúgása a húsomba ivódott. A legtöbb embernek a péntek délután a hét fénypontját jelentette – nekem a legsötétebb órákat.
Míg feltöltöttem az utolsó jelentéseket a szerverre, a többiek a hétvégi terveikről csicseregtek:
– Én csónakázni megyek a Ferivel, már két hete tervezzük, muszáj kihasználni a jó időt!
– Lezúzunk a Balcsira, az egyik haverom a héten vett új grillezőt!
– Ami engem illet, csak egy vacsora vár rám apóséknál… De legalább jól főznek.
Rettegtem, hogy észrevesznek. Na, Nikol, és veled mi van? Persze hazudhattam volna, ahogy annyiszor korábban, de most minden hamis szó hamunak érződött volna a számban. Csendben, a monitorom rejtekében összepakoltam a táskám, és amikor azon vitatkoztak, hány faktoros naptej a nyerő, kisurrantam az irodából. Ha még két percig kellett volna hallgatnom őket, a kezembe harapok idegességemben.
Hazafelé a villamoson csak suhantak körülöttem az emberek. Árnyékok mind, délibábok a szemem sarkában. Magam elé meredtem, a villamos dombokat mászott meg, völgyekbe zötyögött. Az utolsó megállóra csak én maradtam, egyedül szálltam le. Milyen ironikus – hisz magányra születtem.
A földszinti lakásom az utca végén gubbasztott, parkoló autók övezték. Már messziről felismertem az ablakpárkány kopottas csillanását. A táskámban turkáltam, nyilván a legaljára került a kulcs.
Az ajtó elé lépve világossá vált, hogy nem is lesz szükségem kulcsra.
Résnyire hagyták nyitva. Feszítővas nyomát nem láttam, óvatosan, alaposan dolgozhattak.
Zakatoló szívvel a kilincshez nyúltam, az ajtó recsegve utat engedett. Mindent elvittek. Üresen kongott az előtér, még a ferde fiókos komódot se kímélték. Ösztönösen a villanykapcsolót kerestem, de a helyén elvágott drót tekergett, szúrós, apró fémkígyó. A táska kihullott a kezemből, a csattanás végigvisszhangzott a lakáson.
– Nem. – Ennyi buggyant ki a számon, egy rekedtes, gyönge sóhaj. – Nem, nem.
A nappali egy hangárra emlékeztetett – sehol egy szegényléc, egy szőnyegfoszlány, egy papírfecni. Tudtam már, hogy a többi szobát is kirámolták, mégis egyesével végignéztem őket, a kopár konyhát, a sivár fürdőt, a csupasz hálót. A lakásomból egy kietlen panelkocka maradt, semmi több.
– Nem – mondtam ismét. – Nikol, miért történik ez veled?
Sikítani próbáltam, de apránként elfogyott az erőm. Állni is nehéz volt, a telefonálás gondolatától összeszorult a torkom. Kitámolyogtam a lakásból, hogy segítséget kérjek, azzal se vesződtem, hogy az ajtót becsukjam magam mögött, mert hát mit vihettek volna még el?
Az utca is kiürült. Aszfalt maradt mindenütt, aszfalt és kő. A fák helyén kátyú, az autóknak a bűze is odalett, a lámpák helyén csonkok. Mintha valaki egy óriás zsákba söpörte volna mindazt, amit a maga gigászi kezével mozdíthatónak látott. Csönd volt, tüdőt préselő, csontrázó csönd.
– Nem értem – motyogtam. Egyedül voltam az utcán, mégse mertem hangosan szólni. – Mi történik?
Úgy nehezedett rám az utca magánya, hogy fájt levegőt venni. Reménykedve pillantottam a lakásom felé, és az ablak mögött a könyvespolcom magasodott. Nem képzeltem, tényleg ott volt. Közelebb léptem, és a fikuszt is láttam, és a kedvenc kárpitomat, és odabent lámpa égett.
Rohantam befelé, de a küszöbön ugyanaz a pangó semmi fogadott, a tökéletesen kiürített tér. Beléptem, végigfuttattam a kezem a falon, a komód hűlt helyén… Biztosnak kellett lennem.
Autóduda harsant, összerezzentem a visszhangos előszobában.
Megpördültem. Odakint járókelők csevegtek és buszok fékeztek csikorogva, a fák lombja madárénektől hangosan bólogatott a szélben. Az utca ismét megtelt élettel.
– Már értem.
Most éreztem igazán, milyen magányosnak lenni.
Ha a lakásomat választom, az üres marad. Ha a kinti világot, a képlet megfordul. Döntenem kellett, hol töltsem el az életemet – kint vagy bent.
Kispál Márton a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Ablakok, avagy Words for Windows
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
