Száz esztendővel ezelőtt e napon született Pozsonyban Ébert Tibor író, költő, drámaíró, esztéta, zeneművész. 89 éves korában halt meg Budapesten. Virtuóz a művészet több területén. Irodalmi alkotásaiban kivételes gondolkodású és technikájú mester.
Életműve jelentős, életműve feldolgozatlan, méltatlanul szerény alkotásainak ismertsége. Emberi kivételessége – példaadó.
Feddem magam – mi is, a Napkút Kiadó is többet tehetett volna érte talán. Szerette műhelyünket, szerethettem őt: emberként, művészként. Bátor nyelvi eleganciájáért, műveltségéért, szabódó mozdulataiért, némiképp fanyar, franciás intellektusáért. Magyar volt, nagyon.
Ocsúdok: 75 éves volt, amikor megismertem.
Kevesen voltunk és maradtunk magyar barátai, hívei. Emlékező és tisztelgő csokrot állítottunk össze évfordulója alkalmából: lánya és unokája s mi öten, akik ismerhettük és vele tartottunk.
Olvasni kell őt, kutatni (a somorjai levéltárban tág a tér), megérdemli és megéri, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Méltó.
(Szondi György)
*
*
Ballagás (2001) – Ébert Tibor, Ébert Yvonne, Bárdkai Ákos
*
Pumának, Édesapámnak
*
Látod Puma? Ki gondolta volna, hogy írhatok pár sort születésednek /1926. október 14./ 100-ik évfordulója alkalmából.
Ezen a napon Pozsonyban örömünnep volt, harangok zúgtak, mert megszületett Tibi baba.
Csodálatos apuka voltál, féltő, óvó és nagyon szigorú: Köszönöm Neked. Az égiek, ahol vagy a Jóistennél, most megengedik, hogy olvasd-e sorokat. Mindig velem leszel és vagy, amíg élek.
Idézet Ébert Tibor Jób könyvéből:
„Hallgatózom. De nem hallok semmit.
Süketen elindulok. Tudom, ott hagytam a harangtestemet, megszólaltatja valaki? Megszólaltathatja valaki? Mikor?”
Most megszólaltattuk mindannyian, akik szerettünk, Drága Édesapám.
Ébert Yvonne (lánya)
*
*
Emlékül Nagypapámnak, Pumának
*
Ébert Tibor a nagypapám volt.
Sok emlék és még több kimondatlan bölcsesség maradt utána bennem. Olyan mondatok, amelyeknek a jelentését akkor még nem értettem, csak bólogattam rájuk, ahogyan az ember bólogat gyermekkorában a felnőttek igazságaira. Ma már tudom, hogy némelyik mondat egy egész élet súlyát hordozta.
Emberként különleges volt. Íróként és költőként pedig megismételhetetlen.
A kezei közül olyan művek kerültek ki, amelyek nem akartak hasonlítani semmihez. Ritka, valóban egyedi világot teremtett: egy világot, amelyben a szavaknak súlya volt, a csendnek pedig jelentése. Sok nehéz mondatát őrzöm. És őrzöm azt is, ahogyan barátja, Barbinek Péter szavai által egy-egy műve újra megszólalt. Mintha a leírt sorok mögött egyszerre ott állt volna maga az ember is.
Gyermekkoromban még csak a nagypapámat láttam benne.
Magas volt. Arcán különös feszültség ült, valamiféle állandó szorongás, amelyet csak néha oldott fel egy mosoly. De a zenét akkor is lehetett látni benne. Hetente jött hozzám, hogy segítsen hegedülni. Zenész volt ő is. Gyönyörűen játszott brácsán. Én hegedülni tanultam.
Azt mondták, tehetséges vagyok.
Talán az is voltam.
De valahogy mégsem kellett.
Ő pedig nem örült.
Akkor nem értettem, miért. Ma már sejtem, hogy talán nem engem féltett a kudarctól, hanem valamit bennem attól, hogy eltékozoljam. Talán azt szerette volna, hogy értsem meg: a tehetség önmagában semmit sem ér, ha az ember nem találja meg hozzá a saját útját.
Sokat jártunk együtt.
Zsámbék volt az egyik kedvenc helyünk. Kicsi voltam még, amikor autóba ültünk, és elindultunk. Ezek az utak valahogy külön világot jelentettek. Nem kellett sok minden ahhoz, hogy jó legyen: ő, én, az út, és az a csend, amelyben már akkor is több minden történt, mint amit egy gyermek képes lett volna megérteni.
Magyar állampolgár volt, és erre büszke volt. De az életét nem a büszkeség, hanem valami mélyebb, nehezebben megfejthető belső feszültség kísérte. A szorongásból is alkotott. A nehézségekből is teremtett. És amit letett az asztalra, azt kevesen tudták volna létrehozni.
Újat alkotott.
Valami egészen különöset.
És mégis, amikor rám nézett, egyszerűen csak kedvesen mosolygott.
Később már a foteljében ült, és az univerzum megfejthetetlen titkairól beszélt. Imádta a bolygókat. Imádta a csillagokat. Talán azért, mert bennük is azt az egységet kereste, amelyet egész életében kutatott.
A mindenséget.
A rendet a káosz mögött.
A helyünket abban a felfoghatatlan egészben, amelynek mindannyian részei vagyunk.
Én pedig ott ültem mellette, és hallgattam.
Mindig adott valami apró tanácsot. Egy gondolatot. Egy történetet. Egy bölcsességet. De soha nem úgy, mint aki tudja a választ minden kérdésre. Nem mondta meg, mit kell tennem. Nem parancsolt. Nem akarta helyettem élni az életem.
Mesélt.
Tapasztalatot adott.
És rám bízta, mit kezdek vele.
Ma már értem ennek a nagyságát.
Akkor még nem értettem.
Csak bólogattam.
Sokat viccelt. A humora néha fekete volt, olyan fekete, hogy szinte ragyogott benne az élet abszurditása. És én szerettem ezt benne. Szerettem a lényét, a jelenlétét, a kisugárzását, a bölcs arcát. Szerettem azt az embert, aki egyszerre tudott szigorú és irgalmas, távolságtartó és végtelenül szeretetteljes lenni.
Az idő azonban nem kegyelmezett.
Évről évre meggörnyedt a háta. A szemében már nem lobogott ugyanaz a tűz, amelyet egykor láttam benne. Mintha az élet lassan elhalkította volna azt a zenét, amely egész lényét betöltötte.
De egy rossz szó sem hagyta el a száját felénk.
A család felé.
Anyám szerint szigorú ember volt. Talán az is volt. De én később megértettem, hogy a szigor mögött ott állt az irgalom, a büszkeség mögött pedig a szeretet.
Az igazságot kereste.
És ha kellett, ki is állt érte.
—Paprika–pap–rika–pa-pri-ka., örlés…őrült paprika, őrűlt pap rika? vagy netán őrőlt paprika? A paprika őrőlt, egyszerűen csak örült, mégis… őrülten örült. Egy paprika. Egy pap rika. Rika.. rikácsol… Rikácsol a paprika, a paprika rikácsolva őrülten örült.—- (Bárdkai Ákos )
Nem azért, mert hangos volt, vagy mert bármit is bizonyítani akart volna a világnak. Hanem mert volt benne valami, ami fölé emelte a hétköznapok apró dolgait. Alázat. Tudás. Kíváncsiság. És egy különös, csendes erő.
A családnak pedig olyan volt, mint egy védelmező angyal.
Kitárta fölénk a bölcs szárnyait, és betakart bennünket velük.
Jó volt vele teát inni.
Jó volt vele beszélgetni az élet nagy dolgairól.
Jó volt csak ott ülni mellette.
Ma már értem, amit akkor még nem.
Értem, mit akart sugározni minden szavával, minden történetével, minden csendjével.
Nem azt akarta, hogy kövessük.
Azt akarta, hogy gondolkodjunk.
Nem azt akarta, hogy neki higgyünk.
Azt akarta, hogy megtaláljuk a saját igazságunkat.
Talán ezért fáj annyira, hogy néhány tanácsát nem fogadtam meg.
Bárcsak megfogadtam volna.
De talán ő ezt is tudta.
Nem érdekelte igazán a materiális világ. Nem a tárgyakért élt, nem a birtoklásért, nem azért, hogy bármit felhalmozzon maga körül. A szavaknak élt.
És a kotta jegyeinek.
A dallamoknak.
Azoknak a dallamoknak, amelyek egy idő után elhallgatnak.
Mert minden dallam véget ér egyszer.
Minden hang elcsendesedik.
Minden ember elmegy.
De talán nem minden tűnik el.
Van valami, ami a halál után is itt marad. Egy mondat. Egy mozdulat. Egy tekintet. Egy régi történet. Egy dallam, amelyet már nem játszik senki, mégis ott zeng valahol a csend mélyén.
A parázs is ilyen.
Elhamvadni látszik, de valahol mélyen még őrzi a tüzet.
És talán egyszer majd az élet szele megfújja.
Talán egyszer újra lángra kap.
És akkor azok is megismerhetik a dallamot, akik őt már nem ismerhették.
Megismerhetik a szavait.
A gondolatait.
A különös, egyszeri világot, amelyet maga után hagyott.
Megismerhetik azt az embert, aki számomra egyszerre volt nagypapa, zenész, író, költő, tanító és védelmező.
Puma.
Nagy, alázatos és jó ember.
Én pedig most, ennyi év után, talán először igazán értem, mit adott nekem.
Nem válaszokat.
Hanem kérdéseket.
Nem utat.
Hanem irányt.
Nem kész igazságokat.
Hanem azt a szabadságot, hogy egyszer magam találjam meg őket.
És talán ez volt az egyik legnagyobb ajándéka.
A dallam elhallgatott.
De a visszhangja bennem maradt.
Emlékül Nagypapámnak, Pumának.
Amíg egyetlen ember emlékszik rád, addig a csend sem lehet teljes.
*
Bárdkai Ákos – Ébert Tibor unokája
*
*
Filep Tamás
Jób a négytornyú vár alatt
*
Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom: többszörös menekült volt. Az első Szlovák Köztársaság éveit szülővárosában, Pozsonyban élte át, a jogfosztottság éveinek kezdetén, 1945-ben Budapestre szökött, itt tanult, a Zeneakadémián (hogy aztán évtizedekig muzsikusként keresse kenyerét). 1956-ban átment a még nyitott határon, s úgy tudom, Németországból fordult vissza (éppen azért, mert nem akart újra menekült lenni). Vonattal érkezett vissza a magyar fővárosba, Pozsonyon át, s ott nem tudott vagy nem mert leszállni a szerelvényről, hogy édesanyját meglátogassa. Az 1970-es évtizedben néhány évig Franciaországban élt; ez már nem illegális út volt, rákkutató feleségét az Egészségügyi Világszervezet meghívta főmunkatársnak, s ő persze vele tartott. Frankhonban azután bemutatták színdarabjait – Magyarországon évtizedekig, lényegében a rendszerváltásig nem kapkodtak a művei után –, de erről a puszta tényen kívül sokáig nem tudtam semmit, csak nem sokkal a halála előtt megjelent, hét drámáját tartalmazó könyvében, a Kamaramuzsikában van erről némi információ, s szerepel ott néhány fotó is a francia nyelvű előadások plakátjairól. Ezeket a sikereit sohasem pertraktálta a jelenlétemben, pedig ha most fölidézem, mondhatom, nem beszélt keveset. Néha harsányan, gyors, lelkes, szinte „egymás sarkára taposó” mondatokban, mint akinek sietnie kell, mert évtizedeket késett (vagy évtizedeket késtek az olvasói) – de életéről, múltjáról nemigen. Írni viszont szívesen és sokat írt gyermek- és ifjúkoráról, városáról, kérésemre dokumentumfilmben is nyilatkozott róla. Kapcsolatunk is főképp arra épült, hogy fő kutatási területem évtizedekig a (cseh) szlovákiai magyar kisebbség története volt. Peéry Rezső, akinek műveit több kötetben jelentettük meg, amikor már lehetett, és Szalatnai Rezső, akinek életműve egy részével szintén foglalkoztam (nem beszélve arról, hogy „a két Rezső” levelezését is kiadtam utóbb, de már negyed évszázaddal ezelőtt), voltak a tanárai, s munkáiban érzékletesebben elevenítette föl a Tiso-korszak pozsonyi világát, mint bárki más. Örülök, hogy első jelentős, mikroszövegekből, miniesszékből, megkapó hangulatok rekonstruálásából fölépített szülőföld-„regényét”, a Jób könyvét – alcíme, illetve műfajmegjelölése: Pozsonyi regényfantázia – én szerkeszthettem.
Csak most látom, hogy hagyatéka – prózai, drámai és költői műveinek kéziratai, kéziratváltozatai, fordításai, levelezése – elméletileg (tudniillik, ha az utókort, az új generációk tagjait, köztük a kutatókat érdekelni fogja a közösség kisebbségtörténetének első évszázada) a legjobb helyre került, a szlovákiai/felvidéki somorjai Fórum Intézet levéltárába. 32 dobozban helyezték el, több mint 2500 tételből áll (ezeknek listáját nem néztem végig, van több írása, amely több példányban került a gyűjteménybe). A Szlovákiai Magyar Adatbank így tartja őt számon: „Ébert Tibor (1926–2015) pozsonyi származású költő, író, esztéta, zeneművész”. Máshol kimondottan „szlovákiai magyar” alkotóként tartják számon. Ez a regionális megkötöttség látszólag szűk kalodába szorítja az életművét, nemcsak azért, mert élete nagy részét nem ott élte le, ahol született, hanem azért is, mert az a szöveg szintjén nem a helyi, két világháború közötti (vagy akár a későbbi) szlovenszkói magyar irodalmi hagyományból nőtt ki. Így is annak önálló alfejezete lehetne, mondhatnám, miközben tudom, hogy az összmagyar irodalom része. Munkássága talán nem is csak egyszerűen más irodalmi hagyományból ered, hanem – részben, horribile dictu – a zenéből. Nem véletlen, hogy szlovákiai pártfogolója s egyben barátja a nagy zenei kultúrájú Koncsol László volt – nem tudom, nem ennek volt-e a következménye, hogy Tibor első írása, 1964-ben, az egyik csehszlovákiai magyar lapban jelent meg. Gondolom, Ébert legvadabbnak tetsző hangverseiben is mindenki meghallja a zenét, akinek nálam vájtabb füle van.
A nyelvhez, a vershez, a költészet zeneiségéhez való viszonyához talán elég itt 1998-as verseskötete fő- és alcímére utalnom: Él tem fél tem (versek, prózaversek, hangköltemények, mondatkották, akusztikus-hang-test-tér-poémák). Életműve jól példázza azt, hogy a forma megújítása nem a szellemi hagyomány tagadását jelenti (hanem természetesen, újraértelmezését és birtokba vételét, továbbépítését). 1989-ben jelent meg a Kobayashi Ken-ichiro című, nagyrészt fotóportrékat tartalmazó könyv, melynek szövegét ő írta és állította össze. A japán művész, akiről szól, az 1970-es évek első felében véletlenül meglátta a Magyar Televízió karmesterversenyének felhívását, benevezett a versenyre, s megnyerte azt. A könyvben föllapozható ez a passzus „Tudja már: Magyarország közép-európaiság Kelet és Nyugat között, a mezsgyén örök nosztalgia: ragaszkodni a régihez, az örökséghez, megtartani szenvedélyesen amíg lehet s amit kell. […] El kell jutni oda, ahova is tartozni kell, és el kell kezdeni mindent: életet, népszokást, otthont, dallamot… Micsoda szkizofrén feladat! Micsoda őrültség!” Alighanem Tibor életének nagy hányada effajta őrültségben telhetett el.
Most saját magamat fogom idézni (talán becsületesebb, ha nem teszek úgy, mintha most találnám ki, amit valamikor írtam róla:
„Noha az életmű egymástól tartalmilag-formailag távol eső alkotásokat foglal magában – groteszk darabokat és illusztráló történeti drámát, szonetteket és az akusztikus költészet »szerzeményeit«, egyperceseket és regényfantáziát – központjában a személyiség áll; olyan személyiség, akinek gyökerei éppen a szülőváros többrétegű hagyományába érnek vissza, s aki a legszívesebben és a legeredményesebben a gyermekkori élményekből és hatásokból építkezik.”
Ő maga úgy látta, drámaírói munkássága a görög színház, a misztériumjáték, a commedia dell’ arte, a vásári komédiák, az utcaszínház és a költészet szintézise (a költészetben egyik nyilatkozata szerint Whitman, Eliot, és [hopp, az érsekújvári születésű] Kassák inspirálta). Van azonban színművei között hagyományos „színpadi játék” is; ilyen a Bartók Béla ifjúkoráról szóló Szonatina. Amikor erről kérdezték, azt válaszolta: ő muzsikus is, író is és pozsonyi is. Úgy érezte tehát, meg kell írnia a nagy zeneszerző pozsonyi éveit – mintha a városnak, Bartók pozsonyi szellemének és önmagának is tartozna ezzel.
Volt olyan jelentős, később Kossuth-díjas írónk, aki félvállról vette és dilettánsnak minősítette őt. Igaz, ez még 1989 előtt történt, tehát azt megelőzően, hogy Tibornak sorozatban megjelentek, azaz hozzáférhetővé válhattak volna jelentősebb művei. Ez a jeles író Ébert írásainak nyilván csak egyik alcsoportját ismerte, valamennyit kis terjedelmű, hagyományosabb munkáiból. Pedig az, hogy hányféle „hangszeren” tudott játszani –(gondolom, ez itt most stílszerű, s azt is: egyik „bűne” vagy pechje éppen ez a sokszólamúság lehetett), még egy szűkebb területén, történelmi drámáin is látszik. Az egyik könyve – „Hogy megtarthassuk, megtartassunk” (1999) három felföldi vonatkozású történelmi színdarabból áll, a tradicionálisabb formától egy új hagyomány megalapozásáig ívelve. Hőseik Bocatius János, az egykori kassai városbíró, Bocskai István a császáriak által börtönbe zárt diplomatája, a Komáromot védő Klapka tábornok és Esterházy János, a Szlovák Köztársaság magyarságának utóbb börtönben meghalt vezetője, akit ő legalábbis látásból ismert a háborús évekből. Tarján Tamás a könyv utószavában pontosan fogalmazta meg, hogy az első darab „egycsatornás”, „szavak hordozta információk révén ható”, verbalitásában élő mű. A második komplexebb, nem csupán a nyelv révén hat, kiemelt szerepe van benne „a szituatív, figurális elképzeltség”-nek, a zenei építkezésnek, a hanghatásoknak. Az Esterházy-darab pedig többszólamú „sokértelmű disszonanciákat eredményez”, „összetett sorsokat közvetít”.
Visszatérve ahhoz, amit félbehagytam: gondolom, mégsem tiltakozna a szlovákiai jelző ellen. „Magyarságom és európaiságom Pozsonyban született” – ez volt az Egy város glóriájában. Pozsonyi képeslapok (1997) nyitó mondata. A könyvben többek között Bél Mátyást, Márait, Szalatnait, Johann Nepomuk Hummelt, Stelczer Endrét, az 1945-ben gránátszilánktól meghalt fiatal költőt, aztán Bartók barátját, a zeneszerző, orgonista, karnagy Albrecht Sándort idézte meg. Bizonyítandó talán, hogy a régió és a város egykor Európához tartozott.
Pozsony ma ismét Európa.
De már (lényegében) magyarok, németek és zsidók nélkül.
*
*
Tamási Orosz János
Kvartett az idők végezetére
Köszöntő Ébert Tibor születésnapján
*
Hogy ez a századik lenne? Nem fontos. Az angyal esküje szerint ott már nincs és nem is lesz többé idő, itt viszont van s az a küzdés maga. Mert nehéz száz vagy ezer vagy akárhány millió év terhével írni. Azt is mondhatnám: kutyanehéz úgy írni a csalfa remény hazug bűvöletében, hogy az ember tudja annak kegyetlenül hazug valóságát, s mégis mindenekelőtt derűvel és olthatatlan optimizmussal közlekedni az írószoba és a redakciók között; versekkel, novellákkal, kötettervekkel és/vagy kész – csak szerkesztésre váró – kéziratokkal érkezni a kiadóba, ahol ismertséget – és ami fontosabb: a tudás, az ismeret megosztását az arra nyitott, fogékony olvasókkal – remél, ám ahol a pozitív fogadtatás sem garantált. Mert hiába az írott szó, ahogyan hiábavaló a pusztába kiáltott szó is – a közömbösség sivatagjában.
Ébert Tibor életművére joggal gondolhatunk a fönti bekezdés summázásával. Mert számos kötet, néhány – érdemtelenül kevés – színházi bemutató őrzi ugyan munkásságát, ám az irodalom fősodrában akkor sem jutott számára maradandó hely; pedig legkevesebb két munkájának ez mindenképp kijárna. Elsősorban a Jób könyvére gondolok itt, de színpadi művei sem (az Esterházy különösen nem) elhanyagolhatóak. Verseiről, novelláiról nem beszélek, hiszen e műfajokban négy-öt kötetét is szerkeszthettem (nem az emlékezetem csal itt meg, csupán a helyzet – a korabeli és a kiskiadók esetében annak mindenkori – bonyolultságára utalok; mert két kötetét ugyan kiadhattam, ám néhány további elhullott a pályázatok harcmezején), de azt gondolom, e műfajokban is maradandót alkotott. Rá emlékezve mindenképp ki kell emelnem ama hangköltészeti megoldásait, melyekkel a kevesek egyikeként kísérletezett már akkor, amikor ez még – de akár mindmáig – inkább kuriózumnak számított, mintsem az avantgárd költészet dinamikus és a magyar fül számára is elfogadott ágának. Igaz, ő könnyű helyzetben volt, mondom ironikusan, hiszen aki sok évtizedes zeneművészi pálya során csiszolódik össze a szavakon túli nyelvi jelentésekkel, a ritmusok, hangsúlyok, jelentések dinamikájával, annak mondhatni kézenfekvő ez a költői „terepmunka” is, nem beszélve ama körülménnyel, hogy sok évet francia közegben töltött, első színpadi bemutatóit is ott abszolválta, s tudható, hogy e stílus talán legerősebb hagyománya, referencia-pontjai a francia költészetben lelhetők fel. Elidőztem itt, mert talán mégis ez a leglényegesebb eleme-védjegye-kódja az Ébert-életműnek; ahogyan ezt Albert Gábor is oly kiválóan definiálta:
„… egész életét szinte bepólyálta, védte a zene. Mert ha valaki nem tudná, Ébert Tibor a „civil életében” hegedűművész. Ez a „civil élet” itt vaskos és durva paradoxon. A zene ugyanis nemcsak életlehetőséget adott Ébert Tibornak, hanem birtokba vette, sejtjeit átitatta, magához hasonította, nevelte, formálta. Ez a formakultúra az, amely az éberti polifónia minden „szólamában” kísért. Írjon emberi hangra komponált harsány verset vagy bensőséges lírát, prózába tördelt költeményt vagy drámába öltöztetett történelmet, esetleg regényt, sajátos, reflexiókkal tűzdelt esszét vagy filozófiai paradigmákat, minden mondatában érezni lehet, még a paroxizmusig fokozott érzelmi kitöréseiben is, a zene formaépítő, fegyelmező jelenlétét.” (Napút – 13. évf. 8. sz. 114-116.o.)
Ám mindezt ötvözve múltjának, egyéni és közösségi sors-eredőinek felmutatásával, meg nem alkuvó bizonyosság-kereséssel. Amelyhez mérve azt gondolom: nem lenne illendő alkotói kapcsolataink, közös munkáink nyomait másítva, rövidítve, s az akkori időnkénti megrendültségeimet tompítva, avagy másképp-ugyanazt megfogalmazva felidézni emlékét. Neki és műveinek. Ezért hadd fűzzem ide két régebbi írásom Ébert Tiborról – születtek két könyvbemutatója kapcsán.
***
Ébert Tibor mondatkottái
*
Ezerhétszáznyolcvannégy október ötödikén több vármegye feliratot intézett a német nyelv életbe léptetése ellen. Ezekben leszögezték: a nyelv változtával a nép erkölcsei is megváltoznak, veszendőbe megy a nemzet. És arra is figyelmeztetni próbálták II. József ő felségét, hogy új nyelv életbeléptetésére nem három év, hanem századok szükségesek. Mit mondana az utókor, ha őseik nyelve, nemzetisége gondatlan engedékenységök miatt enyészne el? A császár október 11-én adta tudtára a megyéknek: rendeleteinél továbbra is megmarad; tiltakozásaik őt igen elkedvetlenítették…
Ezerkilencszáznegyvenegy október 11-én, százötvenhét esztendővel később a pozsonyi állami magyar gimnázium Arany János Önképzőköre megtartotta az évi második ülését. A magyarságtudat ápolását, a nemzeti identitás bizonyosságának őrzését Szalatnai Rezső, Peéry Rezső, Antalffy Vilmos és mások irányították e híresen igényes gimnáziumban. Az említett ülés napirendjén aktuális gazdasági kérdések tárgyalása szerepelt; de sor került arra is, hogy Ébert Tibor VI. osztályos tanuló – három nappal tizenötödik születésnapja előtt – hegedűn előadja diáktársa szerzeményét.
Botorság lenne most azt állítani, hogy a szinte még gyerekember önképzőköri diáknak a hegedűjáték közben eszébe villant a százötvenhét esztendővel korábbi események különös árnyéka. Hogy ő itt és most nem mást tesz, minthogy folytatja a régi harcot; folytatja a küzdelmet egy nyelv, egy nemzet megmaradásáért. Tiltakozik, B-dúrban épp, kisebbségi sorsba szorítottan, kisebbségi sorsa ellen.
Groteszk így a párhuzam? Talán igen; de mégsem tudom elfogadni ezt az ítéletet. Mert van–e groteszkebb magánál az életnél? Amely most ezt produkálta: egy fiatal zenész a magyar nyelv és a magyar nemzet egyik jeltelen (hisz oly sok van!) gyásznapján lép először szélesebb közönség elé – akkor még aligha sejtve azt, hogy évtizedek múltán íróként fogja szolgálni ezt a nyelvet és ezt a nemzetet. Íróként; bírva ugyan a nyelv háláját, de már korántsem bírva a nemzet háláját; – hogy mindvégig jó úton járt, bizonyítja ezt az utóbbi elmaradása is… –
Pedig hányszor visszatért köreibe; nem fogadva szót felvidéki földijének, Márai Sándornak, aki – 1943–ban! – így írt Naplójában: „Elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom, elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.
Mennyit adtak az írók ennek az országnak, s mennyire megveti, lenézi ez az ország íróit! Hódol nekik, igen, mert tudja, hogy nemzeti hiúságának írókra is van szüksége, mint a parvenünek lakásában a képekre és nippekre. De egy földmívelésügyi miniszteri tanácsos, – aki, mellesleg, az én adómból él, pereputtyostul – mindenütt az országban többet számít, mint akármelyik élő vagy halott író, akinek köszönheti ez a nemzet, hogy van és magyar.
Nem haragudni. Nem panaszkodni, soha, senki előtt. Csak, mihelyst lehet, csendesen elmenni innen. Nem: ha francia vagy angol, nem: ha cseh, román, vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt.”
Ébert Tibor – maradt. Igaz, szülővárosából elűzte őt a történelem és sodorták az idők egészen Budapestig; ám itt megkapaszkodott. Lám, milyen egyszerűen hangzik ez a mondat; de olvassuk mellé az író néhány sorát öt esztendeje megjelent munkájából: „1945 július 5… elhagytam el kellett hagynom a várost nem önként hagytam el szülővárosomat… volt akit kitelepítettek… volt akit elhurcoltak… elkezdődött egy nemzeti exodus sajátos formája…” (Jób könyve, Széphalom Könyvműhely, 1991)
Lüktető, sajátosan éberti sorok; a század éles ritmusai, kalapáló szívzuhogás, hangzásfelületté váló szavak, mondatok, mert nincs dallam, nincs lágy, szemérmes elfordulás, elfedés; Bartók, Stravinsky, Hindemith; motorikus aszimmetrikus ritmusközpontok antiromantikus ütés a hangsúly mert fáj a század és fájdalmát csak fájdalom enyhítheti fájdalmat csak fájdalom enyhíthet az oltja ki hogy kiolthatatlan lüktetés ne keress központozást blazírt fegyelmezett technikát „… bolyongásaim után csak ez a bolyongás maradt hűségesen bolyongani bolyongani a bolyongás lettem az akarata értelme lélegzése ocsúdás bizonyosság hogy vagyok bolyongásként mentem és vártam mentem és vártam …”
A zene határtalan; miért tűrné hát határok korlátait önmaga fölött a zenész maga!? Különösen így: hogy szülővárosából egy nacionalista diktatúra űzte el; az anyaországban pedig az internacionalizmus diktatúrája várta…
Kétszer lépte át a szakítás szándékával országa határait Ébert Tibor. És mindkétszer visszatért. Igen: e két mondatból szándékosan hiányzik a haza, mint metafora. Mert hazát veszít az, aki szabadságát nem harcolja ki; de országot hagy csupán maga mögött az, akit a megtorlás félelme űz. 1956-ban Salzburgig; megbecsült muzsikusa lenne talán mindmáig ő a zene egyik fellegvárának, a kamaramuzsika fővárosának; de hazatért. Mert a zene nemzetközi, de a nyelv – nem.
Harminc éven át az Állami Hangversenyzenekar művésze; másfél esztendei pauzával. Mert a hetvenes évek elején Lyon magához öleli, nem engedi, hazát kínál a művésznek: színpadot drámai műveinek. Igen: a zenész ekkor már a nyelv robotosa is; versek, novellák, hangjátékok, színpadi művek jelzik egyre biztosabb útját az írónak. De színpadot Lyon, Avignon, Párizs nyit számára; amit ő hangos sikerrel viszonoz.
És – hazatéréssel. Mert talán kíváncsi arra: lehet–e próféta saját hazájában is!? A válasz nem maradt el. Csupán a siker. Csupán a bizonyítás lehetősége. Csupán a felismerés; csupán az elismerés.
Csupán ez maradt el.
Voltak persze jelzések, bólintások. 1987-ben a Bartók Béla – Pásztory Ditta Díj a muzsikusnak; 1992-ben a Pozsony – Pressburg – Bratislava Emlékérem a lélekben mindvégig lokálpatriótának; 1993-ban Esterházy-díj a drámaírónak; 1996-ban a Köztársaság Kiskeresztje – Ébert Tibornak.
Ugyanakkor: tucatnyi munkája jelent már meg magyar és francia nyelven (Chagall-versciklusát a Chagall–múzeum féltett kincsei között őrzi; életművét a Cambridge-i Világirodalmi Lexikon is jegyzi), mire rendes tagjává válik a Magyar Írószövetségnek. De a legfájóbb pontja ennek az életútnak, nem csupán neki, de barátai és kiadói számára is, korszakos jelentőségű drámai munkásságának mostoha sorsa.
Hiszen említettem már: zajos sikert arattak darabjai Franciaországban, 1973-ban; húsz esztendővel később, 1993-ban három díjat is nyert Esterházy című darabja a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján; de könyv alakba rendezett drámai műveinek kiadásáért hiába harcol, hiába kilincsel évek óta már több kiadó is, számtalan alapítvány kuratóriumánál, vagy a Márai óta semmit és semmiben sem változott miniszteri tanácsosoknál, parvenü bankigazgatóknál… „Magyarországon a Mohács utáni évtizedekben legtöbbször akadt nyomda, hogy Bornemisza Magyar Elektráját vagy a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédiát azon nyomban kiadja. Jelenlegi kultúránknak az utókor előtt alig menthető hiányossága lesz az is, hogy a jövő érdeklődője és kutatója nem fogja tudni fellelni a magyar írók jelentős drámai műveit. Ez a sors fenyegeti Ébert Tibor drámai oeuvre–jét…” – hangsúlyozta Hubay Miklós is; de nem volt, nem jött segítség. (Közel húsz évig maradt el – míg Szondi Györgynek, az Ébert-életmű elkötelezett gondozójának sikerült végre e mulasztás pótlása, s megjelentette Ébert jelentősebb drámáinak egybegyűjtött könyv-foglalatát. [Kamaramuzsika. Hét dráma; Napkút, Bp., 2014])
Hanem: olvashatjuk most prózáinak terjedelemben szerény, ám tartalmában mindenképp legfeszesebb, legsokkolóbb, azaz: legjellemzőbb darabjait. A kritikai méltatás nem a kiadói utószó feladata; annyit azonban szögezzünk le: e kötet, amely az író hetvenedik születésnapjának tiszteletére készült, Éva asszony, a kitartó, áldozatkész feleség és egy amerikai könyvtári alapítvány mecénási támogatásának árán, fényesen bizonyítja: jelentős írói életmű született itt, szinte az ismeretlenség homályában.
Fentebb már utaltam írásművészetének sajátosságaira; most kiegészítve azt annyit tennék hozzá: mintha a zene legújabb irányait követte volna stílusa kialakítása során. Ahogyan Stockhausen törekedett „egy kompozíció valamennyi elemének egyenrangúságára”; ahogyan a punktuális zenére épült a szeriális, egyesek szerint előadhatatlan zene; úgy zúdulnak, áradnak ránk Ébert Tibor mondatkottái; egy sajátosan és egyedien magyar posztmodern szimfóniáiként.
Amelyekben a szimmetria maga az aleatória; az a folyamat, amelynek lefolyását nagyjából előre ismerjük, részletei azonban a véletlentől függenek. Ahogyan nagyjából és egészében mindig is kiszámítható egy magyar művész sorsa ebben a hazában; talán még az a véletlen is, hogy egy majdani magyar író, tizenötödik születésnapja előtt három nappal (még egy elmaradt feltámadás!…), október 11-én ad hegedűkoncertet – azon a napon, amelyen másfél évszázaddal korábban már béklyó vettetett magyarságára.
Béklyó vettetett magyarságunkra. Nem először. És nem is utoljára. (Utószó Ébert Tibor Kérdezd meg az esőt címmel megjelent könyvében.)
***
(post scriptum, huszonegy év után)
*
Hölgyeim és Uraim! Őszinte szavakkal kezdem: csalódást fogok ma (elhangzott 1996-ban a majd említésre kerülő kötet bemutatóján) okozni önöknek s azoknak, akik néhány ajánló szó elmondásáért hívtak ide. Nem; nem tudom jó szívvel ajánlani Ébert Tibor munkáját, a „Hogy megtarthassuk, megtartassunk” című drámatripartitumát. Mert nem ennek a kornak való könyv ez, mi több, nem is tudnék oly kort mutatni, amelyben s amelynek szívesen ajánlanám drámáit. Illetve: talán a – nem is annyira kései – utókor lesz erre vevő; amelyben ezt a mi meccsünket végképp lefújják, s új korszak nyílik a holt nyelvek vizsgálatában. A latin vagy még inkább a szanszkrit után komputerek vizsgálják majd a magyar irodalmi hagyományokat…
De más okom is van arra, hogy óva intsem önöket Ébert drámáinak tanulmányozásától: az egészségre ártalmas önvizsgálatra ösztökélő katarzis nem várt lehetőségeit kínálja ez a drámafüzér; márpedig kinek van manapság ilyesmire túl nagy szüksége!? Mit mondjak: korszerűtlen figurákat választott…
Felvidéki történelmi művek, mondja ő, enyhe megtévesztéssel: hiszen választott szereplői a magyarság szellemi és fizikai megmaradásának, túlélésének központi figurái voltak s maradtak azok ma is – ezért, hogy jóformán ismeretlenek… Mert mondjuk ki őszintén: kinek cseng ismerősen a Bocatius név? Német születésű tanító, kassai főbíró, támogatja Bethlen Gábor függőjátszmás függetlenségi törekvéseit; ezért rendesen be is tömlöcölik. S Bél Mátyás? Halálra ítélik a Rákóczi-szabadságharc (népfölkelés? forradalom? sajnálatos tarpai események?) idején, majd császári kegyelmet kap – s ezt azzal hálálja meg, hogy Pozsonyt a magyarországi szellemi élet központjává teszi. Tankönyvet ír a magyar nyelvről 1724-ben; minő naivitás!… No és Esterházy János? Halálra ítélik, mert roppant kényelmetlen szerepet vállalt: magyar gróf létére lelkiösmerete szerint szavazott egy ‘marginális’ kérdésben!… A kötet sorrendjét fölborítva a végére hagytam Klapkát, aki mintegy summázza az író mondandóját: „A mai megadásunk nem az ő győzelmük. […] A várost fel lehet adni, hogy megtarthassuk s megtartassunk.”
Mondom: korszerűtlen szereplők ők, Bél Mátyás ráadásul még ebből a kötetből is kisompolygott; valljuk meg: snassz lett volna az ő, vagy pláne Bartók ágálása. Elég három prekonstruktív példa is a történelmi kényszerpályák póz-, és póznamentes föloldására. A lényeg tehát: mint mondottam, nem jó szívvel ajánlom Ébert okos mondatait egy olyan kor olvasóinak, amelyben elmaradt múltbéli hőstetteik miatt a gyávák ma a gyávábbakat okolják; amelyben minden pusztító történelmi folyamat marginális kérdéssé válhat, kivéve a gyevi rabbi esetét; s amelyben már ez az előbbi félmondat is erkölcsileg üldözendő, megvetendő, büntetendő – márpedig egyszer azért mégis el kellene gondolkodni (mondjuk) Gambel rabbi szavain (Aboth traktátus második fejezet hatodik pont): „A tudatlan nem írtózhatik a vétektől, a műveletlen nem lehet igazán vallásos, a szégyenlős nem jó tanítvány, az ingerlékeny nem jó tanító, aki sokat üzérkedik, nem lehet tudós.”
Elnézést, ha nagyon elkalandoztam volna az általam továbbra sem ajánlott művektől. Nem; nem tudom jó szívvel ajánlani őket, mert a mai korhoz képest túlságosan sok történelmi tudást és tapasztalatot, toleranciát, bölcsességet, objektivitást, de legfőképp sors-, és szellemtörténeti identitást követelnek olvasóiktól. Csupa hiánycikk ez egy olyan országban, amelyben a többség úgy képzelte az igazságot hozó rendszerváltást: a Lenin körút a jövőben (a történelmi hűségnek megfelelően) Uljanov körút lesz; a békegalambokat pedig ezentúl a Dzsugasvili téren etetjük majd szólamainkkal… Eltúloznám a dolgot? Nos: károgásom ellenére talán mégis olvassák el Ébert drámáit. Látni fogják: az ő hőseinek vesztét is ugyanezek az emberek okozták… Köszönöm figyelmüket.
***
Nehéz száz vagy ezer vagy akárhány millió év terhével írni. Azt is mondhatnám: kutya nehéz úgy írni a csalfa remény hazug bűvöletében, hogy az ember tudja annak kegyetlenül hazug valóságát, s mégis mindenekelőtt derűvel és olthatatlan optimizmussal közlekedni az írószoba és a redakciók között; versekkel, novellákkal, kötettervekkel és/vagy kész – csak szerkesztésre váró – kéziratokkal érkezni a kiadóba, ahol ismertséget – és ami fontosabb: a tudás, az ismeret megosztását az arra nyitott, fogékony olvasókkal – remél, ám ahol a pozitív fogadtatás sem garantált. Mert hiába az írott szó, ahogyan hiábavaló a pusztába kiáltott szó is – a közömbösség sivatagjában.
Hogy ez a századik lenne? Születésnapból? Nem fontos. Az angyal esküje szerint ott már nincs és nem is lesz többé idő, itt viszont van s az a küzdés maga. Küzdeni – a jelenésig. Küzdeni Messiaen erejével akár addig, amíg „… egy erős angyal leszáll az égből. Felhőbe volt öltözve, a fején szivárvány, arca olyan volt, mint a nap, a lába pedig, mint a tűzoszlop. Jobb lábát rátette a tengerre, a balt pedig a földre, és felkiáltott hatalmas hangon. Felemelte jobb kezét az égre, és megesküdött az örökkön-örökké élőre, hogy nem lesz többé idő, hanem azokban a napokban, amikor szólni fog a hetedik angyal trombitájának hangja: be fog teljesedni Isten titka.” (Jel 10,1–7)
***
Írtam föntebb: a két régi – de eddig sem sokak által látott – írásom újbóli közreadását méltóbbnak ítéltem e jeles nap köszöntéséhez, mintsem az itteni időben már távolabbról, egyetemesebben szemlélve az éberti út végeláthatatlanságát s annak újra s újra aktualizálódását. Mert hát most is ma van abban az életműben, ma is a most akar erősebb lenni a mindörökkénél – s hát ideig-óráig sikerülni fog. Nem fontos. Inkább itt, soraim zárásaképp írom le azt, amivel talán kezdhettem volna – személyes találkozásaim furcsa-érdekes pillanatait (vagy annál hosszabb intervallumok említését) Tiborral, de ez valahogy nem akart mondatokká formálódni. Meglehet, azért, mert majd minden találkozásunk s a lassan elmélyülő személyes kapcsolatunk lépéseit a véletlenek szülték s a véletlenek kapcsoltak össze bennünket. Verseit, kéziratait (egy antológia egyik szerkesztőjeként) korábban olvastam, minthogy róla bármit is tudtam volna; s művei iránti heves elkötelezettségét egy eme szerkesztés kapcsán lezajlott szóváltásunkból ismertem meg s tanultam meg tisztelni azt. Majd első találkozásaink is úgy zajlottak, hogy találkoztunk valahol, immár arcról is fölismerve egymást; kiderült a közös tér s az érdeklődés. Majd, amikor lapcsinálásba, kiadó gründolásába fogtam, természetessé vált a kapcsolat – illő ide egy személyes arcvonását is felvillantani: az őt ismerők vélhetően még emlékeznek arra, hogy szinopszisok és könyvtervek garmadáját volt képes néhány hét (legfeljebb hónap) alatt a szerkesztői asztalra helyezni, s azokról akár több órás telefonhívásokat kezdeményezni még aznap este. Ám eközben olyan művelődéstörténeti információ- és adathalmaz zúdult az emberre, olyan anekdoták landoltak a hallgatóban, ami többnyire roppant hasznos volt.
Ám ez a nap most az emlékezésé, nem épp adomák ideje; fűzöm a szót tovább tehát arról, hogy kettőnk kapcsolatát valahogy mindig a véletlenek igazgatták. S ez történt e pillanatban is – október hatodikát írunk, e kéziraton molyholtam épp, amikor felfigyeltem a televízióból szűrődő zenére. Különös, furcsa, mondhatni „ébertes” tónushangjegyek s hát a meglepetés: Olivier Messiaen kamaramuzsikája szólt, a zeneirodalom ama klasszikusa, ami több okból is közel állhatott Tiborhoz; meglehet, hogy találkozott a szerzővel még zeneakadémistaként, 1947-ben, vagy felkereste őt franciaföldi bolyongásai során, de talán a most említett koncert helyszínén járt valamikor – mert ez a helyszín is különleges: az egykori aix-en-provence-i Camp des Milles, ahol ezt a koncertet rögzítették, egykori internálótábor helyszíne a második világháború alatt, amely 1993 óta háborús emlékműként szolgál.
De elég csak Aix-en-Provence nevét kimondani, a városét, amiről Tibor gyakran tett említést beszélgetéseinkben, noha – úgy emlékszem – színpadra nem ott jutottak darabjai – nem mélyedek el ebben sem, elég ismét csak a véletlen furcsa játékán tűnődnöm: Ébert Tibor születésnapjára készülve írom e sorokat, s a háttérben felcsendül – vagy inkább behangzik az a maga sajátos tonális, immateriális, spirituális zeneiségében, ami oly annyira sajátja Ébert mondatkottáinak is, behangzik, szűrődik az a kvartett, az a kamaramuzsika, ami épp úgy sajátja az ő textusainak. Furcsa pillanat. Egy pillanatra azon kezdtem mélázni, talán ő is itt van e pillanatban, a szobában.
Áll az ablak előtt, félig kipillantva, de egyik szeme inkább a televízión, szájsarka kissé lebiggyed, ez a Capuçon, eh, a nyolcadik tételben kevés a megdicsőülés, nagyon jó vagy, de még nem hegedültél a fagyos út görbületén, legyint, ennyi, nem lamentál sokáig, fordul kicsit, átles a vállam fölött, nézi a monitort, hol tartok, nem rossz, egye fe…, legyint, de majd este rám telefonál – most tényleg, azt a régi szöveget nyomod át, a kötetből? Hát szépen vagyunk. Mi lenne, ha úgy fejeznéd be: és angyal száll fölénk s egy fehér tehén hegedül, és egy erős angyal leszáll az égből. No, pont így. Címnek jó lesz a Messiaen-darabé: Kvartett az idők végezetére. Ellenőrzi, azt írtam-e, biccent, s nézi az utcát. S míg a magányosság bepólyál…
… várjuk együtt az erős angyalt.
*
*
Barbinek Péter
Pozsonyba már nem…
*
– Elmennék egyszer veled egy párnapra Pozsonyba! – mondta csendesen Ébert.
Kora nyár volt, a nyitott ablak előtt állt, ősz szakálla csillogott a napfényben.
Gyakran jártam abban az időben Pozsonyba, dolgoztam is, meg valami érzelmi motiváció is volt (gondolom színésznő). Tibor nagyon plasztikusan, mély érzelmi emlékekkel sorolta utcák, épületek emberek sorát. Csendes, de sistergő szeretettel. Csábító lett volna vele csavarogni a pozsonyi Óvárosban.
– Hát csak szólj!
De nem szólt s ha én szóltam csak a fejét ingatta.
Közben megcsináltuk az Ollót az Írószövetségben Szakonyival, Tarjánnal, meg a fiammal, a Szarszag-ot a Bárkában a Piccolo Színház csapatával, a Bartókot (hol máshol) a Bartók házban Andresszal, Hevérrel, meg a többiekkel, és persze Tarján Tamás értő szemétől kísérve. És „él tünk fél tünk”, „csinnadrattunk” ország szerin s tova, Pécsi Egyetem, Irodalmi Múzeum, Rátkay Klub, Írószövetség… És ültünk a könyvei alatt és szőttük a terveket, Éva csendben hűvös borokat hozott, és én hallgattam egy polgárvilág ősi motivációit, igazságait.
Pozsonyba nem mentünk, hiába erősködtem.
Egy őszi nap ott ültünk a dolgozószobájában a biedermeier fotelekben.
– Szóval Pozsony… – kezdtem volna megint.
– Van nekem saját Pozsonyom, édes barátom! Nem utazom két órát, hogy elveszítsem!
(Azóta megtanultam, hogy igaza volt…)
*
Ébert Tibor Barbinek Péternek (kézirat, 2004)
Barbinek Péter verstolmácsolásaiból
Csinnadratta
Él tem fél tem
Meddig szól a vonósnégyes? (részlet)
*
*
P. Papp Zoltán
MÉGIS
(Dalom Ébert Tibor barátomnak)
Kísér a földi fájdalom
kőben dúló forradalom
minek a fogadalom
ha úgyse rugdalom
ha mégse vagdalom
írmagját se szabdalom
csak lelkem furdalom
mert nagy a riadalom
egyre nő a bonyodalom
dráma nem vigadalom
nász nélküli lakodalom
letűnt kori uradalom
összeomló társadalom
árad rá a szidalom
nincs jövő szabadalom
bizonytalan sokadalom
tehetetlen irodalom
mégis szállj szállj dalom
*
NAPRASZÜLETÉS
(Ébert Tibornak)
A csöndvonatok menetrendje szerint
dalparazsas harsonaszóra
a mozdonyéj leple alatt indulunk
Párizsba Pozsonyba
ünnepek körhintájába kapaszkodom
fénygalacsin-csillagokról csöpög az idő
szállok Chagall piros füstgalambjaival
a kék Eiffel-toronyra
füstgally koromág füstszirmok füstbóbiták
váltók szemaforok bakterházikó
utazni jó de jó röptidő
szerelvénykoporsó gyufaskatulya bölcső
közben zörgetem radiátorhárfám bordahúrjait
ünnepelni … igen! fehér inget veszek
sárga sörök madárcsőrök
barnán pendülő gyökerek
kolompolok kerepelek
felhívtam a felleget
megkérdeztem az esőt
a kőtömbök még gondolkodnak
nem törhetnek ketté
amíg a csigák maradnak
legyél állomásfőnök
a csöndtömbök dalvagonok
szállításra várnak
Orpheus is jelentkezett nálad
masinisztának
*
*
Szondi György
Zendülő irgalma a pásztorolt csittnek
***Vonósegyes Ébert Tibornak
Nagydobéknál ég a világ
hímes szóval petárdáik
hegedű dúl hangja szilánk
mi hol mi volt még egy szálig
Kócos pálcán regimentjük
durhalmozós tompítóval
fényes lengők rege rejtjük
deszkák résén fény nincs szó van
Akkordokat kordonokat
vonó mentén zsong a közé
akkor ápolt pardonokat
kalapács és üllő közé
Kivilágos alkonyaton
jajszivárványt lobbant a húr
katedrális horpadaton
forgószínpad dobol bal úr
Kimarkolták mért kuporgatsz
minket fosztasz rajtunk kattan
nyissad öklöd kongó por gaz
hegyvölgyünkön széthangzattan
*
+Lásd még: ⇒Versek Ébert Tibor hagyatékából
