I.
Az emberi egzisztencia legsúlyosabb paradoxona, hogy miközben a mindenség a pusztulás és a mulandóság törvénye alatt roskadozik, a lélekben kiolthatatlanul él az örökkévalóság igénye. Mindenszentek és Halottak napjának misztériuma messze túlmutat a felekezeteken, a dogmatikai határokon, sőt magán a keresztény kultúrkörön is: ez a két nap az egész teremtett világ nagy, közös sóvárgásának a fókuszpontja.
A megnyilatkozó remény (Spes ostenditur) nem kiváltság, ezenkívül nem korlátozódik egyetlen vallásra vagy zárt közösségre, hanem betölti a világmindenséget. Ez a bizakodás azonban nem az ember vívmánya, hanem az Abszolútum kezdeményező hívására adott válasz. Az egyetemes, kozmikus ölelés nem ismer számkivetetteket. Isten üdvözítő akarata alól a létezés egyetlen szilánkja sem vonhatja ki magát.
Ezért van az, hogy ez idő tájt ködben úszó bárkákra kapaszkodnak fel az emberek. Távoli tájak, emlékfoszlányok felé hajóznak. Úgy tűnik, keresnek valamiféle elveszett világot, benne a hozzátartozókat, a barátokat. A temetőkben imádkoznak, beszélgetnek, néhány könnycsepp is kicsordul. Idegenek vagy ismerősök, egyre megy: az egyenlőség harmóniája körbeölel mindent. Az elmúlás ott a síroknál békét ajándékoz az élőknek; szinte egy percre ismét átölelik őket mindazok, akikért eljöttek: „Újra ragyognak rám, halvány testvérarcok.”
A hely varázsa onnan kilépve azonban egy szempillantás alatt elillan. Senki nem viheti haza kézen fogva az anyját, a gyermekét vagy azt, akit szeretett. Elemi erővel robban a kérdés: Miért van ez így? Miért van halál? Válasz nincs, marad a lelki kietlenség, a sivárság. Feltörhet újult erővel a gyász érzése is. Valójában az ember magát siratja, az iszonytató ürességet próbálja enyhíteni. Egyúttal „emlékezik” eljövendő végzetére. Fennkölten fogalmazza meg mindezt John Donne, a XVII. századi angol költő és filozófus: „Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
II.
A halál, amelyet a sötétséggel szimbolizálnak, tulajdonképpen sugárkoszorúval övezi az élet lényeges kérdéseit. Az összes létező közül egyedül az ember tudatát uralja – és rohan vele szembe – saját pusztulásának bizonyossága. E kivételes ismeret birtoklásának okára nincs valamennyi kétséget kizáró, materialista alapú, tudományos magyarázat. Miért van akkor mégis a fentebb említett, tagadhatatlan esszenciális különbség?
Közvetlen tapasztalaton nyugvó kiindulási pontnak kínálkozik az ember személy volta: a saját létére válaszoló, egyedi és megismételhetetlen, önmaga teljességét kifejező valóság. „Homlokán felragyogott a jegy, milliók közt az egyetlen egy.” Értelmes természete, ami az érzéketlen anyag és minden egyéb földi jelenlét fölé emeli, a szabad választás lehetőségével jár együtt.
III.
A személy, elidegeníthetetlen jellemzőinél fogva, az örökkévalóság igényével lép be a világba. Rendeltetése és küldetése egyedi és közösségi létének összehangolása, valamint kiteljesítése. Áthatja önmaga és a világ megismerésének kiapadhatatlan vágya. A kauzális, okszerű gondolkodás alá rendel mindent, átizzik benne az ősi kérdés: miért van ez, mi az értelme a dolgoknak, a tetteknek? Mindez magában foglalja a tervezést, a célkitűzést és a beteljesülést.
A lélek nem tűri az abszurditást, szinte megdermeszti „a történelem rémülete” (Mircea Eliade). A folyamatos változás, amelyet időnek neveznek, mindenfajta létezést mulandóvá, s ezáltal – pusztán immanens szempontból – értelmetlenné tesz, az embertől a rideg anyagig bezárólag. Ahogy kiszáradnak a folyók, feltöltődnek a völgyek, tenger hullámzik a mai szárazföldek helyén, s évszázados fák nőnek, majd dőlnek ki. Az ember sorsa is ilyen: „Mint a virág, ha megfújja a szél, nyomát sem látni többé, szétfoszlik, mint az árnyék, egy sem marad itt a földön.” Soha nem tér vissza. Sigmund Freud szerint ezt még fokozza a természeti környezet emberi sors iránti totális közönye; ennyi jut a világ urának.
IV.
A végleges megsemmisülés gondolata maga a téboly az ember számára. Az összeomlást, az enyészetet nem lehet feldolgozni. Az ember nem a halálra született: öntudatát, testi és lelki épségét meg akarja őrizni. Irtózik a végzetétől, ezért méregeti, forgatja, kerülgeti. Különféle pszichológiai elhárító mechanizmusokkal – mint az elfojtás vagy a meg nem történtté tevés (annulálás) – próbál védekezni. Gyakorta illeti eufemisztikus jelzővel az elmúlást („eltávozott”), vagy azzal vigasztalódik, hogy utódaiban él tovább, s az emlékezet örökké megőrzi; netán a fekete humor tárgyává teszi. Voltaképpen mégis a pusztulás árnyékában él, s újból és újból szembesül vele, amint családtagok, barátok, ismerősök, szomszédok vagy szeretett állatok tűnnek el, mintha sosem lettek volna.
A Hongkongi Egyetem egyik kísérlete igazolta, hogy a legkülönbözőbb vallású és világnézetű embereknek – elhanyagolható mértékű különbséggel ugyan, de – kivétel nélkül van halálfélelmük. Ez a tény erősen gondolatébresztő: ha az ember számára természetes lenne az enyészet, akkor úgy is fogadná, és nem félne tőle. Akkor úgy múlna el, olyan egyszerűen, amint lenyugszik a Nap – ahogy Victor Hugo írta Jean Valjean haláláról A nyomorultak című regényében.
Földi tartózkodásunk egyébként elkeserítően rövid, kozmikus léptékkel mérve elenyésző mértékű. Az Omega együttes dalszövege is erre a modern egzisztenciális kétségbeesésre utal: „túlél egy sörösüveg, túlél egy műanyagzacskó.” A néhány boldognak tűnő nap eltörpül a temérdek szürke hétköznap mellett, majd rövidesen egymásba olvadnak. A céltalan és megutált harcok kimerítik az embert, miközben a világi feltöltődés nagyon silány. Az élet ontja a tényeket, az adatokat és a felvetéseket, amik mind ante portas – a kapuk előtt – állnak. Talán ezért függött Albert Einstein dolgozószobájának falán a felirat: „Nem minden számít, ami kiszámítható, és nem minden kiszámítható, ami számít.”
V. Teológiai inkluzivizmus (befogadás)
Egyedülálló módon, rendkívül tágas horizontot nyitott meg az egyetemes (a szó szoros értelmében vett katholikosz) látásmódnak Karl Rahner „anonim kereszténység” teológiája és a II. Vatikáni Zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata. Emellett a Gaudium et spes zsinati konstitúció fejezetei, amelyek explicit módon kimondják: az ember meghívása implicit módon, sőt elválaszthatatlanul magában foglalja a kozmikus dimenziót, azaz a teremtett világ meghívását és megújulását is.
VI. Vallástörténeti folytonosság
Egyetlen organikus láncolatba fűződnek össze: a mitikus gondolkodás, az antik bölcselet, a középkori szintézis, a barokk és az újkor határa (John Donne), a reformáció, a modern egzisztenciális szorongás (Freud, Heidegger, Camus, Omega), valamint a huszadik századi nagy teológiai fordulatok (Barth, Rahner, II.Vatikáni Zsinat). Így a transzcendenciára nyitott ember (homo religiosus) képe egy folyamatos párbeszéddé alakul át. A már említett „egyetemesség úttörője”, Rahner szavaival élve: az ember mindvégig megmarad az Abszolútum „hallgatójának” (Hörer des Wortes).
A kegyelmi horizonton, ezen a megkerülhetetlen színtéren zajlik a történelem, ami nem más, mint a legkülönbözőbb kulturális válaszok sorozata. Amennyiben górcső alá vesszük az emberiség vallási és filozófiai emlékezetét, azt látjuk, hogy a szerteágazó hitformák, mítoszok és szellemi áramlatok mind-mind ismerik a halált valamilyen módon kijátszó, legyőző vagy átformáló hős alakját, illetve a mulandóság meghaladásának intellektuális igényét. Ezek a történetek és rendszerek nem csupán naiv mesék vagy elszigetelt kulturális zárványok, hanem a közös emberi természet legmélyebb intuíciói. Lényegük által a transzcendenciára irányuló emberi szellem kollektív vágyának lenyomatai, valamint univerzális előképek, amelyek az élet végső diadala után kiáltanak.
Jelen voltak ezek már a görög mitológiában is, hiszen az agyafúrt Sziszüphosz becsapta Thanatoszt, a halál istenét, és bilincsbe verte, aminek következtében egy ideig senki sem halt meg a földön. Azonban nemcsak a hellén világban találjuk meg ezt a motívumot.
A legkorábbi rétegekben a mítoszok uralkodnak. Mezopotámiában az emberiség legősibb eposzának hőse, Gilgames, a fizikai halhatatlanság füvét kutatva száll szembe a végzettel; bár a növényt elveszíti, az örök élet utáni szomjúsága az emberi egzisztencia mindenkori alapmintájává válik. Egyiptomban Ozirisz, a túlvilág ura a halál feletti győzelem leglátványosabb ókori szimbóluma: a darabokra szaggattatása után, az isteni beavatkozás révén új, magasabb rendű életre támad fel. A kaukázusi mitológiában Amiran (a grúz Prométheusz) alakja hordozza az elmúlás elleni lázadást: a sziklához láncolt hős az emberi szellem elpusztíthatatlanságát hirdeti, amely a szenvedésben is a szabadulásra vár.
Amiran hűséges kutyájának motívuma a grúz mitológiából a legtisztább, legmegrendítőbb kifejezése az egyetemes, kozmikus szeretetnek. Ez a kutya nem racionális érvek alapján hoz döntést, nem dogmákat követ, hanem a puszta, lényegi hűségével és szeretetével osztozik gazdája sorsában. Azzal, hogy szüntelenül nyaldossa a láncot – hogy vékonyítsa, koptassa a fém béklyót, közelebb hozva a szabadulás pillanatát –, a teremtett világ öntudatlan, mégis hősies zendülését testesíti meg a rabság és a halál ellen. Mindez teljes összhangban van a pál apostoli képpel: a teremtés sóvárog, együtt vajúdik és nyög a rabságban. Azonban a szeretet legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő gesztusai is (mint a lánc nyaldosása) a végső, egyetemes szabadulást készítik elő. A hűséges állat révén az egész anyagi és biológiai világ bekapcsolódik a megváltás drámájába.
A keleti vallásokban, a hinduizmusban és a buddhizmusban a halált átlényegítik: a szanszára (az újjászületések körforgása) magában hordozza a reményt, hogy a halál nem végállomás, a végső cél (nirvána vagy moksa) pedig nem a megsemmisülés, hanem a korlátozott létezés feloldódása az Abszolútum örök valóságában.
A mítoszok képi világát az antik görög filozófia emeli fogalmi szintre. Platón a lelket elpusztíthatatlannak, a test börtönéből kiszabaduló, szellemi hazájába visszatérő valóságnak látja. Számára a filozofálás nem más, mint „felkészülés a halálra”, a mulandó anyag feletti intellektuális diadal. Ezt a gondolatot a római sztoikusok (mint Seneca vagy Marcus Aurelius) azzal egészítik ki, hogy a halál a természet egyetemes rendjének része, amely előtt a bölcs ember félelem nélkül, belső békével hajol meg.
A keresztény középkorban Aquinói Szent Tamás szintetizálja ezt az örökséget. Tamás az embert mint „határesetet” (in confinio) határozza meg: lényünk a testi (mulandó) és a szellemi (halhatatlan) világ határán áll. Nála a lélek önmagában fennálló forma (forma subsistens), amely a test pusztulása után is létezik, ám végső beteljesülését nem a platonikus testetlen létben, hanem az eszkatologikus testi feltámadásban és az Isten színelátásának boldogságában (visio beatifica) nyeri el.
A kezdeti protestáns megközelítések (Luther és Kálvin) radikálisan szakítanak a skolasztikus metafizikával, és a hangsúlyt a bűn és a halál drámai valóságára helyezik. A halál nem természetes átmenet, hanem a bűn zsoldja, amely felett az embert semmilyen belső filozófiai halhatatlanság nem segítheti át – egyedül és kizárólag a feltámadott Krisztusba vetett hit (sola fide) és a kegyelem (sola gratia) ajándéka győzedelmeskedik a sír felett.
A XX. században ez a teológiai radikalizmus, és feszültség jelenik meg a modern protestantizmus legnagyobb alakjánál, Karl Barthnál, aki elutasítja, hogy a halál kérdésére az ember önmagából vagy a kultúrából adjon választ. Szerinte Isten az, aki a „teljesen Más” (der ganz Andere). A halál az emberi lehetőségek abszolút végpontja és ítélete. Ám éppen ott, ahol az ember teljesen tehetetlen, hangzik el Isten szuverén „Igenje” Jézus Krisztus feltámadásában. A remény nem emberi tulajdonság, hanem Isten tiszta kinyilatkoztatása.
Ezzel a teológiai krízissel párhuzamosan a modern egzisztencialista filozófusok már Isten hiányában, a magára hagyott ember szemszögéből néznek szembe a végzettel. Martin Heidegger szerint az ember lényegét tekintve „halál felé siető lét” (Sein zum Tode), aki csak akkor élhet hiteles életet, ha nem menekül el saját elkerülhetetlen megsemmisülésének tudata elől. Jean-Paul Sartre a halált abszurdnak nevezi, amely kívülről csap le ránk, és megfosztja az embert a szabadságától. Albert Camus a sziszüphoszi sorsban látja a modern ember drámáját: a létezés értelmetlenségével dacoló, a tragédiát büszkén vállaló ember hősies lázadását.
Különleges helyet foglal el – erősítve a fentebb kifejtetteket – Friedrich Engels, a materialista-marxista filozófus kijelentése: attól kezdve, hogy látókörünk véget ér, a Lét teljesen nyitott!
A lenyűgöző szellemi ív, amely az ókortól a mai időkig elér, bár módszereiben és következtetéseiben drámaian eltérő, lényegét tekintve ugyanarról tanúskodik: az isteni Logosz magvai bárhol szárba szökkenhetnek (Justinus vértanú és a korai egyházatyák tanítása). A Lélek valóban ott fúj, ahol akar (Jn 3,8), a végtelent nem lehet szervezeti bástyák közé szorítani. Az embertől elvárható, hogy felismerje azt, nem kezdet nélküli, önmagát létrehozó valóság, így a lehetőségei korlátoltak. Alapvetően nem formálhatja át magát és a világot.
VII.
A Mindenszentek és a Halottak napjának titka határtalan. A kozmikus-antropológiai megközelítés kiemeli ezeket az ünnepeket a sokszor rájuk nehezedő, felszínes szentimentalizmusból vagy a puszta gyászhangulatból, és visszahelyezésre kerülnek a tágas, eszkatologikus (végidőkbeli) távlatukba. E két nap liturgiája nem egy nosztalgikus vagy elszigetelt túlvilág-hit megnyilvánulása, hanem az egyetemes remény legteljesebb, integrális megvallása. A temetői mécsesek rebbenő lángjaiban nemcsak a keresztény hívők emlékezete világít.
Pál apostol Római levelében (8,19–22) a teremtett világ „sóvárgása” és „vajúdása” felemelően köti össze a kozmikus és az emberi dimenziót. A létezés egésze kapott az Életre meghívást! Ugyanis az elmúlás és a megsemmisülés elleni lázadás nem az ember magánakciója. Aki nem gyávaságból irtózik az eltűnéstől, hanem mert a „szívébe” írt remény felvillanása megvilágítja számára: a temetők csendje, a hantok nehézkedése, a halál sötétsége nem jelenti a tehetetlen, rideg anyag végső győzelmét az öntudat felett.
A bevezetésben említett paradoxon voltaképpen egy létinga, aminek nyughatatlan kilengései széttörnek minden keretet! Az ember összes porcikája, ösztönei, érzelmei, akaratának és értelmének küldöncei ezer és ezer csatornán szakadatlanul üzennek: élni, élni, tovább, tovább!
A kibékíthetetlen szembenállás miatt jogos tehát a tiltakozás az ellen, hogy a halált az élet „természetes velejárójaként” jelöljük meg…
