(melyben felekezetének búcsút int)
(anyai ágon apámnak, Ilia Mihálynak)
(Fotó: H. Gy.)
[az ember végül]
az ember végül bezsákolt,
homokos partra ér, lassan
tűnődik a tekintet árterén:
túllépve medrét sem ár-
adja túl nevét, medrén
nevezi víz-kotorta istenét
[egyedül mormolom]
egyedül mormolom tenger hallgatását,
megszűnt hullámtermészetben részecske,
az összes hajnal mögötte szétesve, az ég
csak a pusztában szűz, akkor is ha utódok
számlálhatatlanságába űz, azt mondod,
ősszel megjön a tenger hangja,
de mikor jön meg az ősz és a tenger maga?
vagy bármi, mi nem több mint önmaga?
mindegy ki fialánya, az öntudatlanság is jobb,
mint az önfeledtség teljes hiánya.
megint egy mondat margóért,
jobban enyém, mint magamé,
mögötte szétesve az összes hajnal,
a fáradtság skálázhatatlan angyal
[túl sokan]
túl sokan gondolták,
magát is beleértve,
azért integet, hogy észre
vegyék. mígnem
mindent kitöltött
az angyalból emberbe köpött
szó: Ő nincs itt
s már mióta búcsút int
[biztonságos]
biztonságos? a maraton életre-
halálra kérdése ismétlődött benne,
mintha a tudat hidegfronti betörése lenne. nem
biztonságos. és mégis: túl sokáig volt
a first to know last to leave, egyszer csak
fordult minden a bizonytalanság felé,
first to leave last to know, akár
ha most tenné meg az első lépést
egy másik gravitáció terén
?
