*
Az ismeretlen nőnek
Hogyan mondhatnám el fogoly-létemet,
hogyan mutathatnám meg
tökéletes tökéletlenségemet,
Isten gyönge utánzatát
e Van Gogh-i napsütésben?
Hogy miért nem bírja ki magát az ember,
azt érzem és látom e szilárdnak tűnő
ingoványos lápon,
s hogy miért lehet, vagy nem lehet
boldog sziget kertem pipitér-tengere,
életem és halálom fénye
megvilágosítja neked,
ha megdobbantja szíved
baráti üzenetem.
Örök reményben,
napraforgó-fényben
bujdosó vágyódik utánad.
Miért is rejtőzködne bennem
égő sóvárgás
ma érted, tegnap más után
testemben, lelkemben?
Miért sütne rám Isten kegyelme
sugárzó fénynél fényesebben,
ha nem a te arcodra,
szemedre, szádra, homlokodra,
ha nem a te boldogságodért
küldözném bíztató pillantásaim.
Szétáradó létem boldogabb igába fogva
nem könnyelmű vágy,
nem léha ígéret,
hiszen csak együtt tehetnénk könnyűvé
a vágyott szárnyalást.
Már kicsi koromban
halálra érlelt az őszi ég,
s még mindig élek.
Merő parázsban
izzó fekete szemekkel
nézett az ajtórésen át a Gonosz.
Akkor még nem tudtam
mi a jó és mi a rossz.
Hanyatt feküdve az ágyon
testem-lelkem tűzben égett
s a tüzes ember talpig parázsban
izzott a résben,
s csak intett, menjek vele.
Lángok lobbantak hívó ujjaiból.
Suttogni se mertem
halálfélelmemben.
Égő fekete szeme
a szemembe mélyedt,
gyönge voltam és lázas,
követnem kellett volna égbe és pokolba.
Valami azt súgta: „Ne menj!
az Élet győz a Halál felett”.
Negyvenkét fokos lázban égtem.
Szívem a tűzben magányra edződött,
s mintha előre láttam volna,
értelmetlen meghalni ezért a semmiért.
Anyámhoz ekkor a falu jött-ment
öreg bolondja érkezett,
s az ajtórésben ő is megállt;
oly zavaros beszédbe fogott,
mint a ráérős halál.
„Ide az ajtó elé, az ablak alá,
e nyíló barackfa tövébe
temetjük el szép kis fiad.
Gyönyörű sírja lesz!
Bejöhet hozzád bármikor,
párnádra fekteted s elnézed kis kezét,
csöpp ujjait csókolgatod.
Meglásd, jó lesz neked nagyon!”
– Élni szerettem volna! – kiáltottam,
s hogy ez őrült beszéd!
Maradék gyermeki erőm
semmivé lett. Lázban aludtam tovább.
Nem hazudtam akkor még soha.
Nem is gondoltam
mit bízott rám a magányos
nyilvánvaló rejtőzködő,
kiről azt képzeltem, ő a legfőbb Jó.
Kertem fáin és virágain
ő a tavaszi fénytakaró,
álmait őrzik hajlékony fűszálak,
ahogy a szorgalmas berregők
mézet gyűjtögetve
virágról virágra szállnak.
Az egész élet és varázslat
szemem előtt játszott:
Illatos virágok bontogatták szirmaik,
ő meg a házunk ereszén aludt,
mint egy kis jóllakott veréb.
Jó volt látni derengő álmát mosolyában.
Talán csak ő tudná elmondani
a hajnal szerteszét csillámló értelmét,
a küllőző napsugarakat,
s hogy pipitéres kertünk hullámzó tengerén
milyen alkut is kötöttem
s miért jó e Földön hallgatni és várni
a szépség és a jóság boldogabb énekét.
Az a régen hallott dal
hosszabbította meg életem,
mikor pálcája fénybe rajzolt engem,
szembeszállt a Gonosszal
pedig még csecsemő se voltam.
Tudom, hogy nincs hozzá fogható
jóság a Földön, őérte vágyakoztam,
az ő szeme gyönyörködtet,
forrása tiszta örömömnek.
Szépségénél a jóság illik hozzá jobban,
szemében a létezés fénye világol,
s erdejének fáin este
a csillagos mennybolt áll igazán jól.
Körülötte a mező is ünnepel,
pedig mindig csak alkalmi ruhát hord.
Mosolyába öltözötten
most is várom jövetelét.
Legyen bár borús homloka fénye,
éltető sugarát álmaimban
sohasem nélkülöztem.
Miért is kellene torzóvá rontani életem
mikor szépség dereng a szívemben.
Hiszen enyém a rózsa és a lepke
és e szabad költemény,
nem lehetünk meg nélküle,
sem ő, sem én,
sem a hó, sem a fény,
Liget szépeink seregében
a fehéren virágzó almafa,
kertem tízezer nyíló pipacsa,
életünk vérpiros egyszeregye
velünk született és velünk lobban el.
Tünékeny álmok tűnnek a Nap alatt.
Szerelmek és barátságok fakadnak,
hűségek szűnnek és maradnak,
ugyanazon az ágon
virágoznak és múlnak
egy intésére az Úrnak.
*
