A számlálón pontosan 9:00 a laptop jobb sarkában. Zsu sebtiben megfésülködik, és felveszi a szebbik ingét, egy gallérosat. Kis szájfény, kis alapozó. Ezután felteszi a fülest, és a képernyőn a meghívó panelre kattintva bekapcsolódik az online megbeszélésbe. Az ügyfélnek el kell mondani, hol tartanak a dolgok.
Köszönés: Hi, hi, hello, hi, hello, hello. Az indiai kolléganő ma különösen csinos, jegyzi meg magában. A tervezőmérnök viszont érdekes felsőt visel, Zsu számára gyanús, hogy ez egy pizsama lehet. A másik két ember holland, ők ismét kényelmes pulcsiban ülnek.
Mindenki jelen. Ez csak egy szimpla státusz meeting, semmi különös. Az indiai kolléga épp ebédelni készül – Bangalore-ban ilyenkor dél van. Húsz perc alatt végeznek, és mindenki elköszön: bye, bye, see you, bye. Tíztől specifikációegyeztetés, csak délre lesz vége, és kettőre megint ki van írva egy másik meeting is, a céges havi beszámoló.
Zsu informatikával foglalkozik majdnem tíz éve. Ez a második munkahelye, egy nagy biztosítónál. Programozóként csak két évet dolgozott az egyetem után, de nem tetszett neki, mert fiatal nőként a kollégák egy része nem vette komolyan a szakmai javaslatait. Pedig az egyetemen sorra nyerte a versenyeket. A mostani munkahelyén jó hat éve van. A helye stabil, és a munka is teljesíthető.
Hamar elmélyed a feladatában: egy dokumentumon dolgozik éppen, három táblázat adatai alapján készít többféle diagramot, hogy jobban átláthatók legyenek a folyamatok és az adatok mozgásai, változásai.
Jelez a telefonja, egy sms. A bank az, levontak egy összeget kártyahasználat címszó alatt. Oké, sóhajtja, és leteszi a készüléket. Folytatja a munkát, és észreveszi, hogy az egyik ábrából kifelejtett egy fontos értéket. Átnézi az egészet árgus szemekkel. Pár perc múlva rájön, mi nem stimmel, és hozzáadja a diagramszerkesztővel.
A telefonja megint pittyan, ezúttal más hangszínen. Viber. Vajon ki az? Az elkezdett feladatban megáll, felveszi a telefont: az öccse az. Azt írja, hétvégén beugrana hozzá. Rendben, gyere, válaszolja Zsu lakonikusan. Közben a céges csetalkalmazásban is beesik három értesítés: kiírtak egy meetinget jövő hétre, a beszélgetés folytatódott egy tematikus csetben, és az egyik kolléga külön megköszönte, hogy tegnapelőtt segített. Oké, rendben, nincs mit, írja vissza hanyagul.
Nagyot sóhajt, ahogy megpróbál visszatalálni, hol is tartott. Ekkor viszont meeting kezdődik, a specifikációegyeztetés, neki is aktívan részt kell vennie benne. Amint a specifikációegyeztetés véget ér, felállhat végre, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Nem jó nekem ez a sok ücsörgés, gondolja magában, és ásít egyet.
Kinéz a konyhába, de a hűtőt kinyitva rájön, be kell vásárolnia. Hm, most úgysincs semmi meeting, miért ne. A közeli közértig megy csak, jólesik a séta. Vesz padlizsánt, paradicsomot, meg rizslisztet, jó lesz a muszakához, amit kitalált. Amíg az elkészül, majd rágcsál valamit. Vesz is egy zacskó diákcsemegét.
A sajtos és a húsos pultra évek óta úgy tekint, mint valami bizarr kiállításra. Mióta növényi étrenden él, ezeket a dolgokat az agya valahogy nem érzékeli ételként. A választása miatt a nagymamája sokáig aggódott, és a családban többen cikizték. Már immunis rá.
Ahogy a süteményes pulthoz ér, megáll egy pillanatra. Amióta tudja, hogy a szervezete nemcsak az állati fehérjére allergiás, de a glutén is problémás, sok mindenről le kell mondania. Azért szívesen megcsodálja a cukrászok műveit. Ma vagy tizenötféle sütemény sorakozik egymás mellett, nemrég tölthették fel a pultot.
Semmi extra, Eszterházy szeletek, dobostorta, képviselőfánk, áfonyás túrótorta, kakaós szelet, francia krémes, pár zserbó. Odébb egy kissé gyűrött papírtálcán egy enyhén megnyomódott minyon árválkodik. Fehér színű. Ezen akad meg igazán a szeme. Amikor általános iskolába járt, anyukája szinte mindennap hozott neki haza egyet. De jó is volt, gondolja, ahogy elmosolyodik.
Hazaérve sietve összedobja a muszakát, és berakja a sütőbe, aztán leül a gép elé. Megnyitja a céges csetprogramot, lám, van két olvasatlan üzenete. Az egyik a menedzsere, aki délben írt rá, a másik egy kolléga, aki elnézést kér, mert annyira szidta az aktuális projektvezetést tegnap. Vele beszélget egy keveset.
Még a kettőkor kezdődő meeting előtt megsül a muszaka, igaz ilyen forrón nem tudja enni. Szel belőle, és a tányérral visszatelepedik a gép elé. Végül is, ezen a megbeszélésen nem kell kamerát kapcsolni, tudok enni nyugodtan, gondolja, ahogy elhelyezkedik, miközben elindul a meeting.
A cég alelnöke, később az informatikai részleg vezetője beszél, a múlt havi eseményekről, az adminisztrációs ügyekről, és a statisztikákról. Összességében olyan unalmas, mint szokott. Hogy én miért megyek ezekre, nem is értem, sóhajtja, amint véget ér.
Visszatérhet végre a feladatához, és hat körül be is fejezi. A szemei megint fájnak, biztos kiszáradtak. Fáradt, noha nem tudná megmondani, miért. Kicsit még böngészget a neten, de persze nem nyit meg semmilyen közösségi médiát vagy saját e-mail-fiókot, azt céges gépen tilos. A fehér kis minyon jut eszébe a boltból. Utánanéz, vajon létezik-e belőle számára is ehető változat. A konklúzió az, hogy nem, nincs ilyen.
Hét körül egy lekváros kenyér és egy alma társaságában letelepszik a kanapéra, és bekapcsolja a tévét. Szereti a régebbi sorozatokat, azokban valahogy kevesebb az erőszak. Könyvet olvasni régóta nincs kedve, beéri a közösségi média bámulásával. Úgy fél tizenegy körül pedig elmegy aludni.
Másnap bemegy az irodába. A belépőkártyát már otthon a nyakába akasztja, itt csak a kabátját kell lecipzároznia, hogy használhassa. Az elektronikus kapun belépve gyorsan a liftekhez ér, aztán irány a harmadik emelet.
Tiszta, fehérre festett folyosók, korszerűen kialakított tér várja, jelszavak a falakon: We are one team! – Egy csapat vagyunk! We are problem solvers! – Mi problémamegoldók vagyunk! Elmosolyodik. Amikor először látta ezeket, tetszettek neki, olyan energikus, motiváló mondatok. De a varázs valahogy elkopott. Egyik ismerőse nevetve megjegyezte, hogy csak az „Elvtárs” szó kéne eléjük, a csapat helyett pedig brigád, és totál ötvenes évek feeling lenne…
Alig hoz magának egy pohár tisztított vizet, kezdődik is a reggeli beszámoltató meeting. Ilyenkor mindenkit megszólítanak, és el kell mesélni, mivel foglalkoztál tegnap, hogy haladsz, mit tervezel mára. Ütköztél-e bármi akadályba. Amikor rákerül a sor, Zsu nehezen fogalmazza meg, mit csinált előző nap. Hiszen dolgozott vagy harmincféle dolgon, csak egyik sincs befejezve, és belátható időn belül nem is lesz. Mindegy, diplomatikusan annyit mond:
– Haladok a dokumentációval, a leírásokkal, a tesztek előkészítésével. Válaszoltam erre meg arra meg amarra a levelezésre. Intézem az egyeztetést a másik csapattal, csak akivel beszélni szoktam, szabin van. Információra várok X-től, és Y-tól. Ma folytatom, amit tegnap is.
Senki nem köt bele a szavaiba. A többiek jó eséllyel nem is figyelnek. Szerencsére senki sem húzza az időt, negyedóra alatt megvannak. Legalább marad pár órája ebédig, tud haladni rendesen a tennivalókkal. A céges csetben beállítja a „Ne zavarjanak” jelzést, és keres egy zenét. Így, halk filmzene mellett szinte élvezetes a diagramok kidolgozása, meg a tesztelők anyagainak javítása.
12-kor felkel, korog a hasa. Elhozta a maradék muszakát, így azt melegíti meg a mikróban. A skandináv stílusban berendezett ebédlő még üres, mikor Zsu belép, de hamarosan elkezd megtelni, éhes a nép.
Mikor már alig van hely, a mellette lévő asztalhoz telepszik három srác, hangos társaság. Egyiküket ismeri, ő Tibi, egy vezető fejlesztő – beszélt vele korábban munkaügyben, és akkor nagyon segítőkész volt.
Tibi megállapítja, hogy marhák vagyunk, hogy nem húztunk el még ebből az országból. A másikuk szidja az egyik programozó kolléga munkáját, a harmadik pedig folyton a lakásfelújításról beszél, mintha nem is hallaná a többieket.
Tibi udvariasan megkérdi Zsut, mit eszik, és a többi srác is érdeklődve lesi Zsu tányérját.
– Ez vegán és gluténmentes muszaka – feleli Zsu nyugodtan.
– Á. És finom? – kérdezi a programozót szidalmazó fiú hitetlenkedve.
– Nekem ízlik – mondja Zsu, és mosolyog.
Ennyi volt a beszélgetés, látszólag már nem figyelnek a lányra, és társalognak tovább. Ám a lakásfelújítós kolléga halkabbra veszi a hangját, és megjegyzi:
– Az a jó a vegán kajában, hogy nem kell aggódni, túl sokáig tart-e az ebéd. Az ember hamar rájön, hogy igazából nem is volt éhes.
A fiúk nevetnek. Zsu felkapja a fejét. Tibi és a többiek ösztönösen figyelik a reakcióját, de ő nem szól, csak elkomolyodik. A sarokba szorítottság ismerős érzése. Nincs értelme vitázni velük, minek, gondolja Zsu, és hallgat. A fiúk hamar megfeledkeznek róla, és egymás közt kisütik, hogy holnap menjenek el a hamburgereshez a szomszéd utcába, ott fincsi a marhahúspogácsa. Hiszen a hús kell a szervezetnek, fehérje, vas, B-vitaminok…
Az ebédnek hál’ Isten vége, így Zsu visszatérhet a feladataihoz. Hetek óta rosszul alszik, talán ezért álmos most is. Vagy a szürke idő teszi. Haladnia kellene a rábízott hibajegyekkel, ehelyett kibámul az iroda ablakán. Csupa hatalmas, modern beton épület áll a közelben, alakjuk szögletes és absztrakt formák keveréke. Pár fa itt-ott köztük. A természet itt csak dekoráció.
Két dolmányos varjút figyel, amint az egyikük a szemközti épület lentebbi párkányáról alább száll a társához, amely egy csipszes zacskóval foglalja el magát. A kukából húzta ki, és rájött, hogyan szórja ki a zacskó tartalmát! Milyen ügyes! Zsu ámulva figyeli őket. Hideg van, biztos fáznak a madarak, merül fel benne. Hm. Alig sétál kint ember. Persze, hiszen nincs vége a munkaidőnek, csak délután kettő van.
Mélázás közben eszébe jut az a megnyomódott, árva minyon az ábécéből. Minyon. A szó hatására szinte látja maga előtt azt a régi cukrászdát, ahová a nagymamája vitte, és ahol az üveg mögött állva bámulta ezeket a valótlanul rikító sütikockákat. Most, felnőttként, hirtelen úgy érezte, pontosan ez hiányzik az életéből: valami gyermeki, valami, ami kézzelfogható, egyszerű és vidám.
Zsu hirtelen felkel a helyéről, lezárja a számítógépet és felveszi a kabátját. Az az ötlete támad, hogy elmegy az öccse ismerőséhez, aki egy, már több nemzetközi díjat is nyert cukrászmester. Ő biztosan el tudná készíteni neki a minyont!
Úgy fél óra villamosozás és gyaloglás után megtalálja a címet. A műhelybe lépve, hamar megpillantja a cukrászmestert, aki egy negyvenes, középmagas férfi a fehér köpenyében. Az egyik tanítványát vagy alkalmazottját instruálja éppen. Zsu egyszer találkozott vele, de azért elmagyarázza neki, ki is ő. Az udvariassági körök után rátér a lényegre.
– Kérem, készítsen nekem gluténmentes minyont növényi alapanyagokból.
– Minyont? Növényi alapanyagokból? Gluténmentesen? – kérdez vissza a cukrászmester meglepve, szinte hátrahőköl a szavaktól.
– Igen. Vállalja? – kérdezi Zsu, és reményteljesen pislog rá.
A cukrászmester hezitál.
– Nézze, kedves. Nem akarom megsérteni, de nem szívesen foglalkoznék ilyen közönséges cukoripari termékkel, se ilyen körülményes alapanyagokkal.
– Ó – csodálkozik Zsu önkéntelenül, meglepi a nyílt elutasítás.
– Bőven van megrendelésünk, rengeteg a tennivalója a csapatomnak – magyarázza a cukrászmester. – Megvan a repertoár, miket készítünk. Ebben igen jók is vagyunk. – mutat végig a hosszú pult üveges részében sorakozó, elegánsan díszített, drága desszerteken.
Zsu várakozó tekintete elkomorul. Csalódottan annyit mond, rendben. Köszön még, aztán elbúcsúzik a mestertől. Ez van, gondolja, ahogy bandukol vissza az irodába.
Lehangoltan foglalja el a székét. Jólesne beszélgetnie valakivel, de nincs itt senki ismerős. A mellette ülő fiú egy másik csapatban van, a fején fülhallgató, elmerülve gépel. Pár éve egy olyan csapatba került, ahol remek volt az együttműködés. Baráti volt a hangulat, sokat beszélgettek, munka után is összejártak. Azóta ez nincs.
A mostani egy valódi kötődés nélküli társaság. Ezen csak ront, hogy a térképen szét vannak szórva: Debrecen, Bern, London, Wrocław, Bangalore. A korábbi munkatársak, akikkel jó viszonya volt, valahogy eltünedeztek. Egy darabig rájuk írt, mi van velük, de aztán elengedte – ha nekik nem fontos, én nem erőltetek semmit, gondolta. Továbbléptek, én is továbblépek. A barátság és a barátságosság két külön dolog. És itt, a munkában ezek nagyon törékeny barátságok, ha egyáltalán létrejönnek.
A debreceni kollégának, Lászlónak volt is erről egy elmélete. A heti kávézós, beszélgetős meetingben előadta, hogy szerinte a cég nem is érdekelt abban, hogy tényleg jó legyen a csapatszellem, mert akkor az emberek szolidárisak lesznek, kiállnak egymásért, és ez a munkaadónak nem jó.
– Emiatt nem tudhatjuk egymás fizetését se, de ezzel is csak ők nyernek! Nem tudjuk az érdekeinket képviselni, és ezzel vissza is élnek. Úgy vagyunk tartva, mint a lábasjószág, én mondom.
Amikor a csillogó szemű, egy hete érkezett munkatárs rákérdez, hogy mi a helyzet a bónusszal, László ennyit felel:
– A bónusz, ő régóta nincs a cégnél. Szerintem már a kilépőkártyát is leadta.
Általános derültség fogadja a mondatot.
– De komolyan, srácok. Simán megtehetik, hogy nem emelnek fizetést évek óta – folytatta –, miközben egyre kevesebbet ér a pénzünk. Szerintem felháborító.
Egyetértő bólogatás. László ilyen szókimondó alkat, és ezen érveit minden alkalommal elsorolja, ha összejön a társaság egy online kávézásra.
Igaza van, persze. De sokakhoz képest még így is jó dolgunk van, teszi hozzá Zsu magában. Annyi biztos, hogy az informatika nem feltétlenül a menő digitális nomádok kivételezett világa, ahogy a filmek sugallják, és ahogy sokan hiszik, mert nem ismerik belülről.
Ismét eszébe jut a minyon a boltból. Kutat egy darabig a neten utána. Rákattint egy szimpatikus négyzet alakú süti képére, ez hasonlít rá leginkább. A kép egy gyűjteményes receptoldalra vezet. Zsu jóváhagyja, hogy nem akar sütiket – igazából akar, de nem a böngészőjében. Mindenféle érdekes édesség képét mutatja az oldal, egyik szebb, mint a másik. A leírásukat olvasgatva egyszer csak bevillan: meg fogom próbálni magam elkészíteni azt a minyont!
Az irodából hat körül indul haza, jó egy óra az út. Ezalatt a telefonján pörgeti a Facebook-posztokat. Később a böngészőt nyitja meg, és rábukkan egy oldalra a normál minyonról. Még videó is van az elkészítésről. A legtrükkösebb rész kétségtelenül a bevonat, a tészta után. Be kell hozzá vásárolni, gondolja automatikusan. Még az út alatt elintézi a rendelést az egyik online áruház alkalmazását használva, náluk szoktak lenni speciális alapanyagok.
Nyolc körül megérkezik a házhoz szállítás: az összes hozzávaló megvan, el is pakolja őket a hűtőbe és a kis kamrába. Pénteken indulhat a sütiprojekt, jegyzi meg elégedetten. Úgy fél tizenegy körül pedig elmegy aludni, alig várja a péntek délutánt. Éjjel viszont megint a Kárbejelentési folyamatábrával álmodik.
Másnap ugyanúgy indul minden: mosakodás, reggeli torna, reggeli. A kávéfőző zúgása, laptop bekapcsolása. Tíz percig csak jelszavakat és kódokat ad meg, hogy a céges rendszer beengedje. Már most kimerültnek érzi magát, ráadásul a naptárában egymást fedő meetingek sorakoznak. Hiába vett részt két hete a well-being, azaz kiégést megelőző foglalkozáson, nem sokat ért.
Öcsi üzen neki, hírekről küld linkeket: háborúk állásáról, választásokról, terroristákról. Zsu meglepődik, és a homlokát ráncolja. Elkezdi írni vissza, hogy nem érdekel, ne küldj ilyeneket, nem érek erre rá – de aztán kitörli a szöveget. Inkább nem válaszol semmit. Később úgyis beszélnek telefonon. Igen, egy ideje nem akar a világ bajaival foglalkozni. Korábban ezekkel folyton megtalálták, de nem tud velük mit kezdeni. Mintha belül elfogyott volna a kapacitása, nem képes többet aggódni.
Zsu ezúttal rendeli az ebédjét, egy gombás pizzát. Igen, akad olyan pizzéria, ami neki is készít. A pizza finom, friss, de csak a felét tudja megenni. A maradékot elteszi másnapra. Visszatér a feladatához, és apránként, de halad vele, igaz még nincs meg minden javítás, amit tesztelni akar.
Fél hat van, mire leteszi a fülest, és kikapcsolja a laptopot. Hátradől a székben, és nagyot sóhajt. Szeretnék egy cicát, gondolja álmodozva. Kár, hogy az albérlet tulajdonosa nem engedi.
Pénteken a szokásosnál korábban lép ki a gépből, négy körül. Ennyi megjár, végül is péntek van, vagy mi a szösz, mondja magának. Előkészít mindent a konyhában, a hozzávalókat, a keverőtálakat, a receptet, a mérőpoharat. Kész laboratórium. A telefonját a kenyérpirítóhoz támasztja, úgy figyeli a lépéseket.
Apránként halad, de az eredmény messze elmarad a várttól. Ám valami megmozdult a lelkében. Mikor a keze lisztes lett, és az édes illat betöltötte a lakást, úgy érezte, mintha visszatért volna egy rég elfeledett világba, ahol minden egyszerű és valóságos.
– Valahogy nem jó a krém. A tészta morzsálódik. A máz túl híg – morfondírozik Zsu, a minyonkezdeményt vizsgálva. – Ó, és egy részét beitta a piskóta. A fenébe. Kész fondant-t kellene vennem? Igen, fogok szerezni! – vidul fel az ötletre.
Másnap elsétál egy szaküzletbe és szerez egy 400 grammos fondant csomagot – kicsit sok, de nem baj. Otthon hamar rájön, hogy nem ért ehhez: az anyag a nyújtáskor ráragad a gyúródeszkára, nem tudja onnan felszedni. Kellett volna hozzá keményítőt venni, alá. Tortakenővel végül ráigazgatja a minyonokra. Elég hosszú ideig tart, Zsu el is fárad.
Az eredmény szörnyű: vastag fondant réteg rejti magában a sütemény morzsás belsejét, mint a barack a magját. Ezt inkább meg se mutatom öcsinek, bosszankodik, miközben egy dobozba pakolja az egészet, ne is legyen szem előtt…
Leülve a mesterséges intelligenciával kezd beszélgetni a kudarcról. Ekkor tanulja meg, hogy a piskótára kell tenni egy úgynevezett morzsazáró réteget, mondjuk egy kis vajat vagy jobb margarint, hogy a piskóta ne ázzon el. A máz és a fondant problémáit is kielemzi vele. Nahát, ez egyáltalán nem könnyű, sóhajt a végén. Sebaj, majd legközelebb sikerül!
Öcsi vasárnap megérkezik, ahogy ígérte. Együtt beülnek egy kis vietnámi bisztróba. Öcsi hetente kétszer jár a nagymamánál, mert a házához közel van a munkahelye, így leginkább róla beszélgetnek most.
Zsu egyszer megkísérelte a nagyinak elmagyarázni, mit is csinál nap mint nap, de a sok angol szót hallva a nagymama a fejét csóválva megjegyezte:
– Kislányom, szótár kell már ahhoz, hogy beszélgessünk.
Öcsi megerősítette, igen, a nagyi gyakran emlékszik erre vissza.
– Volt neki egy cicája, Mirca. Egy éve már, hogy elment, nem? – kérdezi Zsu elmélázva, a licsilevet szürcsölve.
– Aha, okos macsek volt. Olyan üres a ház nélküle. – feleli öcsi, és tesz még egy kis csípős szószt a garnélás pirított rizsre.
– Azt elhiszem. – bólint rá Zsu.
Amikor a nagyi szóba kerül, Zsut elfogja egy érdekes érzés. Lelkifurdalás. Tulajdonképpen hiányzik neki a nála töltött régi nyári napok nyugalma, gondtalansága. A nagyi a vaníliás minyont szerette, a fehéret, mint anyu, jut eszébe, és elmosolyodik. El kéne menni a nagyihoz, erősíti magában a szándékot, miután öcsi elbúcsúzik.
– Fogok neki vinni vaníliás minyont is! – mondja önmagának, mintegy feljegyzésként.
Igen, a minyon-ügy nem hagyja nyugodni. A következő héten a konyhája kísérleti tereppé válik. Mindenféle különleges alapanyagot beszerez: speciális gluténmentes liszt ilyen tésztához, speciális krém, ami megfelel a leírásnak, és vajszerű, meg persze cukrot. Valóságos vagyon már, amit erre költ.
Aztán egy este, amikor ismét elrontja a tésztát, dühösen félredobja az egészet.
– Eh, ennek semmi értelme! Még egy minyont sem tudok megcsinálni, nem igaz – morogja.
Csalódottan otthagyja a konyhát, és inkább leül filmet nézni, a mosogatást meg a rendrakást elintézi később. A megszokott nyomozós sorozat epizódja elmarad, és egy számára ismeretlen filmet raktak be helyette, egy szerelmi drámát. Ki nem állhatja a romantikus filmeket. Olyan kiszámítható, hogy mi történik: ha megjelenik egy nő meg egy pasi, tuti összepározza őket a forgatókönyvíró, mint a zoknit. El is kapcsol, akkor már inkább néz egy vicces pingvines rajzfilmet.
Szerelmi élete jelenleg nincs, odavolt egy fiúért, de az levegőnek nézte. Azóta bezárkózott, nem keres lehetőségeket. Egyetem alatt az volt az álma, hogy speciális effekteket tervez majd filmstúdióknak, de a próbálkozásait nem értékelték. A méregdrága filmes suliba esélye sem volt bekerülni. Ezért lassan elengedte.
Mivel nagy dolgokat esélye sincs elérni, megfogadta, hogy ezekkel nem foglalkozik. Hiszen ki tud mindennap sírni. Azóta jobban van. De jó lenne most egy cica… Idejönne mellém, dorombolna. Azt is megengedném, hogy az ágyban aludjon… sóhajtotta álmosan.
Pár napra rá egy speciális étrendes Facebook csoportban az egyik tag érdekes képeket tesz fel, és ódákat zeng egy kis étteremről az egyik megyeszékhelyen. Zsu figyelmét felkelti, hiszen kínálnak mindenféle étrend számára megfelelő holmikat.
Utánanéz a Google Térképen, a hely úgy fél óra innen vonattal vagy busszal. A leírásnál látja: van náluk minyon! Ámulva nézi a képet, rá-rá nagyít, alig hisz a szemének. Hű. Muszáj oda mennie! Titokban megtervezi, hogyan tud odamenni munkaidőben.
Másnap délelőtt a vonat ablakán át nézi, ahogy a város eltűnik mögötte, a helyét átveszi a mezők és ligetek sokféle zöldje. A vonat monotonitása kicsit olyan, mint a munkája: egy hatalmas gépezet, melynek minden apró része mozgásban van. Mégis, ez valahogy olyan eleven.
A kis ételbár, ahová megérkezik, egyszerű, de illatos. A pult mögött egy mosolygó szőke asszony kérdezi, mit szeretne. Zsu alaposan körbenéz. Gondos kezekkel elkészített péksütemények várakoznak a fonott dobozokban, és desszertek a két hűtött szekrénykében. Az édességeket vette szemügyre, és a kesudiós torták mellett meglátta a minyonokat. Volt négy színben!
A szíve nagyot dobban. Teljes valójukban ott díszelegnek, szinte büszkén. A rózsaszín, a bézs, a citromsárga, és a halványzöld kockák, tetszetős dekorációval a tetejükön, selyemfényű fondant-ba burkolva. Mint apró ajándékdobozok.
– Ezek tényleg növényi alapanyagból készültek? És gluténmentesek? – kérdezi Zsu hitetlenkedve, a minyonokra mutatva.
– Természetesen. Minden az – bólint az eladó.
Mint a mesében, mondja magának Zsu. Itt bármit megehet ő is! Azonnal kér két darabot az áhított süteményből, egy halványzöldet, ami mentás ízű, és egy bézs színűt, ami kávés. A hölgy egy tányérra helyezi a minyonokat, óvatosan, majd átadja. Zsu alig hiszi el, amit a tányéron lát. Hálásan pillant az eladóra, mint valami varázslóra.
Helyet foglal a pulttól távolabb, és percekig csodálja a színek és formák e harmóniáját. Végül beleharap a bézs színű kockába. Hirtelen minden zaj elhalkul. A fondant puha, a krém könnyű, a sütemény érzete pontosan olyan, mint gyerekkorában. Mintha szerelmes lenne. Igen, az pont ilyen érzés lehet, magyarázza magának boldogan, és apró falatonként, lassan megeszegeti a minyonjait.
Mostanra minden második héten, péntek délután elutazik minyonért a kis ételbárba. Ez az ő kitörése, lázadása. Elmegy, ha esik, ha fúj. Be sem jelenti a menedzsernek, nincs kedve azt hazudni, hogy bankba megy vagy orvoshoz, ami ugye egy hivatalosan elfogadható magyarázat lenne.
Nem változott meg az élete, de már nem is kell, hogy megváltozzon. Amíg van ez az apró, gyermeki édesség, addig van valami, amiért érdemes útra kelnie, újra és újra. Ahogy a vonat hazafelé zakatol vele, a táskája alján ott lapul egy doboznyi minyon. Az ölében tartja, mintha egy törékeny titkot vinne magával, és közben, a tájat figyelve, széles mosoly ül az arcán.
*
Füredi Annamária a 2026-os Cédrus-pályázat közlésre választott szerzője
