A világban, az emberben és az emberi sorsokban, életekben látott szörnyű eltévelyedések kimondásáért és orvoslásáért ragadott tollat a nyomdászatot is kitanult humanista, Habsburg-ellenes prédikátor-író, evangélikus püspök, Bornemisza Péter (vezetékneve latinul Abstemius; Pest, 1535. február 22. – Rárbok, 1584 tavasza). Jómódú szüleit hat évesen (1541-ben), Buda török megszállásakor vesztette el. Árva gyermekként Felső-Tisza vidéki nemesi udvarokban nevelkedett. 1548 és 1553 között Kassán tanult. Miután 1552 júniusában a Habsburgok megszállták az Izabella királynő (vele a kis János Zsigmond) kezén lévő Kassát, a diák Bornemisza (kamaszosan) igyekezett szembeszegülni a város új uraival. 1553-ban talán Advent elején lepedőbe bújt kísértet mezében ráijesztett Kassa új kapitányára, aki éppen a templomban imádkozott. Ismerős életkép ez a Hamletből, ugye: mikor apja korai halálának okát kutatva, a dán királyfi látja imádkozni iparkodó nagybátyját a kápolnában? Igaz, nagy művét a romlott trónbitorló körüli dilemma egyetemes emberi kivetüléséről ötven évvel később írta meg Shakespeare. A csínytevő ifjú Bornemiszának verés és börtönbüntetés lett a jutalma. A börtönből Karácsony után „angyal vitte ki” – társai megszöktették. Jó három évet bujdosott és rejtőzködött. Protestáns nemesi udvarok fogadták be, szolgadiákként főúri ifjak mellett járhatott külföldi egyetemeken, majd Nádasdy Tamás, illetve Nádasdy tiszttartója, Perneszith György anyagi támogatását nyerte el. Wittenbergben Melanchton Philipp tanítványa volt, tanult még Páduában, Velencében; 1557 áprilisától pedig a bécsi egyetem hallgatója volt. Közben ismét börtönbe került, ugyanis a magyarországi és az önállósodó Erdély közti belháborúkba keveredhetett (Nemeskürty: Heltai és Bornemisza művei, Szépirodalmi, 1980, 1292).
A (még mindig csak) huszonhárom éves Bornemisza Bécsben görögtanára, Georg Tanner (magyar nevén Szabó György) buzdítására és tizennégy magyar diáktársa hasznára iskoladrámának fordította magyarra Szophoklész Élektráját. Fordításában egyszerre volt hűséges a görög eredetihez és alkotott eredeti, az iskoladráma kereteit túlszárnyaló reneszánsz magyar drámát. Forrása az 1502-es ógörög editio princeps és több latin fordítás is lehetett. Erasmus latin Elektrája 1535-ben jelent meg. Ugyanakkor, a bécsi magyar diákok latin tankönyvként tanáruk, Tanner Szabó György 1555-ös bécsi kiadású, jegyzetekkel ellátott fordítását használták. A zsarnok uralkodó meggyilkolásának dilemmájáról és a gyilkosságra készülés testi-lelki fokozatairól szóló Tragődia magyar nyelven az Sophocles Electrájából negyvenhárom évvel előzte meg Shakespeare Hamletjét! Orvosilag több érdekes szálon is elindulhatunk e remekmű felfedezésére.
Kezdjük azzal, hogy a traumatizált és diszfunkcionális család legtudatosabb tagja, Electra (a szereplőnevek esetében Bornemisza helyesírását követjük) pontosan abban a kórban szenved, amit ma poszttraumatikus stressz-szindrómának nevezünk. A trójai háború miatt sokáig távoljárt apja, Agamemnon király visszatérése örömből azonnal gyászba fordul, mert a hűtlen királyné, Clitemnestra és szeretője, Aegistus meggyilkolják. Igaz, hogy közönségesen megromlott feleségével szemben Agamemnon „számlája” sem egészen tiszta, mivel – ez az Electra cselekményének előzménye csupán: „háborús célokra” nagy fájdalommal, ellenkezéssel, de mégis feláldozta elsőszülött lányukat, Iphigéniát. Iphigénia idősebb húga, Electra hősi lélek, de egyedül marad a gyászban, mivel fivérét, Orestest – mint majd Hamletet – az udvartól távoltartják, a legfiatalabb húg, Chrisothemis pedig inkább puhán és csendesen alkalmazkodik anyja udvartartásához, mintsem lázadni merne. A Bécsben tanuló magyar diákok előtt világosan ott állt tanáruk, Tanner-Szabó-Melantius drámaelemzése, amint a maga latin Elektra-fordításában is kifejtette, hogy a tragédia igazi dilemmája politikai jellegű: a csendes tűrés avagy a gyilkos indulatig dagadó lázadás között feszül… Electra először „csak” gyászreakciókat produkál: nem eszik, nem alszik, „teste elaszályosodik”, szíve „szorong”, lelke „elnehezül”. A drámában láthatjuk, hogy a főhős bánata-gyásza nem érzelem, hanem állapot, depresszió pszichoszomatikus tünetekkel, tehát betegség. A gyászoló lefogy, arca hamuszínű, szíve „megsűrűsödik’, vére „megkövül”. Az első felvonás ötödik jelenetében, amikor megjelenik a közösséget képviselő Chorus, már hiába vigasztalja és hiába hívja Electrát a megalkuvó passzív tűrés „akolmelegébe”. Electra elszigetelődik, és készül a jogosnak ítélt bosszúra.
A betegítő gyász ellenszere Electra számára nem a csendes beletörődés, hanem a rögeszméig fokozódó és tettlegességig fajuló bosszú. A még csak „deák” Bornemisza a mindig csak óvatosan Habsburg-ellenes Nádasdy patronátusa alatt világosan ábrázolja, hogy a mértéktelen gyász beszűkült tudathoz vezet, s a beszűkült tudat egyféle őrület, amely lelkiállapot a gyilkosság elkövetéséhez elvezet…
A Magyar Electráért Bornemiszát (még) nem üldözték, az 1558 júniusában kiadott kötetek mégis eltűntek, egy példány kivételével. Ezt az egyetlen gothai (volt NDK) példányt 1923-ban találták meg; a magyar tragédiát még abban az évben feltárta és kiadta Ferenczi Zoltán, pár év múlva korszerű nyelven újraírta Móricz Zsigmond; a csodálatos drámát ma eredetiben is játszhatják-olvashatják.
Orvosi szempontból értékelhető a zsarnoki uralom elviselésének harmadik, legkevésbé sem eszményített útja is a Magyar Electrában. Bornemisza már az első jelenetben színre állít egy sem az eredetiben, sem más fordításokban nem létező szereplőt, Parasitust. Az élősködő nevet és viselőjét Bornemisza találta ki. Parasitus a talpnyaló szolga típusa volt az ókori komédiákban. Plautusnál viccelődő, olykor a groteszkségig falánk, csak a következő étkezésre törekvő figurák jelenítették meg (más neveken); Terentiusnál ravasz, számító, a cselekeményt is bonyolító szereplők alakjában tűnik fel a parazita embertípus. Bornemisza Electrájában Parasitus Aegistus hízelgő szolgája, de hamar megtudjuk, hogy korábban Agammemnont szolgálta. Első megszólalása így hangzik: „Úgy, felséges uram, úgy! Lakjunk, meddig csak lakhatunk!” (Heltai-Bornemisza 1980, 547) Az élősdi lakáj hamar felméri, hogy új ura jellem és tisztesség dolgában jóval csekélyebb értékű, mint orozva meggyilkolt előző gazdája: „Azmint látom, nem Agamemnon ez, fel tudja süvölteni az másét.” (548) Élősködő típus maga Aegistus is, hiszen nem vonult hadba, elfoglalta Agamemnon helyét Mükéne közösségi és magánéleti síkján, majd nemcsak kárt okozott (mint a paraziták a gazdatestben), de meggyilkolta a hazatérő királyt. Parasitus pedig, amikor megjelenik Orestes, hogy apjáért bosszút álljon, átáll a fiú oldalára, s nemcsak segédkezik új „felséges urának” a véres bosszúban, de meg is magyarázza Aegistusnak a végső percben, hogy „azki ebül keresi, ebül veszi hasznát” (588).
A „paraszitosz” görög szó asztali vendéget jelentett, de már az ókorban használták, nem is átvitt értelemben, az élősdi személyre. Mikroszkopikus parazitákat legelőször a holland biológus, Antoni van Leeuwenhoek látott – a Giardia egysejtűt találta meg mikroszkóp alatt (saját ürülékéből vett mintában). Bornemisza Péter 1558-ban a zsarnoksággal szembeni magatartásformák közül a simulékony haszonélvezőét bélyegezte meg a Parasitus névvel. Az egyetemista ifjú tudatosan és egyértelműen „az egyéni és közbajok” leleplezésére és a „keresztyéneknek erkölcsöknek jobbításokra” (595) szerezte drámáját, melyben az ókori hitvilágot protestáns keresztyén hitbe olvasztotta. Így a hübrisz (mértéktelen gőg mint tragikai vétség) és peripetaia (tragikus sorsfordulat) ógörög fogalmai helyett a bűn és büntetés, a lelkiismeret és gondviselés fogalmait találjuk a magyar tragédiában. „Későn bár, de nesztelen léptekkel jön a büntetés”, írja utószavában. Korabeli ördög-képzeteket és pszichológiai fogalmakat egyaránt használ: Orestes „rettenetes tébolyulásba” esik, „ördögök dühössége és zsarnoksága szüntelen cselt vet az emberi gyengeségnek” (594). Fordításának utószavában a nemzeti nyelvekre fordítás fontosságának tudatában az erazmista Biblia-fordítók gondolatait folytatja:
„Minden józan ítéletű ember előtt ismeretes, hogy néhány év óta már elkezdődött az írás magyar nyelven is, amelyet nekünk, Cicero és minden műveltebb nemzet példája alapján súlyos okokból napról-napra mind jobban és jobban tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani kell.” (598)
A Magyar Electra végkicsengése a politikai dilemmán túl erkölcsfilozófiai: Lelkiismeretesen éljetek, ne úgy, mint az esztelenek!” (597). Érdemes elolvasnunk, minden sora gyönyörű, jelenetei izgalmasan peregnek. Amikor Orestes megérkezik, először még leplezi magát, és amint a családi helyzet és Orestes vélt halála miatt jajveszékel Electra, maga Orestes is könnyezik. Electra ezt észreveszi, s így fordul a számára ismeretlen férfiúhoz: „Mit könyvez, jó uram?” (580) A váratlan örömöt húgának csak lassan adagolja Orestes, nehogy sokkot okozzon vele…
Bornemisza Péter 1562–1563 táján Zólyomban tartózkodott mint Balassi János udvari lelkésze és a kis Balassi Bálint nevelője. Amikor a bécsi kormány koholt vádakkal Balassi Jánost (és az egri várvédő kapitányt, Dobó Istvánt) letartóztatja, s így a Balassi-családnak menekülnie kell, Bornemisza egy lelki gyógyulásra való könyvecskét ajánl a tizenhét éves Balassinak fordításra. Michael Bock német prédikátor Würtzgartlin für die Kranken Seelen című könyvét 1562-ben írta, Balassi szép átdolgozása pedig 1572-ben jelent meg Krakkóban. Minden fejezet egy-egy füvet, azaz egy-egy gyógynövényt állít a középpontba, amely gyógynövény valamilyen testi-lelki bajban nyújt enyhet. Balassi kötetének egyetlen megmaradt példánya kalandos úton 2006-ban került vissza hozzánk, Sárospatakra… ámde a Beteg lelkeknek való füves kertecskét mestere, Bornemisza Péter belefoglalta munkái gyűjteményes köteteinek egyikébe, mint több más szerző egyes alkotásait is; Balassi vigasztaló herbáriumát tehát innen ismerhettük.
Bornemisza 1570-től Galgócon, 1572-től Semptén lelkész, ahol saját nyomdát is felállított. Luther-követő szuperintendens, vagyis püspök lett, egyházszervezői, prédikátori és írói munkássága egymással vetekedett. Közben többször nősült, minthogy feleségei sorra meghaltak – 1576 és 1577 fordulóján például akkori felesége és négy gyermeke hunyt el pestisben. 1564-től sokat harcolt Telegdi Miklós főpappal (majd püspökkel), ellene írta 1577 és 1578 fordulóján Fejtegetés… c. elveszett könyvét, amelynek tartalmára Telegdi Feleletéből következtethetünk. 1578-tól, amikor Rudolf császárral „beindult” az ellenreformáció, egyre több zaklatás érte lelkészként. Sorra írt és kinyomtatott prédikációskönyveiben sok nemes urat, polgárt, bírót, „deákot”, szerzetest, lelkészt – egyáltalán nem csak katolikust! – és Rudolf császárt is górcső alá vette. Börtönbüntetések, támadások érik, könyveit sorra és módszeresen égetik el Nagyszombatban és Bécsben. Utolsó menedékhelye (1582–1584) Detrekő vára, majd a vár alatti falu (Rárbok, ma Szlovákia) volt.
Postillák (1573-1584) című, olvasásra is szánt prédikációsköteteiben (az első három főként igehirdetés, a negyedik és ötödik kötet sokkal inkább személyes elbeszélés) rengeteg orvosilag is értékelhető sötét hírözönt – esettanulmányt találhatunk. Test és lélek összefüggéseiről, a pszichoszomatikus betegségekről: a „bánat nyavalyájáról” a „szív szorongásáról”, az „elme háborúságáról” kevesen írtak Bornemiszánál világosabban és keserűbben a korban, sőt, később is, amikor már több orvos-írónk és orvos-irodalmunk is volt! Ahogyan Tinódi és Heltai tették, Bornemisza is az egyes emberek mértéktelen, féktelen életmódját és zavart személyiségét vázolja fel a kóros viselkedések, betegségek és súlyos zavarok kórelőzményéül. A Postillák negyedik kötete, az Ördögi kísértések (Sempte, 1578, majd külön kötetben is: Detrekő, 1579) botránykönyvnek számított, mivel az emberi torzulásokat, „az ördögtől való megszállottság” eseteit olykor név szerint említett kortársakon leplezetlen, nyers őszinteséggel mutatta be Bornemisza. Igaz, önmaga nyavalyáit sem hallgatta el. Bevallotta, hogy ő maga is csak saját szenvedéseiből és veszteségeiből tanult:
„egyníhány száz nyavalyáimból […] kemény és halálos betegségimből, fogságimból, szegénységimből, három feleségim, öt gyermekim halálából, és kemény dögvel való ostorozásokból” (Heltai-Bornemisza 1980. 1000, 1041-1043)
Kórképek sorát állítja fel az Európa-szerte és otthon, hazájában megesett történetek, „az rettenetes gyühösséggel támadó” ördögi históriák alapján: katolikus és protestáns papokról, urakról és polgárokról, egyszerű gyülekezeti tagokról és önmagáról. Dúlt idegrendszerű, „démonizált” emberekről szól, akik eltévelyedetten keresnek valamiféle segítséget. Ugyanis szükséget szenvednek öt „érzékenységükben” („az látásban, hallásban, szaglásban, kóstolásban, illetésben”), képtelenek megzabolázni magukat, kísértésbe, bűnbe, bűntudatba és nyavalyákba esnek.
A szenvedélyes prédikátor-író lelkészként maga is gyakorolta a bűntől megszállt beteg lelkek „kísérteteinek” az elűzését: meghallgatással, rábeszéléssel, kézrátéttel, vagy csak határozott fellépéssel. Egy híres-neves olasz orvos-doktor szenvedéseit és lelkifurdalásait beszéli el bizonyságul arra, hogy a bölcsek is megbetegednek, és hogy az orvos önmagát nem feltétlenül tudja meggyógyítani. A recept: ami a legjobban hiányzik, a „világos életre való szorgalmatosság” (Heltai-Bornemisza, 1115), a tudat, hogy „lelkünk is övé, testünk is övé”, ti. Istené (Heltai-Bornemisza, 1000), és az alázatos beismerés, hogy amint mindenki képes a nemesre: a jóra, úgy senki sem mentes az alacsonyul könnyebbre, sőt a rosszra vágyástól. Az ego (modernebbül szólva, de újat nem mondva) vágyai, ha féktelenek, máris „ördögi kísértések”:
„Mint az tengeri szél, úgy hánykódtatja az embert az tisztességkévánás, az testi kényesség, az telhetetlenség és több ezfélék: mint az bujálkodás, az torkosság, az kevélység, az irigység, Istenvel és emberekkel való kelletlenkedés” (Heltai-Bornemisza, 1043-1044).
Szerzőnk elbeszél egy-egy esetet, amikor a torkos ember csak a börtönben „tisztult ki”, vagy amikor „rút fekélyes, köszvényes és béna” emberek török kézre kerültek, és a törökök kinzatással „kiverték a talpukból” a betegséget (1109). Mesél nemi vágytól hajtott emberekről, akik hosszú halálos betegség után is vágyakoztak (1097). Említ boldogtalan házasságokat, féktelen „nyitott” házasságokat, társadalmi szinten le- és felfelé egyaránt. Beszél váradi, heidelbergi, bécsi és galgóci, semptei, tanult, okos, ám „megfertéztetetett” emberekről, akik „idvességének dolgaiba alakozik az ördög”; megjegyzi, hogy „te, olvasó, hiábavalóságot ne tanulj” (1050). Leírja, hogy Török Bálint „papi kápa alatt tobzódik” (1051), nem hallgatja el, amit tud Miksa („Maximilian”) császárról vagy Telegdi Miklós nagyszombati püspökről sem… Ismeri a kiszolgáltatott szegények életét is; egy asszony, mert semmije sem volt, vízbe öli gyermekeit, majd magát (1081). Elbeszéli, hogy „Norimbergában” egy özvegyasszonynak gyermeke született egy deáktól, a pap nem keresztelte meg, az asszony szégyenében megölte a kisbabát és magát is, ezután a deák „általdöfte” magát, majd a pap is hasonlóan járt el… Hírül adja, hogy egy apácakolostor árnyékszékében csecsemőcsontokat találtak…
Heves hangvételű diagnosztizálásának célja, természetesen, a tisztázás, az olvasók jóra „nódítása” (buzdítása) és a gyógyítás. Az egyszerű kényességtől, a torkosságtól az alkoholizmuson, a paráznaságon és szexuális eltévelyedéseken át a kóros elmeállapotokig (hisztéria, melankólia, paranoia) és az epilepsziáig terjed szerzőnk diagnosztizáló figyelme. A szenvedélybetegek színes, sodró galériáját kipróbált vagy csak hallomásból ismert, sikeres vagy hiábavaló gyógymódokkal egészíti ki. Leírja a népi ráolvasásokat, a füves teákat és a kuruzslásokat (békát hangyás lábasban megfőzni, tyúkot karácsonykor ágassal megszúrni). A Bájoló imádságok című fejezetben, Anonymus után elsőnek. igazi néprajzi gyűjtést végez, leírja azokat az imádságokat, amelyeket betegágyaknál hallott: a csúz, a fejfájás, a torokbetegségek, az öklelet (fekély), a geleszta és a hasfájás elűzésére (1027-1031). Ezek a bájolók Isten, „Boldoganya” vagy „Föld édes Anya” alakját hívják, illetve idézik fel. E szentalakok útjukon találkoznak az éppen szenvedést okozó betegség hetvenhétféle variánsával, és e betegségekkel vitatkoznak, s végül elkergetik a kórt: „kioszoljon, kiromoljon […] Nevét meg kell nevezni.” (1027) Fontos látnunk, hogy Bornemisza nem ítélte el, hanem megértette ezeket a szegények által elérhető gyógymódokat, ugyanakkor a kuruzslást, a megétetést (étet: méreg) és a bábák gonosz mesterkedését magzatok elvesztésére „ördöginek” tartotta. Olvassunk bele az „Isten akaratába avatkozó beteg emberiségről” szóló korai magyar népegészségügyi dokumentumba. Az Ördögi kísértetek 1955-ös Eckhardt Sándor által készített kritikai és hasonmás kiadásában ez áll:
„Vannak oly erdegly mesterkedesec-is, mellyeckel az azzonoc [asszonyok] magzatot nem akarnac, es fezetet [főzetet] isznac, eveket [füveket] esznec, mihet [méhfüvet, azaz citromfüvet lásd Méliusz Juhász Péter 1578-as Herbáriumát], byreket [bürököt], safranyt, mellyeket az babac adnac nekic titcon.” (Ördögi kísértetek. A paráznaságról és a testi bűnökről. Eckhardt Sándor kritikai kiadása, Budapest, Akadémiai, 1955; https://mek.oszk.hu/04900/04983/04983.pdf)
Láthatjuk, hogy Bornemisza vándornyomdájának betűi olvashatóbbak Sylvester János keskeny gót (Fraktúr) betűinél, de kevésbé olvashatóak Heltai Gáspár Anticváinál. Bornemisza a kerekdedebb (bár még gót) ún. svábbetűket (Schwabacker) alkalmazta. Könyveinek tükre erőteljes, tüzes és robusztus volt, amint mondott prédikációitól is fenségesen zengett a templom – irigyelték is érte. Pedig vézna, cingár testalkatú, sokszor beteg – szikár, aszketikus ember volt; amint egyes embereket ő maga jellemez: „czikbech” (Eckhardt, 181). A német „Zwickbach” a lelki görcsbe rándult, pánikba esett vagy bűntudat által marcangolt emberre utal; a szó első tagja görcsöt, szorítást, második tagja patakzó áramlatot jelent. Zengő beszéde, szikár betűi és ő maga, a vékonydongájú ember együtt vívtak szüntelen harcot a lelki elsivatagosodás, az „aszályosság” ellen. Az aszályosság szót szerzőnk Luther Márton Biblia-fordításából kölcsönzi (a „Trockenheit” és a „Dürre” szavakból rakja össze és fordítja. A Biblia gyakran (Zsolt 32, Jer 17) beszél a Szentlélek élő vizének kiszáradásáról egyes emberek lelkében; e kór kimerülés és a hittel szembeni ridegség formájában jelenik meg, és csak az élő Istenhit orvosolja.
Bornemisza a Postillák negyedik kötetében tehát, „ez sok öszveelegyedett, jó, gonosz, rút, szép históriákban” testi és lelki betegségek egyéni, közösségi és emberiségméretű diagnózisait állítja fel:
„hideglelést, gutaütést, aszályosságot [”, „kólikát, köszvényt, francut [nemi betegséget], szem-, fül-, fog-, bélfájást, kőbántást, rabságot, szegénységet, dög[-vészt, pestist], fegyvert, csigázást, nyúzást, néggyé vágást, lófarkon hordozást, égetést, sütést, főzést és többeket” (1118).
Ami áldott hazáját illeti: folyton vándorolni, menekülni kényszerült benne, gyönyörű búcsúverset is írt hozzá (Siralmas énnékem, 1556), beteg volt az is: „Magyarországnak mintha egy királya se volna – sokan reátátották szájukat” (1250).
A prédikátor-író nyomonköveti az egyes betegségek kifejlődését, gyógyulását vagy súlyosbodását. Az elme háborúságai közül sokszor beszél a melankóliáról, melynek kiváltó oka a fekete epe, tünetei a bánat, a bűntudat, a félelem vagy a gyász. Divatbetegségnek számított (már akkor is), Elektra és Hamlet is melankóléban szenved; a melankolikus magányba zárkózik, sír, semminek sem örül, éjjel nem alszik, a maga halálát kívánja, Bornemisza által leírt kezelések a zene, a jó társaság, a munka! És ha ezek nem segítenek, a beteget orvoshoz kell vinni, mondja.
A hisztéria női betegségnek számított. Úgy gondolták, hogy a rohamot az okozza, hogy a méh (hiszter görögül) felmegy a nők szívéhez, ami fulladásszerű szenvedést okoz. Eláll a lélegzetük vagy rángógörcs (disszociatív krízis) alakul ki szövődményként. A hiszterikus betegek vagy nem beszélnek, vagy ellenkezőleg, sírnak-nevetnek.
Az insomnia, a depresszió és a pánikroham komoly testi szövődményei a lélek reakciójának valamilyen bajra; ezt Freud konverziós zavarnak nevezte 1895-ben, de mondhatjuk szomatizációnak is. Bornemisza sem lát éles határt test és lélek között. A bánat lelki és testi nyavalya lehet egyszerre, az oka általában „világi”:
„A bánat, ha nagy, megaszályosítja az embert, a szívet megkövíti, a vért megsűríti, úgyhogy sem nem eszik, sem nem iszik, sem nem aluszik az ember” (1120)
Az epilepszia, más nevén nyavalyatörés vagy Szent János kórsága, megjelenésében és (akkor) gyógyíthatatlan mivoltában „ördögi kór”. Esetleírása: „hirtelen földre esik az ember, habzik a szája, rángatózik a teste, szemei fennakadnak”. Gyógymódja imádság, Szent János kenyér, koponyából ivás… de a szerző tudja, hogy az efféle dolgoktól nem mindenki gyógyul meg.
Esettanulmányai jelentős hányada foglalkozik a paranoia és a megszállottság eseteivel és a nemi eltévelyedésekkel, A paráznaság és bujálkodás elterjedt „ördögi kísértésként” gyötri főleg a viszonylagos jómódban élőket, együtt jár az önuralomvesztéssel más frontokon is, az alkoholizmussal, a kegyetlenkedéssel. Egyént és közösségeket traumatizál, a kigyógyulás pedig rögös út… Gyógyteák, füvek, vérbocsátás (érvágás), imádság, ráolvasás – szerzőnk elnézi, leírja e gyógymódokat, de közli: az igazi gyógymód Isten igéje, a hitbéli jó közösség, és „jó bor, kevés meleg étel, barát szava”!
Az Ördögi kísértéseken ma is frissen átsüt a szerző végtelen nyitottsága, emberszeretete és alázata. Az a Montaigne óta ismerős szkepszis, hogy a bajok orvoslása a bajok feltárásával kezdődik, és hogy az emberek sokszor szándékuktól függetlenül követnek el bűnöket. Merész őszinteségével és, persze, egész tevékenységével, Bornemisza ellenségeket és élethossziglani üldöztetést szerzett magának. Mi azonban ma is a magyar próza- és memoárirodalom eleven tollú, élveboncolóan őszinte, lendületes úttörőjét ünnepelhetjük benne.
Végezetül soroljunk fel néhány ízes kifejezést tőle: búsul (haragszik), emtet (szoptat), evetség (genny), étet (méreg), francu (nemi baj), hur (ideg), kamoraszék (árnyékszék), lappag (lappang), meggyühösül (megbolondul), pecsinezés (sebszivárgás), nyomos (maradandó), mellyeszteni (kínozni), marjulás (ficam, törés), öklelet (fekély), megzajosul (berúg), tetem (test).
Bornemiszát az egyházi bíróság az Ördögi kísértetek teljes tartalmának visszavonására kötelezte. A már többször meghurcolt és bebörtönözött prédikátor ellenállt. Az 1568-ban és 1569-ben elrendelt könyvégetések után ismét máglyára hordatták megmaradt és újabb könyveit. Éjnek idején, téli fagyban családostul elűzték semptei parókiájáról, aztán újból börtönbe zárták, újból megszökött… 1584 koratavaszáig bírta ezt az életet. Műveinek bátorsága, közvetlensége és szilárd hite erősíthet minket is. Amint a „rajta történt dolgok” elbeszélése summájaként írja:
„hova [minél] inkább nyavalyog az külső ember, annyival többet épül az belső, az úrnak lelke által” (Heltai-Bornemisza 1980, 1043; kiemelés K.Zs.)
