*
*
⇒Tari István: Menekültek menekültjei 🕮
*
*
Molnár Dániel
1956, az örökségünk
1956 öröksége mindannyiunkban él – mondjuk. És nem csupán azért, mert hivatalos emléknap kapcsolódik hozzá, hanem talán azért is, mert – ahogyan egykori történelemtanárom fogalmazott – „nem telt még el annyi idő, hogy pontosan tudjuk, mi történt”, amely gondolattal teljes mértékben egyet tudok érteni.
1956 még a fiatal korosztály számára is annyira közel van, hogy meghallgathatják azoknak a gyerekeknek a történeteit, akik akkoriban éltek, és ma már 70–80 évesek. Vagy éppen a szüleik meséltek arról, miként zajlottak azok a napok. Az eseményeknek azonban vannak olyan részletei, amelyek még hosszú ideig nem kerülhetnek teljes egészében napvilágra. Elképzelhető, hogy egyes információk ma is kényelmetlen lennének bizonyos körök számára.
Ebből következően az 1956-os forradalom és szabadság még mindig sok a bizonytalanságot és homályos részletet rejt, amelyek talán az idő múlásával tisztázódnak.
Én is gyakran kérdeztem édesanyámat arról, hogy a nagypapám ott volt-e a harcokban 1956-ban, és ha igen, miért nem mesél róla, hiszen részese volt az eseményeknek. Számomra természetes lett volna, hogy aki átél egy ilyen jelentőségű történelmi eseményt, szívesen beszél róla. Rá kellett jönnöm, hogy ez korántsem ilyen egyszerű.
A kérdéseimre mindig azt a választ kaptam, hogy nem tudja, miért nem beszél róla a papa, de szerinte olyan dolgokat láthatott, amelyekről soha nem akart beszélni. Amikor arról érdeklődtem, mit válaszolna, ha rákérdeznék, mi történt 1956-ban, azt felelte, hogy valószínűleg nem is válaszolna. Ha mégis, akkor csak annyit mondana, hogy akkoriban ő csak egy átlagos sofőr volt.
– Tényleg sofőr volt? – kérdeztem. Édesanyám erre megvonta a vállát.
Emlékszem, hogy mindig nehezen vártam ezt az ünnepet. Persze örültem, hogy nem kell iskolába menni, de közben mégis azt éreztem, hogy van valami, amit nem tudok, pedig valamilyen módon közöm van hozzá.
Középiskolás éveim végén az iskola, ahová jártam, úgy döntött, hogy színdarab formájában feleleveníti 1956 eseményeit. Ennek egyik oka az volt, hogy a forradalom több eseménye nem messze történt az intézménytől. A Vas utca történelmi helyszínnek számított, így különösen fontosnak éreztük a feladatot. A tanárok éjt nappallá téve dolgoztak a szövegkönyvön, és hosszas hezitálás után többen is vállaltuk, hogy jelmezben és sminkben lépünk fel az ünnepségen, az iskola teljes közönsége előtt. (Ehhez természetesen annak öröme is hozzájárult, hogy a próbák miatt hivatalosan hiányozhattunk néhány tanóráról.)
A szereplők hiteles ábrázolása sem okozott gondot, hiszen a sulink több egykori diákja részt vett az akkori eseményekben, így mesélhettek nekünk. Többen még középiskolások voltak akkor, mások már egyetemisták, de ismerték az iskolát, és tudták, hogy ott biztonságban lehetnek. Az épület történelmi jelentősége sem elhanyagolható: több ismert személy tanult falai között, és a történelem során többféle funkciót is betöltött; többek között a háború alatt kórházként működött.
Nem véletlen, hogy nagy kedvvel hatalmas energiát fektettünk a próbákba. Az előadás közeledtével egyre többet foglalkoztunk azzal, hogy milyen jelmezeket viseljünk, hiszen kevesünknek volt korhű ruházata. Kissé tartva attól, hogyan reagál majd a nagypapám, elmeséltem neki, hogy egy előadáshoz szeretnék kölcsönkérni néhány régi ruhadarabot. Meglepő módon készségesen előkereste a megmaradt ruháit, és néhány történetet is mesélt hozzájuk. Végül egy világos bézs színű kabátot és egy sapkát kértem kölcsön. Az előadásra végül nem jött el, pedig nagy sikert arattunk. Talán azért maradt távol, mert nem akart emlékezni.
A darab sikere ellenére, továbbra sem hagyott nyugodni a kérdés, hogy miért nem beszél a nagypapám arról, amit átélt. Ezért ismét édesanyámat kérdeztem. Elmondása szerint a nagymama emlékei alapján a papa az események után megváltozott. Komorabb lett, és egyre kevesebbet beszélt a munkájáról. A legszembetűnőbb változás azonban az volt, hogy 1956 után, amikor hazaért az utcába, ahol laktak, levette a sapkáját, és a kabátja alá rejtette. Korábban ilyet soha nem tett, mert büszke volt az egyenruhájára. Mindig kihúzva magát viselte az uniformist, de 1956 után mintha megtört volna benne valami. Elveszítette a lelkesedését, az örömét a munkája iránt és azt a büszkeséget, amely korábban jellemezte. Talán attól is félt, hogy mi történhet vele vagy a családjával.
Évek múltán sem szabadultam ettől a kérdéstől. Egy alkalommal, amikor az egyetemi vizsgáimról beszélgettünk, váratlanul megkérdeztem tőle:
– Papa, te mit csináltál 1956-ban?
Hirtelen elhallgatott, majd maga elé nézve visszakérdezett:
– Miért érdekel ez téged?
– Azért, mert kíváncsi vagyok arra, mit éltél át és mit láttál.
– Ó, fiam, én csak egy gépkocsivezető voltam. Nem láttam semmit, csak tettem a dolgomat.
Próbáltam tovább kérdezősködni, de minden válaszából érződött, hogy nem akar erről beszélni. Végül témát váltott, én pedig többé nem kérdeztem.
Még az iskolai darab bemutatása előtt ellátogattunk a Terror Házába és a Gyorskocsi utcába. Amikor az ott történtekről, a kihallgatásokról és a vallatás módszereiről hallottunk, elszorult a torkom. Megrázó volt szembesülni azzal, milyen embertelen eszközöket alkalmaztak azokban az időkben. A Gyorskocsi utca egyfajta központként működött. Sok olyan ember megfordult ott, aki valamilyen módon kapcsolódott az 1956-os eseményekhez, függetlenül attól, hogy a rendszer, vagy annak ellenfelei oldalán állt.
Különösen megrázó volt a felismerés, hogy a nagyapám is ott szolgált. Amikor meghalt, felvetődött bennem a kérdés, hogy jogosult lehet-e rendőrségi dísztemetésre. Felvettem a kapcsolatot a rendőrséggel, és néhány nappal később megkerestek az Országos Rendőr-főkapitányságról, hogy egyeztessük a temetés részleteit. Ekkor kezdtem először komolyan elgondolkodni azon, hogy nagyapámnak talán jelentősebb szerepe volt az eseményekben, mint amennyit valaha elárult.
A kérdés továbbra is bennem élt, és válasz után kiáltott. Évekkel később felkerestem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, hogy megtudjam, található-e bármilyen dokumentum a nagyapámról, Nyerges Istvánról. Mielőtt elküldtem volna a kérelmet, hosszasan vívódtam magamban. Mi lesz, ha találok valamit? És mi lesz, ha nem? Bármelyik válasz komoly jelentőséggel bírt volna, de a kíváncsiság végül erősebbnek bizonyult.
Néhány nappal később e-mail érkezett: megtalálták az aktát, és megtekinthetem. Amikor az Oktogontól a Levéltár felé sétáltam, szinte a torkomban dobogott a szívem. Folyamatosan azon gondolkodtam, mi lehet az iratokban. Az ügyintéző elkérte a szükséges dokumentumokat annak igazolására, hogy valóban az unoka vagyok. Azután előhozta az aktát, és elmondta, hogy nyugodtan áttanulmányozhatom az anyagot.
A dokumentumok között találtam iratokat az 1940-es és 1950-es évekből, kinevezéseket, parancsokat és szolgálati dokumentumokat. Ezután azonban a nagy semmi következett, egy hiány, majd csak a későbbi évek dokumentumai. Újra átnéztem mindent, hátha figyelmetlen voltam, de nem találtam semmit. Egyetlen dokumentum sem szólt arról, mi történt vele 1956-ban. Még arra sem találtam utalást, hogy akkor rendőrként szolgált volna, noha ezt a korábbi és a későbbi dokumentumok egyértelműen igazolták.
Megkérdeztem a levéltárost, hogy valóban ennyi-e az összes fennmaradt irat. A válasz igen volt.
Rákérdeztem arra is, elképzelhető-e, hogy az 1956-tal kapcsolatos dokumentumok még mindig titkosak. Az ügyintéző határozottan közölte, hogy ma már nincsenek titkos akták, és minden fennmaradt dokumentum előttem van. Ha valami hiányzik, akkor az valószínűleg megsemmisült.
Ekkor értettem meg, hogy ezek az iratok talán soha nem kerülnek elő. Azok számára pedig, akiknek nincs közvetlen hozzáférésük vagy feladatuk velük, valószínűleg örökre elérhetetlenek maradnak.
Most, hogy ezen emlékirat elkészítése során ismét előkerült a családban ez a történet, újra feltettem a kérdést: vajon mi történhetett valójában 1956-ban?
A válasz azonban ezúttal sem érkezett meg.
