Mintha második cipőmbe lépnék,
hordoz zötyögve az öreg villamos.
Nyálfoszlányom letörölve rohanok,
tömbházat, gépjárművet legyűrve,
de végül mindig feljutok.
Szorongva állok, test testet tapaszt,
néha nem látok, csak sodródom,
s ahogy egészet üt az óra, lelépek.
Néha üres helyekre vadászom, leülök,
s az etikát betartva felállok.
Órámat bámulva várom zöldemet,
számolva a másodperceket.
Mindig egy új ablak nyílik előttem,
nézek, de nem látok, csak bambán merülök.
Játékom játszódik nap mint nap,
új figurák s világok születnek birodalmamban.
Néha az ülőke vasát fogva
hullámvasútba képzelem magam,
s szinte sikítanék, de nem gyorsul.
Néha beszélek hozzá:
– Siess, siess – mintha hallaná.
Csak úgy keverednek a formák,
dallamok, ízek, illatok, színes képek,
ismerős arcvonalak. Sosem beszéltünk,
mégis tudunk mindent, mit tudnunk kell.
Ma lesz az utolsó utam a 102-esen,
s én mondom: ajtó mellé sose ülj!
Dávid Adél a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: 6-os villamos az 1940-es évek végén Budapesten (ismeretlen szerző fényképfelvétele)
