Hetedik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Ádám Tamás
Keresni a művirág illatát
Nagy sivárság vagyon, a Nap minden nedvet kiszív a földből, fonnyadnak a levelek, befele nő a fű. Por és hamu vagymuk. Szél se mozdul, csak a kiszáradt patakban lapuló kavicsok mocorognak néha, megsül a madártojás rajtuk. Klímaváltozás vagy micsoda. Visszafordult a természet. A lelkünk is változik. Az út menti terebélyes almafák, körtefák már nincsenek sehol, csupán a korhadó gyökér utal a régi időkre. Amikor apám a lehullott gyümölcsöket zsákba rakta, biciklire tette, hordóba gyömöszölte. Ötvennégy fokos pálinka lett a vége. Égette a torkom, máig érzem. Morzsol az idő, lassan vánszorog a Nap.
Teljesen váratlanul zápor szakad a tájra, pattognak a cseppek a roncsolt bitumenen, a por komótosan sárrá változik. Állok a ház előtt, földbe gyökerezik a lában, nem tudok mozdulni, az eső kíméletlenül mossa arcomat, tisztára akar suvickolni, a lelkemet is tisztára mosni. Nehéz lesz. Szorosra húzom gallérom, bezárom magam. Így telik el az élet. Meggondolja magát az eső, kitisztul az ég, szivárványt hajlít fölém Isten. Ezért érdemes várni, kivárni a színek eljövetelét, megpróbálni közelebb férkőzni a tökéletességhez, ami sohasem sikerülhet.
Nagy terveket szövögetek, melyek idővel dióvá zsugorodnak. Túl kellene élni valahogy, az sem kevés. Csapzottan, zaklatott idegekkel, sérelmekkel a lélekben, önmagamra haragudva, szeretteimet szeretve. Kimenteni a fuldoklókat a vízből, miközben én is fulladozom. Segíteni az elesetteken, miközben én is elesett vagyok. Küzdeni a reménytelenségben is. Ügyelni arra, nehogy beszippantsanak a hétköznapok, keresni a művirágok illatát. Lenne mire figyelni, lenne mit keresni.
Kibírhatatlan a mozdulatlanság, elindulok a kacskaringós, soha véget nem érő úton. Vándornak szegődök. Hamuban sült pogácsát már nem rak a hátizsákomba anyám. Lassan tíz éve, hogy elment. Ahány lépés, annyi gondolat. Az árokban sóskák várakoznak, hívogatnak, savanyú az ízük, illik a hangulathoz. A szomorúsághoz, mert mindig elhagyunk valamit, megcsalunk valakit, megcsaljuk magunkat, hátunk mögé dobjuk múltunkat. A papsajt picinyke szemei egyre csak néznek, elszégyellem magam. Rajtakapott valamin, éppen azt beszélem meg magammal, miért nincs úgy, ahogy. Miért nem teljesülnek álmaink, miért ássuk el szép vágyainkat? Efféle naiv gondolatok suhannak át rajtam. Kicsit még maradok, aztán búcsút intek, tovább és tovább, menni kell!
Egy kereszt áll az út szélén, talapzata kék, mint tiszta időben az ég. Lecsukló fej, rozsdát imitáló szögek. Rossz helyen, nem a tenyér, az átütött csukló dívott akkoriban. A töviskoszú már nem karcol, a kar már nem mozog, a szív már nem dobban. Vagy mégis? Mégsem ér véget a szenvedés. Pipacsok mindenütt, véres pipacsok. Enyhítendő a látvány fájdalmát, szépséges szarkalábak, búzavirágok csillognak. Szedek egy csokorra valót, Krisztus lábához teszem.
Messze még a vége, szaporázom lépteim, lihegek. A cél világos, a kivitelezés nehéz, kopik a cipőn a vas. És újabb gondolatok, az lesz ott, amire gondolok? Bejárom a Naputat. Visszajövök, és azt képzelem, hogy leteszek a Napút asztalára egy súlyos szöveget.
Géczi János
A Nap
Plinius nyomán
Nekünk, akik benne élünk, éjjel
és nappal csendes a világegyetem,
bár csakis számunkra észlelhetetlen
hallhatatlan hangja. Az surrog,
tudjuk, ami forog!
Telve van tárgyak
képével, ívekkel, síkokkal,
a kölcsönösen egybefonódó négy
elem eredményeként nyughatatlan
dolgokkal.
Közepén lebeg a Nap,
időnek s a Földnek irányítója,
hét égitestnek s akként az égboltnak.
Ő a világegyetemnek a lelke,
osztja a fényt és sötétet pusztít, rejt
és láttat, oszlat és derít, szabályt tesz,
öl és sír. De istennek ábrázolni
nem más, mint az emberek gyengesége.
Csak a mulandó és nyomorúságos
halandó szedi darabjaira, hogy
részeiben tisztelje azt – Ész,
Remény, Szív, Becsület, Szeretet, Hűség –
amire szüksége van. Se nem öreg,
se nem ősz, se nem lángos, se nem szárnyas,
szekere sincs, se felesége, családja!
Hogyan is lenne annyi isten benne,
mint, ahány szót az ember kitalálhat?
Ugyan a sugarakkal feltöltött nap,
ragyogó térideje az embernek,
mindegyik nemzet szerint a Nap
ritmusos mozgásából ered,
a napok múlását minden nép másképp
rögzíti. Babilonban a napkelték
közti tartam a nap, Athénban
a napnyugták távja, ám Umbriában
a deleké, amíg a legtöbb népnél
a fény ébredése és nyugta közti
idő. A rómaiak az éjfelet
mérik az újabb éjfélig.
A nyári
napfordulók táján a távolléte
a fénynek a napfelkelték közt kisebb,
mint napéjegyenlőségkor, máskor az
Állatöv helyzete középen ferde,
így ellensúlyhoz jut a kozmosz.
Az olajfák jól begöngyölik
a leveleiket, ahogyan
a világoszöld tavak s folyóvizek
kisimulnak s nagy szemű, apró
halakként úszkálnak a szélben.
A Naphév felszívja a nedvet,
ezért hímnemű égitest, mely mindent
kiszárít, felemészt. Így sűrűl sóssá
a nedvesség a tengerben, kinyerve
belőle az édes alkotókat,
melyeket könnyen vonz magához tüzes
erejével. Minden keserű
és tömör anyagot hátrahagy.
A Nap az oka annak, hogy akad tó,
amely pereméig tele van,
és nem csökken a vize, ha merítünk
belőle, de nem is növekszik,
ha még öntünk bele. Van olyan tó is
amely igen hideg, a belemártott
fáklyákat kioltja, s ha az ellobbant
fáklyákat újra közelítjük hozzá,
akkor sietve meggyújtja.
A Nap egyetlen játékszere
– amelyen a Földdel osztozik –
a Hold, a sötétség elleni gyógyír.
Sokféle alakja a lángelmék
bosszantója, hol sarló, hol foltos, hol
kerekedik köralakúra,
mérhetetlenül nagy vagy hirtelen el-
tűnik. Van, hogy éjszaka világít, van,
hogy nappal a Napnak segít. Kétségtelen,
ő tud legtöbbet a Napról s annyi fényt
áraszt magából a Földre, amennyit
megkap tőle.
A Holdat a Föld
szemben fekvése homályosítja el.
Az éjszaka nem más, mint a Föld
árnyéka. Az árnyék alakja
pedig a kúphoz hasonló, csúcsával
érinti a Holdat.
Ha nagy magasan
repülnek, a madarak is bizonyítják,
a tér felemészti az árnyékot.
Ha
az árnyékot nem kúpnak, hanem irányt
adó jelnek látjuk, nyilvánvaló, hol
van a lent, a fent, a Föld, a Nap,
a Nap s az út. Az elmélkedés
a halandó lelket az égig repíti,
láthassa roppant méretét a
Napnak. Az utak mentén akár-
hány ezer lépés hosszan álló fáknak
teljesen hasonló árnyékuk
van, éppen úgy, mintha mindegyik
a terület közepén volna,
ami nem történhetne meg, ha
nem lenne sokkal nagyobb a Nap
a Földnél.
Triceps
Út Indiába
Szabadka-Šīrāz, 1974
„…de a nap is süt, untig.”
A város központjában gyűltünk össze szombat esténként, és a parkot kerítő, díszes vaskorláton ücsörögtünk késő éjszakáig. Gimista barátaimmal én is ott dekkoltam, az egzisztencialista filozófiáról beszélgettünk, és a Tóth Lili fantasztikus didkójáról álmodoztunk. A placcon váltottuk a világot, innét indultunk a házibulikba és terveztünk távoli utazásokat. Az áldott hippi-korszak beszűrődésének ideje volt ez Jugóba, amikor a gastarbeiter szülők által hozott bakelitokon progresszív rockot hallgattunk, nem volt AIDS meg terrorizmus, és szinte, szinte minden lehetségesnek látszott.
Negyedik után, mikor az osztály eldönti, hogy Görögországban lesz a búcsúkirándulás, én váratlanul megmakacsolom magam, és nekivágok egyedül, autóstoppal Indiába. Anyám kétségbe esik, nem enged el, ezért azt hazudom, csak Bulgáriába megyek, a tengerpartra. Niš után Hungarokamion sofőrök vesznek fel, és befizetnek, tudtomon kívül, Edirnében egy kuplerájba. Nem veszem észre a viccet, és eltöltöm életem első és utolsó éjszakáját egy vérmes türkis szajha combjai között. Isztambulban a Londra kempingben szállok meg, nincs sátram, a szabad ég alatt alszom, hálózsákban. A táborban gyülekeznek az Indiába, Nepálba tartó csoportok, esténként megy a gitározás, szívás, lamúr. Megismerkedem egy fiatal angol házaspárral, akik hatéves lányukkal, Tashával érkeznek, egy lepattant VW-mikrobuszban. Hozzánk csapódik még egy amerikai srác, két francia bige, összedobjuk a pénzünket, nekem 50 márkám van, és elindulunk a vakvilágba.
Az utolsó napon találkozunk két hollanddal, akik Indonéziából jöttek idáig, gyalog. Rettentően soványak, csöndesek. Tanácsokat adnak nekünk, meg egy kiló kendert. Az idősebb szétosztja közöttünk a holmiját, vissza akar menni, valami szerzetes kolostorba. Én öltözet fehér selyem indiai ruhát, hímzett török mellényt és egy poharat kapok tőle. Boldogok vagyunk, tudatlanok. Iránban elkap bennünket egy hosszú esőzés, az autó becsúszik a földút melletti árokba. Nem bírjuk kiemelni, kilenc napig nem jön arra senki. Elfogy minden élelmünk, még az otthoni, megavasodott szalonna is, forraljuk a vizet, csak teát iszunk és szívunk. Hideg van, összebújva alszunk, nem lehet kimozdulni, a ruhánkat, takarónkat átitatja a fű keserű illata. Végül egy távolsági busz áll meg, a helybeliek elszörnyedve tódulnak körénk. A szomszéd faluból küldenek traktort, az húz ki bennünket a sárból.
Magasan a hegyek között tönkremegy a fék, csak kézivel tudunk lassítani. Tom vezet, én fékezek. Félünk, a környéken nem lehet venni semmit, az emberek ellenségesek. Az indulás után húsz nappal valamennyien hastífuszt kapunk. A nyomorúságos falvakban nincs orvos, csak autószerelő és kocsmáros. Véreset hányunk és székelünk, mindenki nagyon lázas és gyenge. Nyers kendert rágunk, ami enyhíti a betegséget, azonnal kiüt. Tania zokog a kislánya miatt. Visszafordulunk, Teheránban kapunk gyógyszert. Pár napot maradok még Isztambulban, aztán stoppolok Belgrád felé. Későnyári hajnalban érek haza, nem ébresztem fel anyát. Olyan piszkos és fáradt vagyok, hogy az előszobában alszom, a padlón.
Illusztráció: 2650 – akril táblakép-részlet
