törzs
kíváncsi korhadt őszi törzs
sebtében vetkőzi le testéről az időt
csillagok mosdatják kezeit
némelyik a viharban letört
nem bírta el a törzs
az emeleti ablakokból láthatod
a fák ujjai fölött a szürke árnyalakot
több ezer neve van de isteni egy se
a gyökerek a földben a talajt feltörve
állnak ítéletidőkig bebörtönözve
fönt a gangon lámpa serceg
a fenti sötétséget meg se öntözheted.
*
bölcső
egy végtelen térben ahol
megszűntek a fogódzkodók
a nulla a megtermékenyüléssel
összeszorozódott a fákban sorompót
a fűszálakban kerítésoszlopot
még mindig gyenge vagy hogy
eltávolítsd a napkorongot vagy ott a hold
egy föld felé fordított isteni teleszkóp
éjjel macskák táplálják paranoiád
mintha szőrös szellemek lennének
éjfélkor a cserépben minden virág föléled
hajnali bölcsőd a letaposott édenkert.
*
megsemmisülés
órák óta nem vagyok ébren
csukott pilláim mögött a belső
térképen mint madárraj szétrebben
az út a széken levetett tréning felső
cipzárfogaiban szorosabban
ölelkeznek a szemek mint amikor fölveszed
a nem létezés labirintusában
kitárt karokkal egyensúlyozva a szőnyeg
gubancos ráncait vizsgálod
éjről-éjre szinte évtizedeket csak nehogy fölemelkedj
mint egy alvajáró míg alszom
minden a megsemmisülésre figyelmeztet
és időnként hallom hogy kihagy a szíved
*
körvonal
csuromvizes lepedők között
fekszik az állat míg melengetjük az őszt
végigfut a gyepen sánta botladozásával
hozta működésbe a kerti öntözőt
elázott kispárnáján nyugtatja fejét
a fal felé fordul néha remegve fújtat
a föld alatt egy vakond az októberi
megsárgult levélgúlákhoz ásott alagutat
arra porhanyósabb a fű alatta felpuhult
pár négyzetcentinyi múlt nem látszanak
léptek álmában fölégetjük a másik testről
testünkhöz tapadt sosem halványuló körvonalat
*
21 g
szemedben a kíváncsiság lángja
díszben ég a régi nagykörút
de mi van ha valaki felfedezi
arcod mögött a belső háborút
a szemközti oldalra nézek
blokk – ragyog föl egy éttermi tábla
az éjszakán sincs ékezet
a csillaghullás lenne a nirvána
szeretném megsajnálni magam
eloldani minden köteléket
csekély huszonegy gramm
maradhat – végső menedékem – a lélek
ahova nagy ritkán visszalépek
ahova te sem jössz utánam senki
az égen táncoló mélységes sötétség
a benti fényt is szétrepeszti
