*
*
Csokonai Attila
Most miért írok, amikor sokáig nem?
*
Az én „hiszekegyem” nagyjából így hangzik: hiszek a kultúrában, hiszek a tudományok”-ban, hiszek a művészetekben, hiszek az irodalomban. Sajnos a megfelelő, pozitív jelzők mindegyik főnév előtt hiányoznak. „Vallomásomból” ezek megtalálására sajnos a (bruttó) elmúlt háromnegyed évszázad nem volt elég. (A „Hundertundzwanzig” sem lenne elég. Még ha meglenne a „Bis”. De ki látott már 125 éves aktív költőt-írót? Ennyi idősen már vagy „halhatatlan” vagy elfeledett valaki.)
Amikor költőként (pontosabban versíróként) végre feltűntem a magyar irodalom széle hossza egy mezején, már elmúltam 25 éves. Pedig „verset” (azaz klapanciákat) már alsós kisdiákként írtam, egyszerűen utánzásból. Aztán évek múlva szerelmes kamaszként ontottam a hol rímelő, hol még csak nem is rímelő, eléggé közhelyes és puritán „vallomásokat”. Akihez ezek szóltak, soha egy soromat nem olvasta. (Milyen szerelmes vers az olyan, amelyet sűrű homályba rejt elkövetője? De a másféléket sem mutattam meg senkinek. Végül egy irodalom iránt érdeklődő barátomat beavattam titkos tevékenységembe. Apám kéziratos versemet soha nem olvashatta, csak a nyomtatásban megjelentek olvastán volt egy kicsit elégedett velem.) Amikor középiskolásként az „izmusokat” tanultuk, mindegyik irányzatból készítettem utánzatokat. De másféléket, sajátokat is, amiket aztán megmutattam az egyik tanárnőnek. (Nem a magyartanárnőmnek.) K. Olga egyetemistaként ismerte Simon Istvánt, a Kortárs főszerkesztőjét, a korszak „jelentős” költőjét, hát ment egy kis kóstoló a szerkesztőségbe. T. Endre válaszában rámutatott műveim kétségbevonhatatlan, a későbbiekben is elkövetett hibáira. Az egyetemi tanulmányok idején nem írtam, de a mindenes jegyzetfüzetemben itt-ott megbújt egy-két négysoros.
De még előtte indultam az országos tanulmányi versenyen, ha jól emlékszem József Attilának a kortárs költőkre gyakorolt hatását kellett elemezni. Hogy mennyi epigonja volt?! A sok karú Siva isten 32 kezén sem lehetett összeszámolni. József Attilának nagy tisztelője lettem (másként: az egyik legkedvesebb költőm a három közül), de epigonja nem. (Vigyázat, az epigonoi görög szó egyszerűen csak utódokat jelent!) Nem lettem utánzója senkinek, de sajnos az eredetiség is hiányzott „költészetemből”.
Tanáraink, a Tiszatáj szerkesztői (I. M. és V. L.) természetesen minden elsőévest azonnal kifaggattak, nincs-e a tarisznyájukban egypár hamuban sült költemény. Az enyémben volt, de tényleg csak hamuban, nem pedig tűzön sült, ami tehát sületlen tésztánál nem volt egyéb.
Egész életem az olvasásról és az írásról szólt. Kevés idő kivételével olvastam és olvastam, és írtam, ez volt a munkám: könyvismertetéseket gyártottam, cikkeket írtam, interjúkat készítettem. Itt hosszú a névsor: az 50-60-as évek sikeres lányregényíróitól a legjelentősebb idősebb és fiatalabb költőiig, Thury Zsuzsától, Kertész Erzsébettől Nemes Nagy Ágnesig, Mándy Ivánig és a tragikusan fiatalon elhunyt Térey Jánosig tart. (Egyszer össze kellene szedni az 1977 és 2019-ig tartó időszak eme műfajba tartozó darabjait. A sok elsőkötetes közül ki mire vitte az elmúlt 10-15 év alatt?)
Mivel fél évig tartó tanárkodásom idején viszonylag sok szabad időm volt, „belelendültem”: összeszedtem a nagy füzetből a négy(-öt)sorokat és újakat (16 soros verseket is) írtam. Akkor már sejtettem, hogyan is „működik” az irodalom, elküldtem a Somogy rovatvezetőjének egy adagot, és egyik barátom bevitte a jobbakat a Mórába, ahol átadta Kormos Istvánnak.
Fodor András és Kormos lett a „felfedezőm”. Közlés a Somogyban, beválogatott versek a készülő Madárúton antológiába. (Aminek megjelenését K. I. már nem érte meg! F. A. még húsz évig a mentorom volt.) Pár rövid vers a „Mozgó”-ban jutott nyomdafestékhez.
1979 karácsonyi ajándékként kaptam a hírt Sík Csabától, hogy a Kozmosz Könyvek sorozatában két év múlva megjelentetik az első kötetemet. Így is lett, és azóta fokozottan figyeltem arra, hogy ne úgy mutassanak be, hogy: Cs. A. költő. Hol ezt diktáltam be: szerkesztő-műfordító, hol azt: Műfordító-szerkesztő. Engem nagyon elkeserít, hogy az irodalmár (literátor) szót miért nem lehet aggálytalanul használni egy olyan „irodalmi ember” esetében, aki annyi mindennel foglalkozott, mint én, hiszen hozzátehetem, foglalkoztam gyermekirodalommal, műelemzéssel, és könyvkritikákat is írtam.
Mivel sok idegen nyelvű könyvet lektoráltam, és kaptam fordítani valót, verset nem írtam. Hogy költő voltam-e, az úgyis majd csak később derül ki. (A befejezett jövőben.)
A 80-as években váltani akartam: már készen volt három kisregény terve. Csakhogy az írás sosem lehetett számomra mindennél fontosabb.
Több mint 20 év múlva jelent meg a következő három verskötetem (köszönet az FSK-nak, és az NKA-nak), amelyek a következő, egyformán szerkesztett módon állítódtak össze (Válogatott és új versek).
Én tulajdonképpen egyetlen kötetet akartam megírni, az első-utolsót, amely tartalmazza az összes, általam jónak, elfogadhatónak, fontosnak tartott verseimet és költeményeimet. Melyek alapján kiderül, valóban költő voltam-e vagy sem. (Lásd a fentebbi megjegyzést a „jövőmről”.)
A 20 évnyi hallgatásról még csak annyit: évente három-négy verset mégiscsak írtam, hogy érezzem, bár nem írok, költő vagyok. (Illúzió a szerepem…!) Sokan, elég botor módon annak is tekintettek. És volt a nemírásnak egy szubjektív, itt megnevezhetetlen, privát oka is. De kétségtelenül visszafogottá tettek az első kötetemre költőktől és kritikusoktól kapott, bántó kritikák is. (Lesz még szó zenéről, most csak annyit, a 19. század komponistáinak vagy előadóinak módjában állt, hogy a „rossz” kritikára nyomtatásban reagáljanak, vitatkozzanak. Erre a 20. század második felében nálunk sem volt lehetőség.)
Hogy dacból sem fogtam fel egyetemi oktatóm figyelmeztetését („Figyelje, a kortársai mit csinálnak!”, vagy éppen nem hallgattam Kormosra, aki megkérdezte: „Nem gondoltál-e arra, hogy nevet változtass?”), ez gyakorta eszembe jut. A bizonytalanság végigkísért mindmáig.
Mindvégig elégedetlen voltam magammal, a korszakkal, amelybe beleszülettem, az irodalmi élettel (vannak felkapott szerzők, csak haverok írnak X. és Y. új könyvéről.), ma, akinek van elég pénze, akár minden évben megjelentethet egy kötetet, a dilettánsok elárasztották az interneten keresztül a világot stb. Nem sírom vissza a „létező szocializmust, de azóta nagyot változott a könyvkiadás. És akkor még voltak nagy költőink, akikre fel lehetett nézni. Mára a könyvkereskedelem átalakult, ennek következtében a könyvkiadás is, nem szólva az olvasási szokásokról.
Van egy kötetnyi kiadatlan versem, egy regényem pályázati támogatásra vár. Merthogy nem bízván a versek szükségességében, megpróbálkoztam prózaírással. Most, hogy az sem „jött be”, újabb műnemmel fogok próbálkozni.
Sosem tettem fel magam magamnak a kérdést: „Miért írok?” Más sem, eddig. Mindabból, amit itt leírtam, talán kiderül, talán nem. Van egy több jelentésű angol szó: „would-be”. A mindenáron költő-író lenni akarók léte erősen visszavetett, én – elég helytelenül – ráhagytam magam a belső (lelki) kényszerre, mindenkitől megkülönböztető esztétikai meggyőződésem pedig nem volt. És ha akartam volna, sem lett volna belőlem prosti. Egyszerűen nem volt igény rám.
Nem lehet mindig nagy, jelentős műveket alkotni, nagy alkotások tényleg csak akkor születnek, ha a társadalmi valóság jó irányba mozog, vagy egyszerűen „csak” egészséges. Tudniillik nincsenek szélsőségek.
Teóriát nem gyártottam, a hibáimat elismerem, de eléggé cinikussá váltam. Ne mondja meg nekem senki, hogy mit rontottam el. Tudom én azt magamtól is. (V. ö. K. L.)
Ugyanakkor ötven éve a fejembe verték (talán Sartre-tól véve): az irodalmi mű csak akkor létezik, ha olvassák. A vágy még hozzásuttogja: És minél többen.
Egyik kedvenc költőm, Pilinszky János egy interjúban többek közt ezt mondta: „… nem baj, ha valaki sokat ír, az sem baj, ha keveset, az a baj, ha valaki túl sokat vagy túl keveset.”
Munkám során több (tíz?) ezer lapot teleírtam, csakhogy nagy része nem tartozik irodalmi életművemhez. Ami csekély. Ezért vagyok gyanús magamnak, nagy költőnk mérlegelése szerint.
Mint könyvtáros, sokszor elmentem egy polc mellett, ahol K. L. vaskos kötetei sorakoztak szépen, szorosan egymás mellett. Vastagon por lepte el őket. Évtizedek óta nem kölcsönöztek tőle semmit. A 19. században Donizetti az egyik legnépszerűbb operakomponista volt, aki közel hetven operát írt. Ma hányat játszanak közülük világszerte? Hármat-négyet? Mascagni írta meg a Parasztbecsület jobbik (népszerű) változatát, nálunk ez az első (verista) egyfelvonásosa alapján ismerjük és kedveljük a szerzőt.
Nem csak az irodalom veszélyes terep, ahol irigység, féltékenység, .
Szóval miért írok? Ma már csak azt válaszolhatom, mert ha már egyszer elkezdtem, nem tudom, nem lehet abbahagyni. Tehát nem is vagyok cinikus. Ellenkezőleg: optimista vagyok. Ez még nem lefutott ügy. Csak lennék kicsivel bátrabb és szerencsésebb.
*
*
Suhai Pál
A költészetre, most…
*
Hogy én miért írok? Erre három álomi válaszom is van. Először két aforizmával:
Hát te, ember, mondd miért írsz?
Erre én most hogy feleljek?
Nem felelhetek, mert írok.
Utána? Utána sírok.
Hogy nem mondatokban beszélünk? Ez nekem új. Ezen még gondolkodnom kell. De hogy sorokban írunk, az biztos. Verssorokban. Prózaverset is. Prózavers az, amit lehetne sorokban is írni.
Másodjára egy rövid versválogatással. Ezekben a tartalom az álomi, a forma döntés dolga:
Álmomban, Pista…
Ágh Istvánnak
Álmomban, Pista, írtam, egyre írtam,
azazhogy te írtál, álom-alak,
és mégis én, mert én álmodtalak:
te írtad versemet, míg én aludtam.
Vagy nem te? És nem én? Ki fogja tollam,
ha alszom én? S ha nem? Az öntudat?
Szegény legény. Szavak adósa csak
az én. Még létre vár a mondhatóban.
A versed is. De rímed elcsatangol
(legföljebb sejthetem, milyen titok
vadját csaholva föl s milyen vadonból).
Vagy sétálni indultatok ti ketten?
Kutyák! Hová? Semmit se mondhatok.
Semmit. Nem tudhatom fölébredetten.
Zsákmány
az álom tündérujja s hermészi ravaszság
****művelnek néha-néha ily csodát,
****hogy légypöttyös üvegeden, valóság,
****vaksi szemem egekbe lát,
****nevesincs tarka madarat,
így fogtam most is, áttörve az éjen át,
****a foghatatlant – csak egy pillanat,
****s elém libbent egy meredélyen,
****megült az ablakszárny alatt –
****első látásra, nem is értem,
megfogott ottan, s én is megfoghattam ott,
****amíg egy hízott hernyót, hogy ne féljen,
****ébresztgetett és menni nógatott –
****kezemben tartom most is, ébren,
****s nem tudom, mihez foghatok.
A költészet évadai
És volt idő, hogy csurrant nedve,
mint a vér, ha megvágtuk kezünk.
Tavasszal a diófaág rossz vízcsappá
változott s csöpögni kezdett legott,
ha metszőolló vágott rá sebet,
ontotta kristálytiszta, édes nedveit,
hogy szinte elvérzett belé a fa.
Így támadott a vers is hajdanán,
nem kellett biztatás, tombolt a nyár,
levél levél után és szinte kérkedett
a lomb, a zöld erő a fán. De mára
minden megcsitult, lelassult, fonnyadt
és aszott. Ma már az őszi kedv,
az őszi nedv ürügyre vár csupán
s csonthéjba zár, ha zárul szándék
s ambíció. Levél pörög s ha hull
az édes termés, a dió, fáj az is –
kopog, kifoszt, elejt a szó.
Boldog-szomorú dalom
Ez az én boldog-szomorú dalom.
Van házam, birtokom – és mindenem rom,
egyetlen percem nem kell visszasírnom,
mert mindig így volt, s lesz is, mondhatom.
S mivel portékám romlandó nagyon,
búzám lábon rohad s élve az arcom,
a füstre magamat magam akasztom
és ott nyuvasztom mindegyik napom.
Mióta vagyok s eszemet tudom,
inkább kívántam kutyagolni télben,
járatlan járva hómocskos uton,
mint lélekben bár, elsuhanni tétlen –
mindig a nyugtalanság volt az étkem,
ezt nyugodtan megállapíthatom.
Nomád szívvel
Mindig a summáját akartam
megfogni minden pillanatnak,
hajtottam éveim, a csordát
magam előtt, akár egy pásztor,
nomád szívvel vonultam, nem volt
nyugtom sehol se, maradásom,
avítt gúnyám nyakamból lógott,
bakancsom is hamar kifeslett,
kidőlt a kedvem s rossz tarisznyám,
és hogyha hullt a hó, nemegyszer
a telet hátamon cipeltem,
de jött velem a nyári égbolt
is bárhová, fogyó idővel
növekvő nyájat így tereltem.
Uszítottam is még a percet,
puli kutyám marjon, harapjon,
amíg a birkák, mint a sáskák
falták a zöldet, lelegelték,
nekem a hagyma és szalonna,
kenyér és só éppen elég volt,
ásott kutak vizéből mertem
az italom, arcom egében,
körben a horizontja kellett,
bár földem talpalatnyi volt csak,
űzött az is, égett alattam
a szik, a fölhevített platni,
hogy tudtam volna nyugton, helyben
megülni, házban megmaradni.
A költő
Egy Rilke-versre
Elszállsz előlem, el, te óra.
Megsebeznek a szárnyaid.
Vagyok: magam vigasztalója:
tanár, kit ostoba tanít.
Nincs is más társam: rég, se most,
helyem, ahol megélhetnék én,
bármihez érek, nem hagy békén:
gazdaggá úgy tesz, hogy kifoszt.
Harmadszor két verssor. A költészetre. Most álmodom:
Fogd a kezét! Még megéled?
Ki tudja? Talán megébred!
