(The View from Under the Table)
volt a legjobb és az asztal miatt
nem zuhant le az ég. Vörös bársony bojtok lógtak a világ peremén;
a szobában bármilyen darab ment, az abrosz volt hozzá a függöny.
A közönség én voltam. Figyeld, hogy nevetek. Figyeld
hogy sírok. Gyerek voltam. Mit tudtam én?
Csak azt, hogy a hold egy rézláncon lengő porcelán gömb. Á
az biztos nem a hold. A hold az igaz szerelmem volt. Tölgyfa volt a tetőm, és
az asztal alatt senki se látott. A nagyim látott.
Kifele, mondta. Kifele. És fent az ölében a konyha és az alvás szaga.
Elringatott. Megnyugtatott. Nem volt nála jobb.
Mi bánt, te gyerek? Soha nem mondtam el. Egy
szó se hagyta el a számat. Árnyékok, mondtam. Nem szeretem az árnyékokat.
Várják, hogy elkaphassanak. Ott vannak a lépcsőnél.
A fordulóban. A szekrénytől jobbra. A hűtőben, fehér szellemek.
Fekete szellemek a széntárolóban. A kenyértartóban, éhes szellemek.
Valahol, máshol, anyám az esőben duzzogott. Felidézem
fiatal arcát. Mit gondolt, ki ő, a nagy szavakkal, a szíjjal,
a verésekkel? Mit gondolok, ki vagyok én, hogy leírjam őt?
Biztos szomorú volt. Biztos magányos volt.
Fegyelem. Büntetés. Kinyújtom négyéves kezemet.
Fordította: Réder Ferenc
Paula Meehan ír költő és drámaíró 1955-ben, Dublinban született; a Trinity College-ban, valamint a Kelet-washingtoni Egyetemen szerzett diplomát.
Számos díjban, elismerésben részesült, 2015-ben bekerült a Hennessy Hírességek Csarnokába a költészet területén elért eredményeiért.
