*
*
Nádas Péter
„Azért írok, mert olvasok…”
*
*
Jámborné Balog Tünde
Miért írok?
Felírom az életet…
Fenti mottót némi töprengés után sokadik dédunokámtól, a három esztendős Abigéltől kölcsönöztem, aki ezzel a rövid mondattal válaszolt anyja kérdésére, miután felhagyott a kísérlettel, hogy a – szerinte faleveleket ábrázoló – horpadt sárga és barna krumpliformák kavargásával megörökítse az őszi erdő szépségét egy A/4-es lapon, és – nyilvánvalóan írásnak szánva – düledező sorokba rendezett függőleges vonalkákat kezdett huzigálni a rajz alá magyarázatul.
Szondi György kérdésére, hogy miért írok (miután felnőtt korom első felében vagy negyedszázadon át batik kárpitokat festve idéztem föl népköltészetünk, népszokásaink mitikus világát és elődeim családi hagyományait), legszívesebben Abigél tőmondatával válaszolnék, mert felírom az életet kijelentése telitalálat. Axióma, amely megközelíti a gondolkozom, tehát vagyok súlyát és tömörségét, az pedig, hogy művén a képi ábrázolás térben és időben megelőzi az írást, egy több tízezer éves folyamat zanzásított ismétlődése az altamirai bölényektől a hieroglifákon át a Gutenberg-galaxisig. A cél itt is-ott is ugyanaz: maradjon nyoma a létnek, emberkéz alkotta nyoma minden gyönyörűségével és gyötrelmével, és azzal a kis sömmivel, amivel a múlt század elején Kiss Lajos tudós etnográfus – a hódmezővásárhelyi szellemi élet polihisztora – az alkotás lényegét magyarázta.
Miért írok? Kérdez rá újra Szondi, ha nem éri be az Abigél-sugallta mondással. Mi mást tehetnék? válaszolok kérdéssel én is, mert az emberélet útjának felét elhagyva megjelent mögöttem elődeim árnyékhada, követelve, hogy adjam tovább mindazt, amit szinte első kézből hagytak rám örökül: legendát és valóságot, boldog békeidőket és véres csatákat, menekülést és csodás utazást, tömegsírt felirat nélkül és halott nélküli temetést, parádés lagzikat és titkos esküvőt, elválást, örök szerelmet, emlék- és álomképeket, génekben őrzött látomásokat, a bennem továbbélő és továbbtörténő múltat, amely ugyan megsokszorozódik majd utódaimban, de az apró részletek, amelyektől egyedi és megismételhetetlen életté lesz a létezés, út közben lekopnak róluk.
Ó, azok a nüanszok! Én még hallom és látom, tapintom őket: beszívom anyám molineux cinq parfümjének illatát; öcsémet térdén lovagoltató erdélyi nagyanyám hangján hallgatom a gyí te lovam gyí Brassóba mondókát; kaput nyitok a negyvenöt nyarán becsöngető lerongyolt bakának, és nem ismerem fel benne apámat, csak nyakába boruló anyám sikolyát hallom; még őrzök egy csikóbőrös kulacsot, dédapámét (a kiegyezés előtt huszár volt Bécsben, hat évtizeddel később tőle tanulta apám kenyeres-kujon pajtása –a kamasz költő, Attila – a lohol szót ), érzem az óbor és az ó-szó zamatát, majd lapozni kezdem az Aranykézutcai szép napok és a Szegény kisgyermek panaszai nyomdász nagyapámtól örökölt első kiadását (oldalaikat ő szedte Tevanéknál Csabán a kilencszáztízes évek derekán), de abbahagyom, hogy felvegyem a virágzó, illatos orgonaágat… Z. dobta be kinyíló ablakomon, holott ősz van, és épp tegnap jártam kint nála a temetőben…
…a lét teljességének megragadásához végül már hol kevés volt, hol túl nehéz lett az ecset és a vászon. Erőm fogytán az öregség küszöbén kihullottak kezemből, de a bennem munkálkodó kis sömmi segített: a tollhoz kaptam én is, mint az egykori Testőr Nadányi versében, az utolsó szalmaszál után.
Azóta szavakkal festek. Az a kis sömmi, ami valaha elindított – remélem – mindvégig velem marad, hogy felírjam az életet üzenetül az utánam jövőknek.
*
*
Erdélyi Z. János
Miért írok?
Aligha van jobb alkalom arra, hogy az ember írni kezdjen, mint a katonaság. Az őrség éjszakai órái, amikor teljesen egyedül van a silbak, emberektől ’nem háborgatottan’. Úgy írom, egyedül, noha akkor van a legjobb társaságban – önmagával. A gondolataival. Amikből alkalomadtán születhet ez-az. Csak az „ágyazáson” múlik, értem ez alatt, milyen a szellemi-lelki megalapozottság.
Elmondhatom, nekem szerencsém volt, olyan alapokat kapván szüleinktől, amelyekre később bizton építhettem. Ők szinte mindenre tudtak idézetet citálni a magyar vagy a világirodalomból, s ezek idővel úgy belénk ivódtak, hogy jómagamnak is van mit továbbadnom gyermekeimnek.
Nos, annak idején ezzel az előképzettséggel róttam a köröket a laktanya számomra kijelölt körzetében, s hogy az unalom fárasztó óráit elűzzem, vers(szerű) szellemi képződményeket kezdtem fabrikálni.
Ettől kezdve imádtam az őrségeket. Új Petőfi születését sejdítettem. Amikor nagy ritkán eltávozást kaptam, vittem haza magammal az időközben elkészült, gyűrött noteszbe kézzel kapart műveket, otthon pedig régi írógépünkön lekopogtam őket – a jövendő számára.
1966-ot írtunk akkor.
Leszerelés után szenvedélyem alábbhagyott. Az egyetemen más, érdekesebb dolgok foglalkoztattak. (Mellesleg: a Műegyetemre jártam és gépészmérnöknek készültem, ott pedig viszonylag kevés gyakorlati hasznát vettem kezdetleges versfaragási képességemnek. Poétai tudásom viszont még csekély volt ahhoz, hogy a vas-karbon állapotábrát rímekbe öntsem.)
Történt viszont a hetedik-nyolcadik szemeszter táján, hogy véletlenszerűen elém került Shakespeare XVIII. szonettje – angolul. Szinte azon mód kényszert éreztem, hogy lefordítsam. (Soha azelőtt nem tettem ilyet, ez lett életem első műfordítása. Fölöttébb meg voltam vele elégedve. Később – verstani ismereteim gyarapodásával – átdolgoztam.)
Ettől kezdve nem volt megállás. Ahogy mondani szokták: mintha átszakadt volna bennem egy gát. Egyre-másra születtek újabb és újabb fordításaim. Később odáig szemtelenedtem, hogy ismét próbálkoztam saját versekkel is.
Az íróemberré válás rögös – olykor szakadékokkal szabdalt – útját nekem is végig kellett járnom, mint megannyi elődömnek és utódomnak. Mentorom, Hegedűs Géza, akinek első vers- és fordítás-válogatásaimat elküldtem, biztatott a folytatásra. Úgy ítélte meg, érdemes. Több évtizedes atyai barátságának emléke azóta is velem van.
Az ő kedvező véleménye ellenére testes dosszié őrzi némán azokat a válaszleveleket, amelyeket neves és kevésbé neves ítészektől kaptam udvarias vagy kevéssé lelkesítő elutasítások formájában.
Mégsem adtam fel. Először az Élet és Irodalom közölte 1985-ben egyik versemet.
Georg Trakl osztrák expresszionista költő verseinek fordítása hozta meg az áttörést. 1993-ban látott napvilágot első kötetem.
Azóta számosan követték, de ugyanígy saját írásaimból összeállt könyvek is jelentek meg.
Papírlapok ezrei, írógép, számítógép klaviatúrája fölé görnyedve napok, éjszakák végeláthatatlan során; ki tudja, hány millió betű, írásjel került rendezetten egymás mellé, hogy olyasvalami szülessék belőle, amit úgy neveznek: ÍRÁS.
Most, hogy visszatekintek az így mulandóba ment pontosan hatvan évre, ízlelgetem-értelmezem a címet – amely egyben a Napút Online május végén indult sorozatának Zöldy Pál költői vallomásából átvett címe is –, miszerint: Miért írok?
Voltaképp érdekes – akár érthetetlennek is mondhatnók –, hogy úgy igazán még nem is gondolkoztam ezen.
Talán mert eddig természetes volt. Talán mert kezdettől fogva az volt. Például azért, mert nem vagyok túlzottan szószátyár ember, és sokszor könnyebb írni valamiről, mint beszélni róla. És ha van legalább egy ember, akit érdekel a mondandóm, az már öröm. Ugyanígy ha van legalább egy ember, aki elolvassa, amit leírok, már megérte.
