Mert magántűz ég, lángokból kivágott,
a versben társtalan szavak, s éj lakik,
s ha kórusban szól is a dal, csak magad
vagy, kerített tér ura, se szép, se bolond.
Bírod ahogy bírod. Árnyakból tépett
inged leng körül, rád tapad, megjelöl.
Szegény vagy, s míg melletted eltáncol a
világ, te állsz csak, mint aki fél, s szorong.
A lélek él így, bűnösként bűntelen
és ha volt is álma, vágyó, szertelen,
elhagyta mind, s a könyörtelen, fájó
világba lökve, csak céltalan bolyong.
Hazád, léted megfeneklett. Életed
veled is üres lett. S értelmet miért,
s hol kereshet, ki hánykódik szüntelen
és múltján és jövőjén már nem borong.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2015)
