Kricsfalvi Anita második regényét ajánlom a kedves olvasó figyelmébe. A könyv a triangulum.media.hu oldalon érhető el, és hamarosan angol és olasz fordításban is megjelenik.
A szerző fővárosi ügyvédből lett egy merész életmódváltással szépíró, de regényein kívül számos szerzői joggal és filmmel foglalkozó publicisztikai írásait is olvashattuk szaklapokban.
Mivel két nyelvterületen él, Olaszországban és Magyarországon, otthonosan mozog mindkét kultúrában (és nyelvben mint kulturális kódban), az olasz és a magyar identitás folyamatos egymásra játszatása, ütköztetése kiváló módszer a két etnikum leglényegesebb elemeinek megragadására a regényben: a történet is ezen a két helyszínen játszódik. Olaszországban a festői szépségű Iseói-tó partján, amely borvidékéről és gasztronómiájáról híres, a magyarországi helyszín pedig egy vidéki kisváros, népszerű termálfürdővel.
A lebilincselő szüzsé időben is egybemossa, átjárhatóvá teszi az idősíkokat, a múltat és a jelent, amelyeknek középpontjában két erős nő áll: a múltat a reneszánsz egyéniség, Pármai Margit képviseli, a jelent pedig Anna, a történész, aki a doktoriját írja erről a történelmi személyiségről. A többéves kutatómunka során a reneszánsz uralkodónő olyan közelivé, élővé válik a történész számára, hogy álmaiban (és majd hétköznapjaiban is) megjelenik előtte, és tanácsaival segíti Anna életalakító kérdéseinek megválaszolását.
Az erősen intellektualizáló dialógusokkal átszőtt szöveg egy egyetemes emberi kérdésre keresi a választ: változott-e az emberi minőségünk az elmúlt ötszáz évben, avagy csak a történelmi díszlet változik, amelynek hátterében a sorsok kibontakoznak. Mit jelent a reneszánsz ember fogalma, a jelennel összevetve milyen értékek megőrzésére sarkall bennünket, 21. századi embereket az emberiség kultúrájának ezen virágkora? (A recenzensnek nem feladata ennek a kérdésnek a didaktikus megválaszolása, tegye ezt meg a regény befogadója a saját személyisége alapján mint a regényből leszűrhető végkövetkeztetést). A két nő sorsának kibontásával születik meg egy műfaját tekintve filozófiai-pszichológiai izgalmas „dark romance”, amely nem csupán szórakoztatni akar, hanem folyamatos önanalízisre is késztet mindenkit a felvetett témák kapcsán.
A címadás metaforikussága többrétegű, előre vetíti a regény filozófiai mélységeit. A Triangulum c. regényben a hivatkozott értékes zenedarabok és hangszerek (hárfa, triangulum) fontos szerephez jutnak a regény cselekményében. A zene sajátosan vibrál a szereplők karakterében, áthatja a történet egészét, több helyen cselekmény formáló, dramaturgiai szerephez is jut. A triangulum és a hárfa is része a háromszög szimbolikának. A triangulum latin eredetű szó, háromszöget jelent. Többjelentésű szóalak: jelenti a háromszög alakú, népszerű ütőhangszert, egy csillagképet az északi égbolton, illetve a keresztény liturgiában a háromszög alakú gyertyatartót. Átvitt értelemben háromszereplős helyzetekre, háromoldalú struktúrákra vonatkozik: ezt a metaforikus jelentést aktivizálja a történet a szerelmi kapcsolatok viszonylatában.
Mindenképpen el kell időznünk az egyik főszereplő, a történelmi személyiség, Pármai Margit sorsának értelmezésénél, hiszen ez a nőalak szimbolizálja számunkra azt a letűnt aranykort, amely folyamatos nosztalgikus keretet ad az olvasás során.
Pármai Margit (más néven Habsburg Margit, 1522–1586) élettörténete több szempontból inspiráló a főszereplő, Anna számára. A kivételes reneszánsz nőalak Goethe fantáziáját is megihlette: drámát szentelt életének. A híres, Egmont című drámájában Pármai Margit az egyik fontos szereplő, amelyben Goethe elismeréssel ír Margit politikai éleslátásáról, elismeri diplomáciai kvalitásait, és mélyen humánus uralkodóként ábrázolja.
Margit V. Károly német-római császár törvénytelen leánya, aki korának egyik legbefolyásosabb és legtehetségesebb politikusnője, valamint a Spanyol-Németalföld energikus kormányzója volt. V. Károly császár és egy flandriai polgárlány, Johanna van der Gheynst törvénytelen gyermekeként született, de apja elismerte és uralkodói nevelésben részesítette, több tudományterületen mozgott otthonosan, több nyelven beszélt, írt, azaz a korra nem jellemző női erényeket, adottságokat testesített meg.
Kricsfalvi Anita regénye történészekre jellemző dokumentarista pontossággal idézi fel ennek a nőnek az alakját és élettörténetét: korának magasan képzett reneszánsz asszonyaként Margit imádta a művészeteket. Amikor Rómában, a ma is létező Villa Madama palotájában élt, az udvarát tudósokkal, humanistákkal, művészekkel és költőkkel vette körül, akiket anyagilag is támogatott. Első férje Alessandro de’ Medici firenzei herceg volt. Annak meggyilkolása után ment hozzá Ottavio Farneséhez, Párma és Piacenza hercegéhez – innen ered a „Pármai Margit” név. Féltestvére, II. Fülöp spanyol király 1559-ben kinevezte a forrongó Németalföld (a mai Belgium, Hollandia és Luxemburg területe) főkormányzójává. Itt is megnyilvánultak diplomáciai és politikai kvalitásai: mérsékelt politikára törekedett, megpróbálta kibékíteni a spanyol korona érdekeit a helyi nemesség követeléseivel és a terjedő kálvinizmussal. Amikor II. Fülöp a békés megoldások helyett a kíméletlen Alba herceget küldte Németalföldre a lázadások leverésére, Margit tiltakozásul lemondott tisztségéről (1567).
Pármai Margit magánéletét a korabeli diplomáciai érdekek, a kényszerházasságok és a személyes tragédiák határozták meg. Bár politikai bábuként kezelték, határozott személyisége a magánéletében is megmutatkozott. Mindössze 14 évesen adták hozzá Alessandro de’ Medici firenzei herceghez. A férfi köztudottan kegyetlen, kicsapongó és erőszakos volt, így a házasság traumatikus élményt jelentett a fiatal Margitnak. Alig egy évvel az esküvő után férjét saját unokatestvére meggyilkolta (1537). Margit megkönnyebbült, és a firenzei nép is mellette állt a herceg zsarnok kormányzása után. Másodszor Ottavio Farneséhez, Párma hercegéhez adták hozzá, aki ekkor még csak 14 éves fiú volt, míg Margit 16 éves, érett nő. Margit kezdetben lenézte a fiút, és nyíltan elutasította a házaséletet. Évekig külön éltek, ám egy közös vadászbaleset és V. Károly császár nyomása után végül kibékültek. Kapcsolatukból ikerfiaik születtek, akik közül csak az egyik maradt életben. Egyetlen életben maradt fia, Alessandro Farnese lett a mindene. Margit mindent elkövetett, hogy biztosítsa fia jövőjét, aki végül Európa egyik legzseniálisabb hadvezére lett.
Kortársai megjegyezték, hogy rendkívül erős, maszkulin vonásokkal és mély hanggal rendelkezett. Imádott lovagolni, vadászni, és fizikai állóképessége miatt sokan inkább tartottak tőle, mintsem gyengéd nőnek látták volna. Margitnak a sikertelen férfikapcsolatai után volt egy rendkívül mély, lelki kapcsolata egy nővel, Laudomia Medicivel.
Margit fiatalon, az első kényszerházassága alatt, Firenzében ismerte meg Laudomia Medicit (első férje, a kegyetlen Alessandro de’ Medici távoli unokatestvérét, aki a sienai Forteguerri-házból származott. A kortársak leírásai szerint a két nő kapcsolata messze túlmutatott a puszta barátságon. Úgy hivatkoztak rájuk, mint „két lélekre, akik megtalálták a másik felüket”. Laudomia több verset is írt Margitnak. Ezek a költemények a reneszánsz udvari kultúra romantikus és szenvedélyes nyelvezetét használták, amelyeket ha egy férfi írt volna egy nőnek, egyértelműen szerelmi vallomásként és szexuális vágyakozásként értelmeztek volna. Margit ebben az időszakban (és a második házassága kezdetén is) látványosan, minden diplomáciai feszültséget kockáztatva utasította el a férfiakkal való szexuális kapcsolatot, ami a kutatók szerint összefüggésben állhatott a Laudomia iránti szerelmével….
A 16. században a „leszbikus” kifejezés mai értelmében nem létezett, mivel a fluiditás megszokott életforma volt, és bár a homoszexualitást a törvények és az egyház szigorúan büntette, a történészek és a korabeli források alapján Margit magánéletének ez a leginkább rejtett, mégis legjobban dokumentált érzelmi viszonya. Laudomia nyíltan írt szerelmes szonetteket Margithoz, és amikor Margit 1538-ban Sienába látogatott, hetekig elválaszthatatlanok voltak. A Habsburgok ezt a kor divatos, neoplatonikus udvari rajongásának tekintették, így a kapcsolat nem váltott ki botrányt vagy büntetést.
Hosszabban időztünk ennek a reneszánsz egyéniségnek a portréjánál, amelynek történései lassan bontakoznak ki a regényben, de mindegyik elem rendkívül fontos kontextusa a regény értelmezésének. A történész Anna sorsa több ponton utánozza ezt a nőtípust, vannak észrevehető párhuzamok kettejük életében: rideg gyermekkor, rossz házasság, válás, valamint a pszichológusához fűződő viszony, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Pármai Margit kivételes egyénisége példa a másik főszereplő, Anna számára is, és általános, egyetemes üzenetté formálódik: ne a közgondolkodás és mások véleménye határozza meg az életünket, merjük kezünkbe venni a sorsunkat (hány 21. századi nőtársa nem képes erre!…)
A regény szomorú diagnózist állít fel a 21. századi emberi kapcsolatokról, a családokról, a házasságokról, és – kevés kivételtől eltekintve – a férfiakról is: egyetlen harmonikus vagy jól működő kapcsolatot sem találunk a történetben, sem egy normális férfit. A regény azt sugallja, hogy nem feltétlenül a kapcsolataink üresednek ki, hanem azok a megszokott keretrendszerekbe nem illeszthetőek már hitelesen bele. Ezt némileg eltúlzott megjelenítésnek érzem, de a szerző szíve-joga, hogy ilyennek láttassa a ‒ lássuk be, manapság is ‒ a férfiak uralta világot.
A regény elutasítja az ember monogám természetének tényét, helyette a szexuális fluiditás jelensége mellett érvel, amely (állítja a szerző) az emberi faj történetének kezdete óta jelen van az emberi társadalomban. Ebből vezeti le a szerző a poliamoria jelenségének a növekvő létjogosultságát, miközben feltárja annak összetettségét és kihívásait.
Református hívőként én a bibliai alapokat vallom: Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, akik ketten” lesznek majd egy testté”. Nem csupán mint recenzens, hanem szubjektív, befogadói aspektusból is állítom, hogy számomra ez a tabudöntögető, fiktív történet érdekes, de a férfi-női kapcsolat megítélésének üzenetében némileg távol áll tőlem.
A regényt mindenképp olvasásra ajánlom, a szerző tudásának lebilincselő kultúrtörténeti gazdagsága (történelem, irodalom, építészet, zene, filozófia, pszichológia, képzőművészet, gasztronómia…) számtalan információval gazdagíthat bennünket‒ könnyű nyári olvasmányból így válik fajsúlyos gondolatokat sugárzó regénnyé.
A Triangulum igazi hangja – a dark romance jegyeit viselő, ma játszódó izgalmas történet végén, az ijesztő mélységű Iseói-tó csöndjében – egy meglepő fordulattal visszhangzik az olvasó fülében.
De veszélyes írásnak is tartom, csak erős lelkűeknek ajánlom: az önmagunkkal való folyamatos szembenézésre kényszerít.
Anthonis Mor (1517-1577) németalföldi festő munkája Pármai Margitról
