Tisztelt megjelentek, kedves érdeklődő közönség!
Örömmel fogadtam el a felkérést a Napút folyóirat roma tematikájú számának megjelenése alkalmából tartott rendezvényre, és örömmel vállaltam, hogy megosztom önökkel a gondolataimat, amelyek e folyóiratszámot lapozva megfogalmazódtak bennem. Nagyra értékelem a Napút szerkesztőinek, szerzőinek és a folyóirat köré szerveződött művészeti-irodalmi „holdudvar” tagjainak elkötelezettségét, amellyel időről időre egy-egy magyarországi nemzetiségi közösséget – évszázadok óta velünk élő államalkotó népcsoportot – állítanak az aktuálisan megjelenő kiadványuk középpontjába. Doncsev Tosónak köszönöm, hogy eljuttatta hozzám a többi nemzetiséget bemutató korábbi lapszámokat. Úgy vélem, az adott nemzetiségi közösséghez tartozók számára is sokat jelenthet ez a kiemelt figyelem, amikor nemcsak a saját nemzetiségük irodalmi-művészeti folyóiratában kapnak szót – ekkor ugyanis mindig fennáll az a veszély, hogy a hangjuk nem ér el a többségi társadalom tagjaihoz –, hanem egy olyan kiadványban is, amellyel szűkebb körükből „kitörve” szélesebb nyilvánossághoz érhetnek el.
A Napút most megjelent száma az „Aj, romale…” címet viseli, és bizony ez a cigány himnuszból vett „Hej, cigányok!” felkiáltás – vagy gondterhelt sóhajtás? – nagyon is indokolt, ha a hazai roma-cigány közösség helyzetére, lehetőségeire, a mindannyiunk előtt álló kihívásokra tekintünk!
Nem véletlenül hangsúlyozom közös felelősségünket és közös feladatainkat, hiszen ma már – őszintén remélem – evidenciának számít az, hogy a romák helyzetének javítása a romákat megcélzó programokkal, nemzetiségi szakpolitikai intézkedésekkel önmagában nem lehet sikeres, ha mindez nem társul össztársadalmi szemléletformálással, a többségi társadalom inkluzív-befogadó attitűdjének fejlesztésével. A lapot olvasva örömmel állapítottam meg, hogy a szerzők sokszínűsége, a felvetett témák és a Napút egész szellemisége vélhetően szintén ezt a szemléletmódot: közös felelősségünket tükrözi.
E helyütt hadd idézzem a Napút legfrissebb számából Doncsev Toso szavait, aki arra a kérdésre, hogyan nemesíthető a magyar-roma együttélés, többek között így felelt: „[…] a magyar-roma együttélés nemesedése elképzelhetetlen az egész társadalom mélyreható változása nélkül.”
Bár a kezemben tartott folyóirat – művészeti-kulturális kiadványként – elsősorban a gyökerek, az identitás, a roma-lét társadalmi vetületeit vizsgálja, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a magyarországi cigányság helyzetét nem csupán – és ma még talán nem is elsősorban – a roma közösséghez való tartozás etnikai-nemzetiségi sajátosságai határozzák meg, hanem az a körülmény, hogy a társadalom mélyszegénységben élő, szociális, lakhatási, egészségügyi, munkaerő-piaci és oktatási nehézségekkel küzdő, gyakran halmozottan hátrányos helyzetű térségekben élő rétegében a romák aránya sokszorosan felülreprezentált.
A szegénység és a társadalmi kirekesztés önmagukban az emberi méltósághoz való alapjoggal ütköző jelenségek. Az a tény, hogy hazánkban egy roma honfitársunknak jóval nagyobb valószínűséggel kell ilyen kihívásokkal szembenéznie, mint egy nem romának, azzal jár, hogy a szegénység elleni küzdelem hazánkban különösen komplex feladat, mely nem választható el a társadalmi kirekesztés és a diszkrimináció elleni harctól. Csak akkor adhatunk reményt a társadalmi felemelkedésre a nehézségekkel küzdők számára, ha biztosak lehetnek abban, hogy származásuk, nemzetiségi hovatartozásuk miatt nem érheti őket hátrány.
A kirekesztésről szólva nem hagyhatjuk említés nélkül azokat a tragikus eseményeket sem, amelyek kitörölhetetlen nyomokat hagytak a magyarországi cigányságnak a többségi társadalomhoz való viszonyában. Akár a romákkal szemben elkövetett, kilenc évvel ezelőtti gyilkosságsorozat áldozataira, akár a roma holokauszt áldozataira emlékezünk, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a bekövetkezett szörnyűségeknek hosszú előtörténete volt. Tanulnunk kell a történelem fájdalmas tapasztalataiból, és fel kell ismernünk azokat a veszélyes folyamatokat, amelyek hasonló reakciókat indítanak el társadalmainkban. Meggyőződésem, hogy az áldozatokról való méltó megemlékezés, a történtekkel való szembenézés, a gyűlöletbeszéddel és a gyűlölet-bűncselekményekkel szembeni határozott fellépés, így többek között a roma holokauszt megfelelő módon történő oktatása, olyan eszközzé válhat, amely nemcsak azt segítheti elő, hogy a roma/cigány közösségek élhessenek az Alaptörvényben meghatározott önazonosságuk szabad vállalásához és megőrzéséhez való jogukkal, hanem arra is alkalmas lehet, hogy a társadalom tagjaiban kialakítsa és megerősítse azt az értékrendet, amely az emberi jogok általános tiszteletén alapszik.
Nem beszélhetünk azonban a romáknak a magyar társadalomban betöltött szerepéről anélkül, hogy a mélyreható szociális problémák és a traumatikus események mellett ne ejtenénk szót a sikeres roma művészekről, a gyarapodó számú tehetséges roma származású diákokról, a szakmájukban-hivatásukban sikeres és elismert roma szakemberekről vagy a roma nemzetiség képviselői közéleti aktivitásának erősödéséről.
Az ő példájuk értéke az én szememben azért sokszorosa egy más nemzetiségű tehetséges emberének, mert tudom, milyen nehéz büszkén vállalnia roma nemzetiségét és kultúráját annak az embernek, aki ugyanezen identitásának hátrányos következményeit esetleg nap mint nap tapasztalja az élet számos területén. Épp ezért fontos odafigyelnünk a jó és lelkesítő példákra, a Napút e kötetében is szép számmal bemutatott „mindennapi hősökre”, akik származásukat vállalva reményt adhatnak, és utat mutathatnak azoknak is, akik ma még nem látják a hátrányos helyzetükből való kitörés lehetőségét.
Úgy érzem, a Napút szellemisége pontosan az általam is kívánatosnak tartott befogadó társadalom ideáját testesíti meg, ezért bízom abban, hogy az a hang, amely e kiadvány lapjain megszólal, egyre több olvasóhoz eljut, párbeszédet generál, és visszhangra talál. Köszönöm ezért a Napút kiadójának, szerkesztőinek és szerzőinek munkáját, és további sikereket kívánok tevékenységükhöz.
Befejezésképpen hadd idézzem szintén az aktuális Napút számból Nemere István író szavait, aki a magyar-roma együttélés sorsközösségét és közös feladatainkat egy nagyon egyszerű, de szemléletes példával írta le: „Olyan ez, mint a villamoson: ott állunk a helyünkön, kapaszkodunk, haladunk. De egy megállóban új utasok szállnak fel, nekik is éppen annyi joguk van utazni, mint nekünk. Tehát kicsit összébb húzódunk, hogy elférjenek ők is. Hogy nekik is jusson hely a jövő felé robogó, Magyarország nevű villamoson.”
Szalayné Sándor Erzsébet,
a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztos-helyettes
A folyóirat Aj, romale című cigány-számának bemutató estjén elhangzott köszöntő előadás (2018. október 30., Nádor Terem)
