Eges, Földes
nem hitte, pedig ő volt
a Krisztusnak fája,
ibolya illatú keresztje,
anyátlan piétája
szomjazó szív vize
önti mezőszépét,
örökségül hagyta
rendületlen létét
két szem áfonyája
áldomásod rajtunk,
halálodtól ajándékba
életkelyhet kaptunk
sír s vigad velünk,
ki eges volt, most földes,
felette nagy oltalomként
két tág karod verdes
így maradunk mindég,
itt az öröklétben,
bűntől borítottan,
rongálatlan, vétlen
*
Pusztába kiáltott…
fény, dús, hűs, dér,
tavasz, nyár, ősz, tél…
sírnál sír a siralom
völgy vájta végzet,
halom körül fullad
a visszatartott légzet
ezek nincsenek,
úgy vannak,
mint a sírra hordott virág,
kétszer is meghalnak
busót jár a világ,
maszkba mászott arcok,
önmagukkal szemben
őrjöngnek a harcok
magunk erejéből
nem lenni a létben,
kies kietlenség,
Isten tág terében
lélek a kerengőn
körköröset téved,
éved mind megröglött,
éveidet féled
ezek nincsenek,
úgy vannak,
mint a síron hagyott virág,
elhervadva halnak
és létként jő a halál a hideg szenvedésben,
szemed mind megrettent reménykedő ében,
mint ismeretlen holló, tarlós nagy magányban,
néma itt az Isten, a zengő sokaságban
éled már tavaszunk,
nyárrá megdúsulva,
ősz meleg hűsével,
télre bebúsulva
Barátom, látod?
